A 21. század első két évtizedét olyan politikai, gazdasági és társadalmi megatrendek jellemezték, amelyek az elkerülhetetlen demográfiai folyamatok következményeivel, a politikai döntéshozatal kiszervezésével és a jelenleg fennálló gazdasági hierarchia teljes átírásával a válságok korszakát hagyták a világ országaira, mégpedig azzal a meghozandó döntéssel, hogy a káoszba való beletörődés helyett a történelem végéből való katartikus kitörést választják-e. Ma az új reneszánsz korát éljük. A 14–16. századi reneszánszához hasonló átmeneti, változékony környezet lehetőséget biztosít a nemzetállamok számára, hogy olyan maradandóságot biztosító kompetenciákat sajátítsanak el, mint az adaptálódás, az önállóság és a tudatosság.

A XXI. Század Intézet vezető elemzője, Halkó Petra írásában az új reneszánsz korának kihívásait és az arra adandó válaszokat vizsgálja meg.

Adaptálódás: újraértelmezett demokrácia

Az elmúlt évtizedek egyik jellemző tendenciája a politikai döntéshozatal önkényes érdekek mentén történő kiszervezése volt nem választott és nem elszámoltatható struktúráknak. Mindez politikai válságot idézett elő, amely alapjaiban rázta meg a fejlett világ demokratikus politikai berendezkedésébe és intézményeibe vetett bizalmat, miközben a politikai válság vonásai olyannyira kiéleződtek, hogy elkerülhetetlenné vált a környezethez adaptált módon végbemenő, történelmi perspektívaváltás a demokrácia értelmezésében, de legfőképpen alkalmazásában.

A Cambridge-i Egyetem 2020-ban készült felmérése szerint a 2005 óta tartó „demokratikus recesszió” alatt a nyugati demokráciával szemben elégedetlen polgárok száma a népesség csaknem ötödével emelkedett, ennek ellenére több ország a demokratikus alapelveket továbbra is kizárólag a liberális paradigma keretében értelmezi. A demokrácia azonban nem olyasmi, amelyet egyszer egy meghatározott helyen egy közösség feltalált, hanem annak a módja, ahogyan egy társadalom önmagát kormányozhatja az emberek igényeinek és a kor adottságainak megfelelően.

A 21. században a demokráciát jellemzően összekapcsolják a liberalizmussal, holott az előbbi az uralkodót, utóbbi annak hatalmának határait szabja meg – e két tényező azonban sem a modern korban, sem a történelem során nem járt s nem is érvényesült szükségszerűen együtt. Ugyanis a demokrácia, habár alapvetően a nép közügyekben való részvételére épül, a hidegháborút követően a többpárti választások még a nyugati világban sem eredményezték a kívánt nagyobb állampolgári befolyást a politikai döntéshozatalba. Holott egy válságban mind szociológiai, mind politikai szempontból kiemelt jelentőséggel bír az emberek álláspontjának ismerete, ugyanis a válasz sikere vagy kudarca függ attól, hogyan fogadja azt a nyilvánosság.

David Hume skót empirista filozófus évszázadokkal ezelőtt rávilágított, hogy a politikai rendszereknek – így a demokráciának – az a feladata, hogy leküzdjék az emberek azon képtelenségét, hogy a jelennel szemben a távoli jövőt részesítsék előnyben, miközben ez a fajta gondolkodás idézhetné elő tartós jólétüket. Ennek ellenére a modern demokrácia politikai jelenidejűsége szisztematikusan fosztja meg a jövő generációit jogaiktól (Roman Krznaric filozófus hasonlatával élve) csakúgy, mint a múltban a rabszolgákat és a nőket. Az önérdek tehát beszivárgott az uralkodó liberális demokráciába, amely egyfelől aláássa a többség, a közjó érdekeit, másfelől a politikai rendszert a rövidtávú megtérülés előtérbe helyezésére készteti a hosszú távú, versenyképességet szolgáló érdekek rovására. Így inkább reaktív, mintsem proaktív hozzáállást képvisel. Csakhogy mindez stratégiai kockázatot jelent; ugyanis a rövidtávú megoldások csupán tüneti kezelést nyújtanak és a válságba került rendszer fenntartásán dolgoznak, míg a globális folyamatokat hosszútávon lekövetni képes rendszer az értékek és érdekek közvetítésére is alkalmas.

Egy politikai válság kihívásai leginkább a múlt hibás rendszerében gyökereznek, így nem annak kezelésére, hanem a környezeti változásokhoz mérten, annak újratervezésére van szükség. Ugyanakkor, bár a demokrácia, mint politikai berendezkedés évezredes múltra tekint vissza, két egyforma demokrácia még sosem fordult elő a világegyetemben. Mindennek fényében játszik kimagasló szerepet az adaptálódás képessége, ugyanis a demokráciáról alkotott koncepcióból mindig hiányozni fog az a fajta demokrácia, amelyet még nem éltünk meg.

Önállóság: diverzifikált gazdasági szuverenitás

A világgazdaságban végbemenő trendek hatványozott módon vezettek egy válságos helyzet kialakulásához. S bár a gazdasági elit hosszú időn át vakon hitt abban, hogy a határok nélküli globalizáció mindenre megoldásként szolgálhat, végül épp ellenkezőleg az „arany kényszerzubbony” metaforája érvényesült. Vagyis annak ellenére, hogy a globalizációs környezet sok potenciált rejtenek magukban, mégiscsak a nemzetállamok önrendelkezési jogának korlátozását eredményezték. A jelenlegi válsághelyzet ezáltal egy újfajta kihívás elé állítja a világ országait, s arra ösztönzi őket, hogy új alapra helyezzék nemzeti gazdaságpolitikájuk, valamint a nemzetközi együttműködéseik elveit, méghozzá úgy, hogy újjáépítsék gazdasági autonómiájukat.

A szabadkereskedelmi megállapodások száma az elmúlt évtizedekben exponenciálisan emelkedett, azonban a világkereskedelem növekedésének üteme folyamatosan lassult. Vagyis a morális érvek bár felülírták a pragmatikus szempontokat, a gazdasági együttműködések pedig a liberális demokráciaexport csatornáivá váltak, mégsem eredményezett mindez gazdasági gyarapodást. A gazdasági célkitűzések tehát nem indokolják semmilyen politikai berendezkedés promotálását; ellenben az autonómia megléte döntő jelentőséggel bír egy nemzetgazdaság sorsára – ahogy Adam Przeworski és Fernando Limongi politológusok is kvantitatív kutatásuk eredményeként kimutatták. A szabadkereskedelmi megállapodások elviekben azon körülmények megteremtését hivatottak elősegíteni, amelyek versenyképesebbé teszik egy ország globális színtéren való jelenlétét. A globalizáció azonban valójában egy olyan nemzetközi versenyben való részvételre kényszeríti a világ országait, amelynek szabályait ő írja, sőt mi több generálja, ezáltal is folyamatosan csorbítva a nemzeti hatásköröket.

Kenneth Waltz politológus a globalizáció rendszerén belüli „munkamegosztás” következtében kialakult függőségre és kiszolgáltatottságra hívja fel a figyelmet, amelyek a lehetőségek diverzifikációját helyezik kilátásba. A gazdasági és pénzügyi világban a diverzifikáció a kockázatokat és kitettséget mérsékelve a befektetések révén kerül fókuszba. E versenyhelyzetben a kulcsfontosságú területeken – mint például az ipari fejlesztések, kutatás és innováció – végbemenő (hazai forrásokból zajló) beruházások hozzájárulnak egy olyan tőkeerős vállalati szektor kialakulásához, amely képes az adott ország határain kívüli befektetéseket is növelni, azaz a „kifektetési stratégia” fázisába lépni. Következésképp a befektetési szemlélet külföldön való intenzív érvényesítése a gazdasági előnyök mellett geopolitikai szempontokat is perspektívába helyez. Ennek jelentősége történelmi tapasztalatokból ismert: a gazdasági érdekek nem választhatók el a geopolitikai érdekektől – minthogy a gazdasági kapcsolatok könnyedén katonai szövetséggé vagy épp információs forrássá avanzsálódhatnak, sőt szerves részét képezik a stratégiának. A geopolitikai térben ugyanis a gazdasági úton való függetlenedés képes ellensúlyozni a nemzetközi hálózat gyenge pontjait, egyúttal erősíteni egy ország érdekérvényesítő képességét a globalizációs környezetben.

A világgazdaságban bekövetkező válságos helyzet a jelenleg fennálló teljes világrend megkérdőjelezését vonta maga után, miközben a globalizáció nyomást gyakorolva vonja be a nemzetállamokat a nemzetközi versenybe. A gazdaság liberalizációja azonban erős állami kompetenciák híján a kereskedelmi védelem teljes felszámolásához, valamint komoly gazdasági és életszínvonalbeli visszaeséshez vezet. Ennek kontextusában kiemelten fontos, hogy a szuverén nemzetállamok olyan stratégia mentén alakítsák gazdasági környezetüket, amely egészséges egyensúlyt biztosít a hazai és külföldi szempontok között, ezáltal függelemi viszonyoktól mentes, önálló entitásként vegyenek részt a világgazdaságban.

Tudatosság: nemzeti kultúrmiliő

A globalizáció egyes szférái bár nem elválaszthatók egymástól, mára a kulturális dimenzió olyannyira relevánssá vált, hogy a globalizációs folyamatok összességének magyarázatát egyre inkább kulturális tényezőkre, mintsem kizárólagosan gazdasági és politikai szempontokra alapozzák. Ennek legdrasztikusabb manifesztációja, hogy ahogyan a globalizációs folyamatok révén a világ egyik részén végbemenő esemény hatást fejt ki a világ másik pontján is, úgy befolyásolják egy adott kulturális csoport tagjainak sajátos tapasztalataira ható tényezők magának a csoportnak a tulajdonságait. A napjainkban megfigyelhető válságjelenség az egyén megkérdőjelezésén túl az olyan kérdéseket is előtérbe helyezi, amelyek a globalizáció időszakában a nemzet mibenlétére keresik a választ.

A nemzeti identitásra mint statikus, múltból táplálkozó fogalomra tekintünk, amely leírja egy egységes nemzet jellemvonásait. A nemzettudat ezzel szemben egy dinamikus, jövőbemutató koncepció, amely választ ad egy nemzet egységes létének a miértjére, azáltal, hogy a fennálló körülmények és a történelmi tapasztalatok értelmezésén keresztül mélyrehatóbb megértéssel fordul egy nemzet kultúrája felé. Vagyis a nemzettudat a nemzet folytonos változásnak kitett jellegzetes karaktervonása.

1943-ban Walter Sulzbach német szociológus arra hívta fel a figyelmet, hogy a nemzettudatot erőfeszítések révén igyekeznek alakítani, így az mindenképpen összefüggésben fog állni a jövő hadviselésének gyakorlataival. S bár a liberális eszme képviselői hiába érvelnek azzal, hogy ezek az erőfeszítések „gyakorlatiasok”, valójában – ahogy Antonio Gramsci fogalmazott – az elit kulturális intézményeken keresztül vívott  „lövészárokharcainak” részei. Míg a politikatudomány eszközei általában felülről lefelé irányuló dinamikát keresnek, valójában az képes fogyaszthatóvá tenni egy ideológiai tartalmat a társadalom számára, ami alulról szerveződő kultúra termékként jelenik meg. A kulturális globalizáció mindezt a szellemi homogenizáción keresztül igyekszik érvényesíteni, amely a kultúrákon átívelő pszichológiai befolyásgyakorlás által teremthető meg. A kultúra ennek értelmében egy magasabb integrációs szintre lépett, ugyanis az uralkodó rendszer fenntartásához többé már nem a nyers politikai hatalom, hanem a „kulturális hegemónia” megszerzése szükséges. E cél elérése érdekében a politikai és társadalmi aktorok az „univerzális értékek” határokat nem ismerő hullámain keresztül több fronton is aktív tevékenységet folytatnak a köznapi nyelven kultúrharcként ismert ideológiai hadviselés keretében.

A modernkori felfogás szerint az ideológia szerepe szükségszerűen funkcionális, azaz elsősorban a funkciója, mintsem a tartalma határozza meg. Az ideológia a társadalmi kapcsolatok és domináns osztály révén az uralkodó rendszer mögött álló társadalmi kohézió fenntartására irányul azáltal, hogy a rendszer reprodukcióját szolgálja, ebből következően a rendszer érdekeivel együtt változik. Ennek megfelelően számos formát ölthet a politikán, gazdaságon, valláson, tudományon és művészeten át; így hát egyfajta mesterséges kultúratermelésnek a generátora. Csakhogy ezen formák egyike sem természetszerűen ideológiai jellegű, hanem valós tartalommal bíró kulturális alkotóelem. A tudatosság révén a kultúra ezen összetevői tartalmi többlettel szolgálnak az emberek számára létezésük és aktuális környezetük magukkal szembeni tudatosítása, megélése során, melynek következtében a társadalom önszerveződő eszmerendszerévé, a nemzet hivatástudatává alakulnak át. A nemzetek számára tehát létkérdés, hogy kivívják kulturális szuverenitásukat. Annál is inkább, mert a kulturális szuverenitás az, ami miatt legitim, működőképes és stabil egy rendszer egésze.

Jelenleg a történelem egyik legmozgalmasabb időszakában élünk, amikor is döntő jelentőséggel bír, hogy mekkora tudatossággal fordulunk a fennálló globális körülményekhez. A kulturális globalizáció során a grandiózus univerzális értékek ideológiai eszközök mentén való terjesztése a földrajzi és kulturális értékek felhígításával fenyeget, ezáltal nyomást gyakorolva a nemzettudatra – Arjun Appadurai a globalizációs vizsgálatok egyik fő teoretikusa szerint „a mai globális kölcsönhatások központi problémáját a kulturális homogenizáció és a kulturális heterogenizáció közötti feszültség jelenti.” Mindennek összefüggésében a kultúrát, mint nemzeti kontextust szükséges értelmezni, amelynek kialakításában az ideológiák helyett a körülmények nemzettudatot, sőt nemzeti hivatástudatot erősítő interpretációja, megélése játszik szerepet.

Konklúzió

A globalizáció kontextusában, a nyugati liberális paradigma térnyerése folytán, a fejlett világ országai belekényelmesedtek abba a pozícióba, hogy bármely hatékony/fennálló világrend kizárásos alapon csakis liberális lehet. Csakhogy míg a nyugati civilizáció fölénye sokáig épp abban nyilvánult meg, hogy teret engedett annak az alapelképzelésnek, hogy a szabad gondolkodás jogán az ember képes megoldásokat találni a problémákra, e világ országai elmulasztották meghozni azokat a kritikus döntéseket, amelyek védelmet és választ szolgáltathattak volna a 21. század hálózatalapú kihívásaira. Ehelyett súlyos válságokat idéztek elő, amelyek meghatározták az ezredfordulót követő első húsz évet.

Összefoglalva tehát vezető szerepet kell  biztosítani a holnap világrendjében azon nemzetállamok számára, amelyek meghozzák azt a korszakmeghatározó döntésüket, hogy a káoszba való beletörődés helyett inkább a történelem végéből való katartikus kitörést választják.

 

Felhasznált irodalom

Arjun Appadurai: Disjuncture and Difference in the Global Cultural Economy. Theory Culture Society, 1990/7.

Békés Márton: Kulturális hadviselés – A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2020.

Antonio Gramsci: Az új fejedelem – Széljegyzetek Machiavelli politikájához. ford. Bethlen János, Magyar Helikon. Bp. 1977.

Idris Salim el Hassan: Consciousness and Ideology: A Critique Of Lukács, Althusser and Poulantzas. Dialectical Anthropology, 1986/1.

David Hume: Essays, Moral, Political Literary. Liberty Fund, Indianapolis, 1985.

L. Simon László: Intézményes kultúrpolitika 2010–2020 között = Uő: Ki viszi a puskát? Emlékezet és politika. Nemzeti Művelődési Intézet, Lakitelek, 2020.

Nagy András: A behozatal liberalizálása Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 1995/5.

Walter Sulzbach: National Consciousness. American Council on Public Affairs, Washington DC, 1943.

David Stasavage: The Decline and Rise of Democracy: A Global History from Antiquity to Today. Princeton University Press, Princeton, 2020.

Kenneth Waltz: Theory of International Politics. McGraw-Hill, New York, 1979.