Bár a globális politika kapcsán a legtöbbször minden elemzés az Egyesült Államok, Oroszország és Kína szerepét hangsúlyozza, és őket tekintik a világrend meghatározásáért folytatott küzdelem főszereplőinek, a háború is rávilágított arra, hogy számos más hatalom próbálhatja újrapozícionálni magát Washington hegemóniájának hanyatlása közepette. Ezek egyike Törökország, amely bár NATO-tagként hivatalosan az USA szövetsége és emellett az EU-tagság várományosa is, a háború ideje alatt önálló külpolitikájával és jó érdekérvényesítő készségével tűnt ki.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése azt vizsgálja meg, hogyan bontakozott ki és milyen célokat tűzött maga elé a jelenlegi török külpolitika.

Ankara uniós zsákutcája

Recep Tayyip Erdoğan és az általa vezetett Igazság és Fejlődés Pártja (Adalet ve Kalkınma Partisi, AKP) 2002-es hatalomra kerülésével Törökország külpolitikáját kezdetben, főképp 2002 és 2007 között – a kemalista hagyományoknak megfelelően – az európai uniós csatlakozási folyamat is jelentősen meghatározta. Törökország egyébként már 1987-ben benyújtotta csatlakozási kérelmét, az ankarai kormány 2004 decemberére pedig teljesítette az uniós tagsághoz szükséges ún. koppenhágai kritériumokat is. Ezzel megnyílt a lehetősége annak, hogy 2005 októberében elinduljanak a csatlakozási tárgyalások, és kezdetét vette a konkrét csatlakozási fejezetek átvilágításának folyamata. Törökország tagságának legfőbb támogatója az 1998 és 2005 közötti német kancellár, Gerhard Schröder volt, aki elsősorban Törökország geostratégiai jelentősőségét hangsúlyozva pártolta az ország csatlakozását.

Azonban Angela Merkel hatalomra kerülése Németországban 2005 novemberében, valamint Nicolas Sarkozy francia elnökválasztáson aratott győzelme 2007 májusában azt eredményezte, hogy a német–francia tengely blokkolása miatt Törökország nagyhatalmi támogató nélkül maradt. Sokatmondó, hogy az uniós integrációhoz évtizedeken át szkeptikusan álló, és minden adandó alkalommal kivételezett státuszra törekvő Egyesült Királyság volt Törökország legfőbb pártfogója a kérdésben, amely ország később, 2016-ban a Brexit népszavazás után egyenesen az unióból való távozás mellett döntött.

Évek távlatából visszatekintve kijelenthető, hogy Törökország és az EU viszonyának elmérgesedésére leginkább az nyomta rá a bélyegét, hogy a Ciprusi Köztársaság felvétele – a török ciprióták és a görög ciprusiak helyzetének rendezetlensége ellenére – az unióba 2004 májusában rendkívüli mértékben kiváltotta Ankara haragját. Ezen döntés következtében Törökország nem is volt hajlandó ciprusi felségjelzésű hajókat és repülőgépeket az országba engedni, amire válaszlépésként Nicosia nyolc csatlakozási fejezetet kezdett el blokkolni, ami kiegészülvén a franciák öt fejezetet érintő blokkolásával lényegében megbénította a csatlakozási tárgyalásokat. Pénzváltó Nikolett Törökország orosz rulettje című könyvében részletesen rávilágít arra, hogy mindennek folyományaképp 2007 után az AKP retorikájából egyre inkább kikopott az EU-hoz való csatlakozás prioritása, és előtérbe került az a szemlélet, amely Törökország egyedülálló geopolitikai helyzetét hatékony külpolitikai stratégiaként kihasználva célozta meg a regionális befolyás növelését. Ennek sarokkövéül Ahmet Davutoğlu Stratégiai mélység elmélete szolgált, amely a közkeletű tévhittel ellentétben nem azt jelentette, hogy „Törökország elfordult a Nyugattól”, sokkal inkább azt, hogy a nyugati országokkal fenntartott külkapcsolatok csupán egyikké váltak a sok közül. Az elemzés későbbi szakaszában erről még bővebben szó fog esni.

Az uniótól való elfordulásban szintén jelentős szerepet játszott, hogy az EU a 2008-as gazdasági krízis óta valóságos válságspirálba került: a görög adósságválság, a migrációs válság, a Brexit, a koronavírus-járvánnyal összefüggő gazdasági válság, valamint az orosz–ukrán háború árnyékában kialakult energiaválság is ide sorolható. Persze azt is illúzió lenne gondolni, hogy Törökországot elkerülték ezek a válságok, gondoljunk csak arra, hogy az inflációs csúcs tetőzése a 85 (!) százalékot is meghaladta 2022 októberében, ami, noha decemberben 64 százalékra csökkent, még mindig elképesztő megélhetési válsággal jár együtt. Azt sem lehet elvitatni, hogy az elmúlt tíz év gazdaságpolitikai döntéseinek és a geopolitikai spekuláció következtében a török líra olyan mértékben veszítette el értékét a dollárral szemben, mintha a tíz évvel ezelőtti 310 forint/euró árfolyam most nem 400 lenne, hanem közel 2100.

Sokak számára ismert tény, hogy a 2015-ös migránsválság óta az EU többmilliárd eurót volt kénytelen átutalni Törökországnak annak elősegítése érdekében, hogy az ankarai kormány feltartóztassa, és a saját területén gondoskodjon arról a lassan 5 millió migránsról és menekültről, akiknek deklarált célja Európába vándorolni. Ennek ellenére Erdoğant gyakran érik olyan vádak – bizonyos esetekben egyébként okkal –, hogy visszaél a kialakult helyzettel, és saját országa érdekeit szem előtt tartva zsarolja az európai országokat, hogy útnak ereszti a többmilliós tömeget.

Mindezt súlyosbíthatja a jövőben, hogy az Institute for Economics and Peace globális agytröszt becslései szerint 2050-re az egymilliárdot (!) is elérheti azon személyek száma, akik az erőforrások hiánya és a környezeti szűkösség miatt kényszermigrációra kényszerülnek. Az édesvízhiány csökkenése főleg Afrikában és a Közel-Keleten konfliktusokat fog eredményezni, ami által a 21. század legnagyobb migrációs nyomása fog vélhetően Európára nehezedni. Törökország földrajzi elhelyezkedése okán pedig kulcsszerepet fog játszani abban, hogy az öreg kontinensre mekkora teher hárul majd.

Csak összehasonlításképp: 2015-ben – a hivatalos adatok szerint – „mindössze” 1,3 millió bevándorló nyújtott be menedékkérelmet Európában, amelyek közül az uniós tagállamok összesen 330 ezret bíráltak el pozitívan. Már ekkor szembetűnővé vált, hogy az idegen kultúrájú tömegek ily mértékű befogadása is felszínre hozta azokat a – bevándorlás túlnyomóan negatív hatásaiból fakadó – társadalmi feszültségeket, amelyekről a nyugati progresszív elitek elfojtották a diskurzust az elmúlt évtizedekben.

Törökország az orosz–ukrán háború nyertese?

Ankara emellett egy másik súlyos Európát érintő válságból, az orosz–ukrán háborúból is képes lehet a saját érdekképviselete mentén hasznot húzni, miközben a konfliktus negatív gazdasági hatásai és a kontraproduktív szankciópolitika az egész unióra a recesszió árnyékát veti.

Egyrészt a Nyugat önblokkosító politikája következtében Törökország öltötte magára a mediátor szerepét a háborúban álló felek között, másrészt pedig egyre valószínűbbnek tűnik, hogy valóra válik Ankara azon régóta dédelgetett álma, hogy az ország váljon az Európába irányuló gáztranzit csomópontjává. Miután az Európai Unió ideológiai okok miatt – és egyébként az amerikai geopolitikai érdekek mentén – azon munkálkodik, hogy a kontinens teljes mértékben lemondjon az orosz gázról a jövőben, a gázbeszerzések diverzifikációjának Törökország lehet a nagy nyertese. Ennek szellemében a tárgyalások már megkezdődtek Törökország és Izrael között egy olyan vezeték kiépítéséről, amely lehetővé tenné, hogy a földközi-tengeri gáz Törökországon keresztül érkezzen Európába. Továbbá a 2022 júliusában az EU és Azerbajdzsán között megkötött gázalku szintén azt eredményezi, hogy az azeri gáz török vezetékeken keresztül fog érkezni Európába. Noha komoly aggályok vetődtek fel annak kapcsán, hogy Azerbajdzsán csak úgy lesz képes megduplázni Európába történő gázexportját és egyben saját belföldi igényeit is kielégíteni, ha orosz gázt importál, nem ez lenne az első eset, hogy az unió lényegében átcímkézett orosz energiahordozót importál. Az Európában ősszel tetőző energiaválság során bebizonyosodott, hogy Kína hónapokon át nyomott áron vette az orosz cseppfolyósított földgázt, amit aztán hatalmas haszonnal adott el a gázhiánnyal küzdő európai államoknak. Következtetésként levonható, hogy az EU – stratégiai autonómia híján – ideológiavezérelt külpolitikájának áldozatául esik, miközben kiszolgáltatja magát a felemelkedni látszó gázelosztó központnak, Törökországnak.

De nem a gázkérdés az egyetlen, amiben Ankara a saját javára tudja fordítani a Nyugat és Oroszország közötti konfliktust. A nyáron kötött gabonakereskedelmi megállapodások következtében Törökország lehet nemcsak az ukrán, de az orosz gabona nemzetközi közvetítője, annak feldolgozóipara és természetesen logisztikai szférája is jelentős profithoz juthat ezáltal. A török elnök nyíltan beszélt arról, hogy jelentősen növelné az áruforgalmat Oroszországgal, és számos orosz vállalkozást regisztráltak az elmúlt hónapokban Törökországban a szankciók megkerülése érdekében.

Az ezekből fakadó gazdasági előnyökön túl diplomáciai hasznot is remélhet Erdoğan, hiszen békeközvetítőként, számos fogolycsere vagy az említett gabonakereskedelmi megállapodás egyik garantálójaként Ankara nemzetközi tekintélye is növekszik, ráadásul mind Oroszország, mind Ukrajna rá van szorulva a jóindulatára.

Miután az oroszok Nyugattal folytatott gazdasági kapcsolatai mind nagyobb részben Törökországon keresztül zajlanak, Oroszországban már olyan vélemények is felmerültek, miszerint a törökök „élősködnek” az orosz gazdaságon, és egyesek attól tartanak, Ankara megpróbálhatja egyre jobban kihasználni Oroszország szorult helyzetét.

Hiszen a két ország kapcsolatában számos vitatott kérdés van, kezdve az örmény–azeri konfliktusban játszott szerepüktől a szíriai polgárháborún át a még mindig nyugtalan Líbiáig, stratégiai szempontból pedig Közép-Ázsiában is riválisoknak tekinthetők. A háború kitörését követően várható volt, hogy Törökország aktívabb lesz ezeken a területeken, és így is történt. Baku és Ankara is egyre nagyobb nyomást próbál gyakorolni Jerevánra annak érdekében, hogy véglegesen – és persze Azerbajdzsán számára kedvező módon – lezárják a karabahi konfliktust, ősszel a törökök számos csapást mértek a kurdok szíriai és iraki támaszpontjaira, miközben a török elnök keresi a kapcsolatot Bassar el-Aszad szíriai elnökkel, és Teheránban az iráni és orosz kollégáival is tárgyalt a szíriai konfliktus lezárása érdekében.

Kapocs Kelet és Nyugat között

Törökország háború alatti viselkedését persze nem csupán a körülményekből fakadó lehetőségek kihasználása határozza meg, Ankara lépései mögött egy jóval mélyebb stratégia rajzolódik ki. Ez persze nem választható el a világban jelenleg zajló mozgásfolyamatoktól.

Törökország felismerte az ebben rejlő lehetőségeket maga számára, és ez indokolja azt is, hogy a nyugati kapcsolatai megszakítása nélkül egyre szorosabb kapcsolatot igyekszik ápolni a keleti országokkal is. Törökország a Sanghaji Együttműködési Szervezet párbeszéd-partnere (sőt 2022 szeptemberében első NATO-tagországként a teljes jogú tagságot is célként tűzte ki Erdoğan), emellett kinyilvánította érdeklődését a BRICS-csoport iránt is. Törökország 2015-ben csatlakozott a BRI-hez is, az elmúlt évtizedekben pedig folyamatosan nőtt a Kínával való áruforgalma – a török külügyminisztérium honlapja szerint tavaly már meghaladta a 35 milliárd dollárt.

Mivel Oroszország és a Nyugat egyre elmérgesedő konfliktusa a Fekete-tengertől északra fekvő útvonalakat gyakorlatilag elzárta (Ukrajna területe háborús övezet, Belarusz és Oroszország pedig szankciók alatt áll), gyakorlatilag Törökország maradt az egyetlen olyan ország, amelyen keresztül a fentebb említett összeköttetés megvalósulhat.

Miközben az oroszországi és részben az ukrajnai kereskedelmi forgalom „átirányítása” Törökország felé sikerrel zajlik, addig a keleti kapcsolatok számára problémát jelenthetnek a Törökország keleti határainál fennálló válsághelyzetek. Ez is hozzájárul Ankara fentebb említett aktivitásához a karabahi és a szíriai kérdésben. A török–szír kapcsolatok helyreállítása és a szíriai béke jelentős gazdasági könnyebbséget is jelentene Törökország számára – a menekültek hazatérésén túl azért is, mert a két ország között 2011 előtt szoros gazdasági kapcsolatok álltak fenn. Örményország pedig az annak déli részén fekvő Zangezur-folyosó miatt fontos, amelyen keresztül Azerbajdzsán és Törökország között valósulhatna meg a közvetlen összeköttetés, ez pedig a Kaszpi-tengeren keresztül a közép-ázsiai kapcsolatok szempontjából is előnyös lehet.

Összességében tehát elmondható, hogy miközben Ankara egyre kevésbé szorul rá az országot eleve másodrendű félnek tekintő EU-ra, sőt bizonyos területeken megfordulni látszik a kiszolgáltatottsági viszony, ezzel párhuzamosan az Oroszországgal, Kínával és az energiahordozókban rendkívül gazdag közép-ázsiai régió országaival való együttműködés mélyítése mozgástérbővüléssel járhat együtt Ankara számára. Mindennek következtében Törökország – köszönhetően geostratégiailag előnyös fekvésének Európa és Ázsia határán – egyre meghatározóbb szerepet játszhat a fokozatosan többpólusúvá váló világrendben.

Biró András–Kosztur András