Nyugati elszigeteltsége okán Irán legtöbbször negatív értelemben kerül szóba, ám az Egyesült Államok által vezetett unipoláris világrend megroppanása geopolitikai mozgástérbővüléssel járhat Teherán számára. Irán az elmúlt évtizedekben a Közel-Keleten megkerülhetetlen hatalommá vált, paradox módon éppen az USA félresikerült demokráciaexportjainak következtében. Irán befolyása a síiták által lakott területeken, Irakban, Libanonban és Szíriában egyre növekszik, de proxy háborúk által Izraelben és Jemenben is képes rendszeresen beavatkozni. Mindezzel párhuzamosan a Nyugat által latorállamnak kikiáltott közel-keleti ország az új világrendért folytatott küzdelem terén egyre természetesebb szövetségesének számít Kínának és Oroszországnak.

A XXI. Század Intézet geopolitikai elemzés-sorozata Törökország és Szaúd-Arábia után a közel-keleti regionális hegemóniaharc harmadik fontos államának, Iránnak mutatja be külpolitikai manőverezését az átalakuló világrendben.

Irán és Irak harca a regionális elsőbbségért

Akárcsak Szaúd-Arábia, Irán is sokáig a nyugati államok fontos támasza volt a Közel-Keleten a hidegháború éveiben. Irán tagja volt annak a METO, majd CENTO néven működő katonai együttműködésnek is, amelyet a NATO térségbeli „kistestvérének” szántak. Miután az Egyesült Államok aktív részvételével 1953-ban megpuccsolták a demokratikusan megválasztott és államosításokat tervező Mohammad Moszaddeg miniszterelnököt, annak érdekében, hogy megerősítsék Mohammad Reza Pahlavi sah nyugati országok és nyugati olajvállalatok számára kedvező uralmát, a sah önkényuralmi rezsimje és az Egyesült Államok képe mondhatni elválaszthatatlanul összeforrtak. Így amikor Reza Pahlavi Amerika-barát rendszerével szemben egyre nőtt az elégedetlenség, ami végül a Ruholláh Homeini ajatollah által vezetett 1979-es forradalomba torkollott, az újonnan kikiáltott Iráni Iszlám Köztársaság kapcsolata Washingtonnal is teljesen elhidegült. Ráadásul az új teheráni vezetés kezdetben még ábrándozott a síita forradalom más országokba történő exportálásáról – és elméletben a mai napig sem tett le erről –, ezen ambícióknak jelentős mértékben korlátokat szabott az Irakkal folytatott háború.

1979 ugyanis abból a szempontból is fontos évszám, hogy Irakban Szaddám Huszein a pánarab ideológiát képviselő Baasz Párt teljhatalmú ura lett, és miután belső ellenzékével is leszámolt, 1980 szeptemberében elérkezettnek látta az időt arra, hogy a forradalom által átmenetileg destabilizálódott Iránnal szemben területszerző háborút indítson. Kétségtelen, hogy a síita iszlamizmus terjedésének veszélye aggasztotta a térség országait, azonban az erőteljesen militarista, pánarab ideológiát valló iraki rezsimben ekkor még több térségbeli ország is nagyobb veszélyforrást látott, többek között Izrael és Szaúd-Arábia is. Ebből fakadóan előbbi ország Iránt támogatta a háború során, a tel-avivi INSS intézet szerint a konfliktus első három évében Izrael 500 millió dollár értékben látta el fegyverekkel Iránt, míg Szaúd-Arábia amerikai katonákat hívott be saját védelme érdekében.

Jimmy Carter elnök volt az első, aki szankciókat vetett ki a közel-keleti állammal szemben, amelyek tovább bővültek Ronald Reagan elnöksége alatt (1981 és 1988 között). Noha a háború során az Egyesült Államok volt hivatalosan Irak egyik legfőbb támogatója – a konfliktus első éveiben Washington nemcsak szigorúan titkos hírszerzési adatokkal, de fegyverekkel is támogatta Szaddám rezsimjét –, az Irangate botrány keretében később kiderült, hogy titokban bizony Teheránnak is juttatott el fegyvereket. Mindennek ellenére, az 1988-ig tartó véres iraki–iráni háború során egyik fél sem ért el területi nyereséget, amit különösen borzasztóvá tesz, hogy a legtöbb becslés szerint a konfliktus legalább egymillió áldozatot követelt.

A jelentős veszteségek ellenére azonban így is mindkét regionális ambíciókat tápláló hatalom színpadon maradt, a regionális válságspirálnak azonban közel sem volt vége, az Egyesült Államok pedig, miután az 1980-as években mindkét felet támogatta egymás elleni harcukban, az 1990-es években mindkét rezsim elszigetelésére és megdöntésére törekedett.

A Clinton-kormányzat totális kereskedelmi embargót vezetett be Irán ellen 1995-ben, válaszul az iráni nukleáris programra, valamint a Hezbollah, a Hamász és a Palesztin Iszlám Dzsihád terrorszervezetek támogatására. Irakkal szemben pedig 1991-ben széleskörű és indokolható, 2003-ban pedig csekély nemzetközi támogatású és hamis vádakra épülő háborút indított az Egyesült Államok – a kettő között pedig Szaddám rendszerét is szankciók sokasága sújtotta.

Pedig az Iráni Iszlám Köztársaság éveken át a világ legszankcionáltabb országa volt, az ellene kivetett 3616 szankcióval, azonban a lista elejére 2022-ben – az Ukrajna elleni agressziója következtében – hirtelen Oroszország került több mint 11 ezer szankcióval.

Az iraki rezsimet katonai úton azonban sikerült megdönteni, ami által azonban végső soron Iránnak tettek szívességet. Korábban a síita többségű, mégis szunnita uralom alatt álló Irak katonai hullámtörőként funkcionált Iránnal szemben, ám miután a káoszba süllyedt ország a dzsihádizmus martalékává vált – nem véletlenül az ország romjain kiáltotta ki terrorkalifátusát az Iszlám Állam később – az iráni beavatkozást immár nem akadályozza meg semmi. Ezt pedig azt eredményezte, hogy a Szaddám-rezsim 2003-as bukása után keletkezett hatalmi vákuumot napjainkra javarészt Irán töltötte be.

Sikeres iráni befolyásszerzés

Az iráni befolyás árnyéka azonban a Közel-Kelet más területeire is rávetül, főképp azokon a területeken, ahol a síiták meghatározó kisebbséget (Jemen, Kuvait, Libanon, Szaúd-Arábia, Szíria, Törökország), vagy akár többséget alkotnak (Irak mellett Azerbajdzsán és Bahrein is ide sorolható). A teheráni rezsim külpolitikájának egyik sarokköve, hogy a világon élő összes síita védelmezőjeként pozícionálja magát, és politikai követeléseiket támogatja, függetlenül attól, hogy mely országban élnek.

Ennek képében nem meglepő, hogy miután az iszlámban a vallás és a politika (dín va daula) egysége szinte megkérdőjelezhetetlen alapelv, és ezáltal külön sem lehet kezelni őket, a síita–szunnita vetélkedés ezen keretek között is értelmezendő. Emellett persze reálpolitikai vetülete is van annak, hogy a szunnita ág fundamentalista vahhábita irányzatát követő szaúdi rezsim, valamint a síita jogtudósok uralmán alapuló (velájat-e faqíh), vagyis teokrata iráni vezetés között folyik a dominanciaharc a közel-keleti befolyásért.

Az utóbbi években a két állam több proxy háború keretében is összecsapott egymással, ám amíg Bahreinben Rijád képes volt megakadályozni Teherán ambícióit, addig Jemenben, Libanonban, és Szíriában a síita ország erősítette meg pozícióit jelentős mértékben. Jemenben Irán hathatós támogatásának köszönhetően 2022 februárjában a húszi lázadók megnyerték a háborút a közös ellenség, Szaúd-Arábia ellen, ami által az Arab-félsziget délnyugati peremén fekvő országon keresztül – egyféle Achilles-sarokként – Teherán bármikor képes lehet Rijádot fenyegetni. Szintén iráni sikert eredményezett, hogy a 2011-ben kezdődő szíriai polgárháború során az ellenzéki fegyveres csoportokat támogató hatalmak képtelenek voltak eltávolítani a hatalomból az Irán és Moszkva által támogatott Bassár el-Aszadot. Ezáltal Teherán képes volt minden korábbinál nagyobb mértékben – katonai, védelmi és gazdasági szempontból egyaránt – megerősíteni jelenlétét Szíriában is. Libanonban pedig hiába veszítette el a legutóbbi választáson parlamenti többséget az Irán által támogatott Hezbollah vezette szövetség, a földközi-tengeri állam kormánya mára teljesen működésképtelen, és de facto egy bukott állammá vált. Miután a Hezbollah lefegyverzésére nem sok esély mutatkozik, és a szervezet gyakorlatilag foglyul ejtette az államot, mára az iráni befolyás megkerülhetetlenné vált.

Irán (rész)sikereinek kulcsa, hogy a nyílt fegyveres beavatkozások helyett kombinálja a hard power (gazdasági és katonai) eszközeit a soft power stratégiával, aminek keretében például terrorista szervezeteket támogat (főképp a Hezbollahot és a Hamászt) pénzzel és propagandával különböző egyetemeken, médiumokon, alapítványokon vagy kulturális diplomáciai szervezeteken keresztül. Ahogyan a fentiekben felsorolt országok esete is mutatja, ezen stratégia az iráni befolyásszerzés szempontjából kifizetődőnek bizonyult.

Összegezve tehát megállapítható, hogy Irak és Libanon bukott állammá válása – és ezen helyzet kihasználása –, valamint a jemeni lázadók és a szíriai kormányerők támogatása által Irán megerősítette pozíciót a térségben.

Atomalku és kiberháború

Washinton és Teherán viszonyrendszerében átmeneti enyhülést hozott az iráni mércével mérsékeltnek számító Hasszán Róháni 2013-ban elnökké választása, ami kétségkívül abban csúcsosodott ki, hogy 2016-ban az Obama-kormány égisze alatt megköttetett az iráni atomalku (JCPOA), és egy röpke pillanatig akár úgy is tűnhetett, hogy az USA értékelése szerint jobb, ha Irán a nemzetközi rendszer részévé válik, minthogy „latorállamként” elkönyvelve tovább folytassa nukleáris üzelmeit. Természetesen Washingtont azon win-win jellegű elgondolás is motiválta, hogy Teherán folytathatja a nukleáris energia békés felhasználását célzó programját, amiért cserébe az olajszankciók egy részét feloldják, és az iráni olaj becsatornázható lesz a nemzetközi piacokra is, természetesen az USA érdekei mentén.

Azonban nem sokkal később, 2018-ban a Trump-adminisztráció egyoldalúan felmondta a JCPOA-t, annak ellenére, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőrei szerint Irán betartotta az eredeti feltételeket. Az amerikai döntés következtében a feszültség gyorsan eszkalálódott Washington és Teherán között, ami újabb szankciók kivetéséhez vezetett. Újabb fordulópontot jelentett a két ország kapcsolatában, amikor 2020. január 2-án az USA célzottan likvidálta Kászem Szulejmánit, az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) vezérőrnagyát, valamint Abu Mahdi al-Muhandiszt, az iraki Kataib Hezbollah egyik parancsnokát is. Noha a sokak által vizionált harmadik világháború végül nem tört ki, Szulejmáni halálának második évfordulóján a kibertérben magasabb fokozatba kapcsolt a hadviselés, nemcsak az Egyesült Államokkal, de az USA szövetségesének számító Izraellel szemben is.

Ennek kapcsán előzményként megemlítendő, hogy a kiberháború már 2009-ben kezdetét vette, amikor a feltételezhetően Izrael és az Egyesült Államok által kifejlesztett Stuxnet vírus sorozatos meghibásodásokat okozott az urándúsítást végző iráni centrifugákban, ezzel az atomprogramot jelentősen visszavetve.

2021. október 26-án például egész Iránban leállt a benzinkutak működését biztosító számítógépes rendszer, aminek következtében 4300 töltőállomás volt kénytelen leállni, ami majdnem két hétig tartó fennakadást okozott. Azonban az iráni válaszlépés sem maradt el, az izraeli LMBTQ közösségében rendkívül népszerű Atraf nevű társ- és bulikereső oldal, valamint a Machon Mor izraeli magánegészségügyi szolgáltató meghekkelésével 1,5 millió izraeli személy magánszférába tartozó, egészen érzékeny jellegű, orvosi titoktartással is védett adatait szivárogtatták ki.

2022-ben pedig a korábbi évekhez viszonyítva már 70 százalékkal nőtt meg az iráni kibertámadások mértéke Izraellel szemben, amelynek noha többségét sikerrel elhárították, az Izraeli Védelmi Erőket aggodalommal tölti el Teherán kiberhatalomként való felemelkedése. Izrael tehát többfrontos proxy-háborút vív Iránnal, hiszen a teokrata rezsim által támogatott terrorista szervezetekkel Hezbollahhal a Palesztin Iszlám Dzsiháddal is meg kell küzdenie, ráadásul saját területén. Noha a Pahlavi rezsim 1953-ban elismerte Izraelt szuverén államként, az 1979-es iszlám forradalom óta a teheráni vezetés ezt visszavonta, és 1985 óta a két ország közvetett módon rendszeresen összecsap egymással. Utoljára 2023. január 29-én egy iszfaháni katonai létesítményt ért – feltételezhetően izraeli – dróntámadás, és noha az iráni légvédelem állítólag a három robbanószerkezettel felszerelt drón közül kettőt a levegőben megsemmisített, a lőszerraktárat így is találat érte. Egy nappal később pedig Szíria és Irak határán ért légicsapás egy iráni vagy Iránhoz köthető konvojt.

Világ szankcionáltjai, egyesüljetek!

Irán nemzetközi politikája azonban jóval messzebbre nyúlik a Közel-Keletnél, és a globális hatalmi játszmákban is egyre nagyobb szerepet tud vállalni, kihasználva a számára kedvező nemzetközi körülményeket. Ezek egyike az, hogy nem egyedül Teheránt sújtják a nyugati világ szankciói, így természetszerűen nem is lehet teljesen elszigetelt, ezen a téren pedig a tavaly kitört orosz–ukrán háború különösen jó lehetőséget jelent Irán számára, hogy tovább csökkentse izoláltságát.

Kiemelkedő példája ennek Teherán és Phenjan partnersége, amelynek alapját az Amerikával való szembenálláson túl az iráni védelmi és az észak-koreai kőolajigények jelentik. A Szovjetunió széthullása után a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság számára kiemelkedő fontosságúvá vált az iráni kőolaj, a közel-keleti ország pedig rakéta- és nukleáris programjában vette igénybe Phenjan segítségét. Jó kapcsolatokat ápolt Irán Venezuelával is, amelynek az elmúlt években kőolajszállító tankereket és katonai dróntechnológiát is átadott, de Teherán segíti a dél-amerikai ország olajfinomítóinak helyreállítását is, tavaly nyáron pedig 20 évre szóló stratégiai együttműködési megállapodást kötöttek. De tavaly az is felmerült, hogy a teheráni rezsim a mianmari katonai juntának is fegyvereket szállíthatott.

Az elmúlt egy évben azonban a legnagyobb visszhangot kétségkívül az Irán által Oroszországnak nyújtott támogatás váltotta ki a szankcionált államok együttműködései közül.

Ezt pedig mondhatni tettekkel is alátámasztották, hiszen az elmúlt félévben az ukrán energetikai infrastruktúrát és katonai célpontokat rendszeresen támadó Gerany–2 drónok kísértetiesen hasonlítanak az Irán, valamint az általa támogatott közel-keleti fegyveres csoportok által rendszeresen használt Shahed–136-os drónokra. Irán eredetileg cáfolt minden Oroszországba irányuló fegyverszállítást, később azonban elismerték, hogy sor került azokra – igaz, állításuk szerint még a háborút megelőzően. Az elmúlt hónapokban az is felmerült, hogy Oroszország ballisztikus rakétákat is vásárolhat Irántól, ahogy az is, hogy Teherán kapná meg azokat a Szu–35 vadászrepülőgépeket, amelyeket eredetileg Egyiptom vásárolt volna meg, de amerikai nyomásra elállt tőlük.

Mindez persze kihatott az iráni–ukrán kapcsolatokra is, 2022 szeptemberében az ukrán kormány visszavonta az egyébként a háború kezdete óta Moldovában tartózkodó iráni nagykövet akkreditációját, az említett iszfaháni dróntámadás után pedig újabb diplomáciai botrány bontakozott ki a két ország között. Az ukrán Elnöki Iroda tanácsadója, Mihajlo Podoljak ugyanis úgy reagált az incidensre, hogy egy korábbi posztját újraosztva emlékeztetett, Ukrajna már korábban „figyelmeztette” Iránt az Oroszországba irányuló fegyverszállítások következményeire. Válaszul az iráni külügy behívatta a teheráni ideiglenes ukrán ügyvivőt. Ukrajna természetesen cáfolja, hogy bármit tudna a támadásról.

Az iráni–ukrán kapcsolatok romlásáért azonban jócskán kárpótolhatja Iránt az, hogy az Oroszországgal szembeni szankciókkal elhárultak a két ország közötti gazdasági kapcsolatok akadályai, hiszen az orosz gazdaságot szélesebb körű korlátozások sújtják, mint az iránit. A szankciópolitika így például új életet lehelt az Észak–Dél kereskedelmi folyosóba, amelyről még 2000-ben kötött megállapodást Oroszország, Irán és India, de azóta elhanyagolták. 2022-ben megnőtt az Oroszország és India között a Kaszpi-tengeren és Iránon keresztül történő áruforgalom, és a megállapodás született Azerbajdzsán bevonásával a vasúti összeköttetés kiépítéséről is. A legfrissebb hírek szerint Oroszország és Irán bankrendszereit is összekapcsolták, így a SWIFT-rendszer használata nélkül tudnak majd kommunikálni egymással a két ország pénzintézetei. Ráadásul idén év elején Irán közelebb került az Eurázsiai Gazdasági Unióval való szabadkereskedelmi övezet létrehozásához is.

Irán az átalakuló világrendben

Teherán nem csupán az Eurázsiai Gazdasági Unió felé közeledik. 2022 nyarán bejelentette szándékát a BRICS-csoporthoz való csatlakozásra, szeptemberben Szamarkandban pedig a Sanghaji Együttműködési Szervezet teljes jogú tagsága felé tett egy újabb jelentős lépést a közel-keleti ország, így akár már idén a világ lakosságának közel felét tömörítő országcsoport kilencedik tagországává válhat. Ezeknél is nagyobb jelentősége lehet annak a 2021-ben kötött, 25 évre szóló megállapodásnak, amelyet Kínával kötött az Iráni Iszlám Köztársaság az Övezet és Út kezdeményezés (Belt and Road Initiative, BRI) keretein belül.

Mindezek arra mutatnak rá, hogy Irán nem csupán az Észak–Dél, de a Kelet–Nyugat útvonalon is fontos szerepet tölthet be, az Új Selyemút kiépítésére irányuló kínai ambíció jelenti a másik olyan körülményt, amelyet Teherán megpróbál kihasználni.

Csakhogy, amíg az iráni–orosz közeledést tulajdonképpen segítette a nyugati szankciópolitika, Teherán teljes értékű részvételét a kínai elképzelésekben megnehezítik a korlátozó intézkedések, hiszen a globális piacban gondolkodó kínai óriásvállalatok kénytelenek számolni az esetleges másodlagos szankciókkal, ami kijelölti az Iránnal való együttműködés határait. Nem véletlen, hogy Kína – ahogy egyébként korábban Oroszország is – maga is támogatta a fentebb említett atomalku megkötését. Bár az alku megújításáról folytatott tárgyalások tavaly kudarcot vallottak, úgy tűnik, ez sem tántorította el Kínát attól, hogy az iráni kőolaj fő felvásárlója maradjon.

A kínai–iráni közeledésnek azonban az is akadálya lehet, hogy míg Kína a térség tulajdonképpen összes államával kiegyensúlyozott kapcsolatra törekszik, addig azok között gyakran súlyos ellentétek húzódnak. A Szaúd-Arábiával és Iránnal való egyidejű jó kapcsolatok fenntartása az elmúlt években is kifinomult diplomáciai megoldásokat igényelt Kínától, és úgy tűnik, ez a jövőben is így maradhat. Az iráni–török kapcsolatokban több jele is van a javulásnak, tavaly nyáron például Teheránban találkozott a két ország elnöke, valamint az orosz államfő a szír kérdés rendezése kapcsán, a minap pedig Irán csatlakozott a török–szír kapcsolatok normalizálására irányuló tárgyalásokhoz is. A jelenlegi feszült viszony Irán és Azerbajdzsán között azonban Ankara és Teherán kapcsolatát is megzavarhatja. Különösen elmérgesedett az iráni–azeri viszony azután, hogy január 27-én egy fegyveres férfi behatolt a teheráni azeri nagykövetség épületébe és ott egy embert megölt, többeket megsebesített. Irán szerint a támadónak személyes indítékai voltak, Baku azonban azzal vádolja Teheránt, hogy azeriellenes kampányt folytat és nem védte kellőképpen a diplomáciai képviseletet.

Irán tehát a Nyugat azon évtizedes igyekezete ellenére, hogy a nemzetközi közösségtől izolált „páriává” tegyék, a világrend átalakulását kihasználva sikerrel tudja bővíteni kapcsolatait regionális és globális szinten egyaránt. Teherán a Közel-Kelet egyik meghatározó hatalmává vált, kulturális és politikai–katonai jelenléte a térség számos államában megkerülhetetlen, földrajzi elhelyezkedése pedig a nemzetközi kereskedelmi útvonalak egyik fontos kapcsolódási pontjává teszik. Irán kitörése az elszigeteltségből azonban még mindig törékeny jelenségnek tekinthető, amelynek a nyugati szankciókon túl az ország regionális konfliktusai is gyenge pontját jelenthetik.

Biró András–Kosztur András