Az orosz–ukrán háború kirobbanásáig az egykori Szovjetunió területének legforróbb pontja kétségkívül Hegyi-Karabah, valamint az örmény–azerbajdzsáni határvidék volt, ahol több mint három évtizede ki-kiújultak a kisebb-nagyobb összecsapások. A legutóbbi kiterjedt háborút lezáró, Szocsiban kötött megállapodás után, az orosz békefenntartók jelenléte miatt is csökkent ugyan valamelyest a feszültség, idén azonban többször is az eszkaláció közelébe kerültek az összetűzések a két ország csapatai között. Ugyanakkor – különböző közvetítők részvételével – a két ország folyamatos tárgyalásokat is folytat egymással egy végleges békeszerződésről, amelyről egyes vélemények szerint már idén megállapodás születhet.

A XXI. Század Intézet elemzése az Örményország és Azerbajdzsán közötti béketárgyalások menetét, nehézségeit és lehetőségeit vizsgálja meg, bemutatva azok történeti hátterét és nemzetközi kontextusát.

A konfliktus gyökerei

A mai örmény–azeri konfliktus gyökerei az I. világháborút követő zavaros időszakra nyúlnak vissza, amikor is az Orosz Birodalom összeomlását kihasználva mindkét nép megpróbálkozott egy önálló állam megteremtésével, illetve helyreállításával. A vegyeslakosságú területek, amelyek jórészt a mai Karabah (örményül: Arcah) térségében helyezkedtek el, természetesen vita tárgyát képezték, amelyek fegyveres összecsapásokba is torkoltak a két állam között. A konfliktus első brutális incidense is ezekre az évekre tehető: Karabah akkori legfontosabb városában, Şuşa-ban (örményül Susi) az örmények lázadása az azeri hatalom ellen vereséggel végződött, válaszként pedig az azeri helyőrség és lakosság megölte vagy elűzte a helyi örmény lakosok jelentős többségét. Şuşa városa ekkor elvesztette korábbi kulturális és gazdasági jelentőségét, örmény negyedei pedig tartósan kiürültek. Az 1920-as évek elején a Kaukázus térségét az ellenőrzése alá vevő szovjet hatalom a kérdésben mondhatni salamoni döntést hozott: bár a régió az azeri tagköztársaság része maradt, 1923-ban széleskörű autonómiát kapott Hegyi-Karabah Autonóm Terület néven. Ekkor vált a régió központjává a ma az örmény szakadárok fővárosaként is funkcionáló Sztepanakert (azeriül Hankendi/Xankəndi).

Şuşa szimbolikus jelentősége azonban megmaradt, és amikor a peresztrojka éveiben az örmény és azeri nemzeti mozgalmak felemelkedésével a két nemzet közötti ellentétek is kiújultak, a város a kirobbanó háború egyik nyitóösszecsapásának helyszíne volt. A település stratégiai jelentőséggel is bírt, hiszen egy olyan magaslaton helyezkedik el, ahonnan Sztepanakert városa tüzérségi tűz alá vonható – ahogy azt az azeriek az összetűzések kezdetén meg is tették. A város rövid idő alatt az örmények kezére került, az azeri csapatok és a lakosság nagy része elmenekült. Şuşa így az 1991-ben kikiáltott, és máig senki által el nem ismert örmény Hegyi-Karabah Köztársaság (vagy Arcah Köztársaság) részévé vált, amely 1994-re a korábbi autonóm területen kívül számos környező, alapvetően azeri többségű járást is az ellenőrzése alá vont.

A helyzetet súlyosbította az is, hogy Baku és Jereván ellentéte miatt a két ország közötti határok delimitációjára és demarkációjára sem került sor, valamint az, hogy Azerbajdzsán rendelkezik egy exklávéval, a Nahicseváni Autonóm Köztársasággal, amelyet az anyaországtól éppen az örmény területek választanak el.

A karabahi probléma megoldására az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ), a mai Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) elődjének égisze alatt még 1992-ben állandó tárgyalócsoport jött létre, a Minszki Csoport, amelynek célja egy leendő békemegállapodás kidolgozása volt. 2007-ben Madridban hat alapelv felállítására került sor a tárgyalócsoportot elnöklő országok, az Egyesült Államok, Franciaország és Oroszország részéről. A madridi alapelvek szerint, amelyekkel a későbbiekben Baku és Jereván is egyetértett, 1) a Hegyi-Karabah körüli területeknek vissza kell térniük Azerbajdzsán fennhatósága alá; 2) Hegyi-Karabah átmeneti státuszt és önkormányzatot kap; 3) szárazföldi folyosót kell létesíteni, pontosabban fenntartani Örményország és Hegyi-Karabah között; 4) Hegyi-Karabah végső státuszáról népszavazáson döntenek; 5) minden ideiglenesen áttelepült személy és menekült visszatérhet otthonába; 6) mindezt békefenntartó művelettel egybekötött nemzetközi garanciák biztosítják.

A tárgyalások azonban végül zsákutcába jutottak, az számos kisebb és nagyobb összetűzést követően pedig 2020 őszén intenzív harcok kezdődtek a térségben, amelyek második karabahi háború néven váltak ismertté. A háborúban Azerbajdzsán közel teljes győzelmet aratott, Şuşa visszafoglalásával már Sztepanakertet fenyegette, amikor orosz közvetítéssel a felek megállapodtak egy újabb tűzsszünetben. A Szocsiban kötött megállapodás valójában a madridi alapelvek jelentős részét a gyakorlatba ültette át: a Hegyi-Karabah körüli, korábban azeri többségű, az elmúlt években jórészt lakatlan járások visszakerültek Baku ellenőrzése alá, Sztepanakert fennhatósága alatt így csupán Hegyi-Karabah egy része maradt, Şuşa nélkül. Örményország szárazföldi folyosót kapott Karabah felé (Laçın-folyosó), és vállalta, hogy déli területein keresztül egy hasonló összeköttetést létesít Azerbajdzsán és Nahicseván között (Zangezur-folyosó). Az örmény ellenőrzés alatt álló karabahi területek határain orosz békefenntartók jelentek meg.

Összecsapások és tárgyalások

A számos vitatott kérdés miatt a 2020-as megállapodást követően is rendszeresek voltak az összetűzések a két ország katonái között. Ezek olykor kisebb incidensek voltak, máskor azonban kiterjedt harcokká fajultak. Az egyik legsúlyosabb harcokra idén szeptemberben került sor, amikor a nehézfegyverek bevetésével is járó összecsapásokban a két ország többszáz katonája vesztette életét, és háború bűncselekmények elkövetéséről is érkeztek jelentések. A felek természetesen kölcsönösen egymást vádolják provokációval ezekben az esetekben, amelyek ugyan jelentős változásokhoz nem vezetnek a területi viszonyokat és stratégiai pozíciókat illetően, de folyamatosan fenntartják a feszültség légkörét.

Ilyen körülmények között már-már meglepőnek is tűnhet, hogy az elmúlt évekhez képest jóval intenzívebb tárgyalási folyamat zajlik Baku és Jereván között. Azonban a tárgyalásokat elsősorban Baku sietteti, amely jelenleg kedvezőbb helyzetben van mind katonai, mind diplomáciai és vélhetően belpolitikai téren is, és amely abban bízik, hogy véglegesen a saját javára zárhatja le a konfliktust. Ennek megfelelően még márciusban meghirdették a két ország közötti kapcsolatok normalizálásának öt alapelvét, amelyet azóta több alkalommal is megismételtek: 1) egymás szuverenitásának, területi egységének, nemzetközi határainak és politikai függetlenségének kölcsönös elismerése; 2) lemondás a területi követelésekről; 3) tartózkodás a biztonsági fenyegetésektől; 4) a határok delimitációja és demarkációja, a diplomáciai kapcsolatok felvétele; 5) a közlekedés és az összeköttetés megnyitása azokon a területeken, ahol a felek kölcsönösen érdekeltek.

Világos, hogy ezek a feltételek elsősorban Bakunak kedveznek, hiszen a nemzetközi közösség Hegyi-Karabah területét Azerbajdzsán részének tekinti, függetlenségét még Örményország sem ismerte el. Jereván, úgy tűnik, kész is lehet lemondani Karabah több évtizedes önállóságáról, attól való félelmében, hogy Törökország és Azerbajdzsán közé szorulva az ország további területei vagy akár a függetlensége is veszélybe kerülhet, ugyanakkor sem elvi, sem belpolitikai okokból nem tekinthet el az örmény vezetés a karabahi területek státuszának problémájától. Márpedig az azeri elvek első pontjának elismerése éppen azt jelentené, hogy Karabah jövőjét Örményország Azerbajdzsán belügyének tekinti.

A konfliktus végleges lezárását illetően azonban bizakodásra adhat okot, hogy ősszel tényleg intenzívvé váltak a tárgyalások: október elején Prágában a török és francia, október végén Szocsiban pedig az orosz elnök társaságában tárgyaltak a két ország vezetői, Ilham Alijev azeri elnök és Nikol Pasinján örmény miniszterelnök, a napokban pedig felmerült, hogy idén egy harmadik fordulóra is sor kerülhet majd. Sőt, Alijev egyenesen azt mondta, amennyiben az örmény vezetés részéről meglesz az akarat, úgy év végéig akár egy békeszerződés aláírására is sor kerülhet.

Ezt azonban megakadályozhatja az örményországi belpolitikai helyzet: ellenzéke már a 2020-as vereség óta gyakorlatilag hazaárulással vádolja Pasinjánt, a Karabahról való lemondás pedig ismét óriási feszültséget gerjeszthet az országban, amely egy radikális fordulat esetén akár a háború kiújulásához is vezethet. Bár Pasinján tavaly a háborús vereség ellenére is stabil győzelmet aratott a választásokon, az Azerbajdzsánnak tett túlzott engedmények megroppanthatják támogatottságát. A helyzetet bonyolítja a nemzetközi helyzet is: az örmény vezetésre több, egymással konkuráló ország is igyekszik nyomást gyakorolni, ami az ország belpolitikájában is lecsapódik – mégpedig oroszellenes vagy oroszbarát tüntetések formájában – s tovább nehezítik Pasinján helyzetét.

Érdekelt felek

Az Örményország és Azerbajdzsán között fennálló nézetkülönbségek már önmagukban is elegendőek lennének ahhoz, hogy a konfliktus mindenki számára megfelelő, végleges megállapodással záródjon, a helyzetet azonban tovább bonyolítja az a tény, hogy a világ vezető országainak többsége közvetlenül is érdekelt vagy érdekeltté vált a kérdésben.

A konfliktusnak ennek megfelelően több dimenziója van. Az azeri–örmény etnikai konfliktus és határvita illeszkedik a tágabban vett, Líbiától Közép-Ázsiáig fennálló orosz–török rivalizálásba, szűkebben pedig Oroszország, Törökország és Irán bonyolult kapcsolatára a Kaukázus és a Közel-Kelet térségében. Törökország nyíltan és egyértelműen Azerbajdzsán támogatója a konfliktusban (az azeriek török dialektust beszélnek, de a szunnita többségű törökökhöz képest síiták, akárcsak az irániak többsége – a Szerk.). Oroszország formálisan Örményország szövetségese a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB) révén, és így akár katonai támogatást is nyújthatna Jerevánnak, ha annak területi egysége veszélybe kerül. Azonban a részben közép-ázsiai türk államokból álló ODKB nem siet az örmények segítségére, Oroszország számára pedig mind az azeri kapcsolatok, mind a közép-ázsiai országok szövetsége fontosabb lehet, mint a Jereván melletti nyílt kiállás. Ugyanakkor 2020-ban az orosz beavatkozás könnyen lehet, hogy a teljes összeomlástól mentette meg Karabahot, az örmény közvélemény azonban így is megosztottá vált az oroszokkal való szövetség és az ODKB-tagság kérdésében, hiszen nagyobb és közvetlenebb támogatást vártak volna Moszkvától.

Recep Tayyip Erdoğan török elnök nem arra használta ki a helyzetet, hogy Oroszország figyelmének lekötöttségét kihasználva erővel próbálja rendezni a korábbi évek konfliktusait a különböző régiókban, hanem éppen a Moszkvának nyújtott támogatás révén próbálhatja rávenni a Kremlt bizonyos engedményekre, egyúttal jelentős gazdasági haszonhoz is jutva. Ez indokolhatja azt is, hogy az orosz békefenntartók viszonylagos passzivitása ellenére sem próbálta egy újabb háborúval rendezni a karabahi kérdést Azerbajdzsán – bár voltak erre utaló jelek is.

Ezzel párhuzamosan Törökország és Irán is közeledni látszik egymáshoz, az orosz, török és iráni államfő nyári teheráni találkozója Szíria kérdésében legalábbis erre utal, ahogy az is, hogy szinte szinkronban kezdték meg november közepén az Észak-Szíria, valamint Irak északi részén található kurd támaszpontok bombázását. Ugyanakkor Ankara és Teherán viszonya sem tekinthető egyszerűnek: Irán régóta Örményország egyik fontos gazdasági és politikai partnere, Azerbajdzsánnal viszont feszültebb a viszonya. Utóbbi az elmúlt hetekben a figyelem középpontjába is került, miután Irán Nyugat-Azerbajdzsán nevű, azeriek lakta régiójában különösen intenzív formát öltöttek az országban zajló kormányellenes tüntetések, és a teheráni vezetés többek között éppen Bakut vádolta meg azzal, hogy ezeket az akciókat támogatja. A feszültségek meglétére utal az is, hogy a két ország határánál iráni, valamin török–azeri hadgyakorlatra is sor került a napokban.

A regionális ellentéteken túl azonban még globális vetülete is van a konfliktusnak, a Nyugat ugyanis szintén megpróbál szerepet vállalni abban. Elsősorban az Egyesült Államok, valamint a szintén jelentős örmény diaszpórával bíró Franciaország aktív a konfliktus körüli tárgyalásokban. Jellemző erre, hogy az azeri és örmény külügyminiszterek kétszer is az USA-ban egyeztettek egymással, Jerevánba pedig olyan magasrangú amerikai vezetők is ellátogattak, mint Nancy Pelosi képviselőházi elnök vagy William J. Burns CIA-igazgató, az októberi prágai találkozó tető alá hozásában pedig Emmanuel Macron francia elnök is szerepet vállalt. A nyugati jelenlét az Oroszországgal való konfrontáció időszakában természetesen elsősorban Moszkva befolyásának háttérbe szorítására irányul a szövetségesének számító Örményországban, azonban más, hosszabb távú céljai is lehetnek.

Az örmény–azeri konfliktus rendezése ugyanis Törökország globális kereskedelmi ambíciói szempontjából is fontos, a Zangezur-folyosó megnyitása ugyanis jelentősen megkönnyíteni a Közép-Ázsia, valamint természetesen Kína felől a Kaszpi-tengeren Azerbajdzsánba érkező áruk Törökországba jutását. Törökország igyekezete márpedig minden jel szerint arra irányul, hogy a kínai Övezet és Út kezdeményezés (BRI), valamint az orosz–nyugati szakítás farvizén az eurázsiai kontinentális áruforgalom legfontosabb csomópontjává váljon. Az Egyesült Államok azonban eddig is mindent megtett a hasonló kontinentális törekvések megakadályozására, így vélhetően a Washington kihívójának számító Peking terveibe is illeszkedő és Oroszországnak is mentőövet nyújtó török ambícióknak is megpróbálnak majd keresztbe tenni. Mivel azonban a NATO révén Törökország az Egyesült Államok szövetségese is, ebben a viszonylatban is inkább közvetett (proxy) szembenállásra, mint közvetlen összeütközésre kell számítanunk. Az örmény–azeri konfliktus, akárcsak a kurd kérdés, ezen proxy-konfliktus egyik epizódjává válhat.