A rendszerváltoztatással és az első szabadon választott országgyűlés által megválasztott Antall-kormánnyal megnyílott az út Magyarországon a konzervatív politikai elmélet és a vele szövetséges jobboldali politikai gyakorlat előtt. Ez a kommunista diktatúra negyven éves (1949–1989) hagyományveszejtése miatt egyszerre jelentette a korábbi szerves hagyomány számbavételét és e szellemi örökség kreatív hasznosítását, valamint az európai konzervatív vérkeringésbe való visszatérést. A posztkommunista rendszerben azonban húsz éven keresztül (1990–2010) érvényesült az a liberális kulturális hegemónia, amely már a nyelv szintjén diszkreditálta a konzervatív gondolatokat. Mégis, egy szívós felépítési folyamat során az egymással együttműködő konzervatív gondolat és jobboldali cselekvés olyan párhuzamos szellemi–szervezeti stratégiát hajtott végre, melynek során az új évezredben – 2002-ben indulva, 2006-tól megerősödve, majd 2010-től immár kormányzati pozícióból – vezető szerepre tett szert. Ennek köszönhetően a nemzeti-konzervativizmus ma Magyarországon a domináns ideológia, a jobboldali kormányzás politikai–társadalmi keretét, azaz a Nemzeti Együttműködés Rendszerét pedig konszenzusos hegemónia jellemzi.
A XXI. Század Intézet igazgatója, Békés Márton történész–politológus Jobboldali reneszánsztól konzervatív korszakig című tizenkét oldalas tanulmányának szerkesztett részleteit közöljük, amely a Századvég Kiadó által az idei könyvhétre megjelentetett Magyar konzervatívok sikeres harminc év után (2023) című konferenciakötetben jelent meg.
Magyar konzervativizmus, 1993–2023
A rendszerváltoztatás után közvetlenül a feladat az volt, hogy tisztázzák a konzervativizmus politikafilozófiai fogalmát, elhatárolják más eszméktől – részint a liberalizmustól, mindenképpen a szocializmustól és feltétlenül a szélsőséges gondolatoktól – és megtalálják azokat a múltbéli európai, közép-európai és hazai eszmei szálakat, amelyekkel a jelenkort össze lehet kötni. Vállalható és folytatható örökséget kerestek tehát. Ehhez az kellett, hogy előbb eltakarítsák a rendszerváltoztatás előtti szellemiség épületét, majd a még azelőttről származó újrahasznosítható és újonnan előállított anyagokból felépítsék a magyar konzervativizmus házát. Tőkéczki László például az 1867 és 1938 közötti liberális konzervatív vagy konzervatív liberális konszenzust ajánlotta.
Ma már a szűken vett eszmetörténeti szakcikkek bevezető fejezetein kívül nem érdekes a konzervativizmus fogalmát tisztázni, hiszen mindannyian tudjuk, hogy mit értünk alatta. Intézményeink – köztük alapítványok, kutatóközpontok, intézetek, folyóiratok, könyvkiadók, képzési helyek, klubok – megszilárdultak. Mára már van felfedezett és aktualizált gondolati hagyományunk, vannak kanonizált műveink, konszenzus-övezte hőseink, de immár olyan, soksor meghivatkozott könyveink is, amelyek nem külföldön és nem is a dualizmus idején születtek, hanem az elmúlt évtizedekben keletkeztek, idehaza, hazai szerzők tollából. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt van saját enciklopédiánk és arcképcsarnokunk, valamint közös nyelvünk, ami bizonyíték arra, hogy a mai magyar konzervativizmus – mely alatt egy széles szellemi vízgyűjtő területtel rendelkező kulturális közeget kell értenünk – a maga útját járja.
Konzervatív eszme – jobboldali politika
Nem lehetséges konzervatív filozófiáról beszélni jobboldali politikai praxis nélkül, és fordítva! Az előbbi nem lenne más, mint tét nélküli puszta okoskodás, az utóbbi viszont csupasz hatalmi mechanizmussá válna. A kettő közötti folyamatos, aktív kapcsolatot akkor lehetséges megőrizni, ha különböző sebességüket felismerjük és kölcsönösen összehangoljuk a szellemi menetrendet a politikai napirenddel.
A konzervatív szellemi munka, ami tehát a ’90-es évek első harmadában elkezdődött, az ezredforduló után fokozódott, a kettőezres évek első felében pedig konkrét eredményeket ért el. Hogy a 2010-es évektől domináns ideológia legyen. A jobboldali pártpolitikai élet hasonlóképpen nagy utat járt be, a rendszerváltó jobboldali pártok koalíciós kormányzásától kezdve az 1998 és 2002 közötti „polgári kormányzást” követő választási vereség utáni újjászerveződésig. Majd pedig a 2010 és 2022 közötti, egymás után négyszer elnyert alkotmányozó felhatalmazásig. Mindkét munkát ugyanaz az erő hátráltatta: a posztkommunista–liberális blokk, amely 1989/90 után a baloldal képében továbbérvényesítette a diktatúra gazdasági, diplomáciai és szolgálati tehetetlenségi nyomatékát, amelyet a vele szövetkező „demokratikus ellenzék” holdudvara könyörtelen liberális kulturális hegemóniával egészített ki.
1990 és 2010 között a konzervatív ügy már nyelvileg is diszkreditálódott, a jobboldal pedig két alkalommal ugyan kormányon lehetett (1990–1994, 1998–2002), de hatalmon nem.
A kezdeti munka a lehetőségekhez képest kedvező feltételekkel indult meg. 1990 és 1993 között egy tőrőlmetszett reformkonzervatív állt az ország élén Antall József személyében, és a ’80-as évek utolsó harmadától kell számítanunk azokat a törekvéseket, amelyek nemcsak közvetlenül az antikommunista politikai fordulathoz járultak hozzá, hanem egy jövőbeli – politikailag is reflektált – hagyománypárti felfogás kialakulásához is (lásd a népiek harmadik nemzedékét, a Hitel folyóiratot, Tőkéczki László munkásságát és a református újjáéledést). A konzervativizmus feléledésének szimbolikus lépése volt Bethlen István lapjának, az 1927 és 1944 között működő Magyar Szemlének az újraalapítása, amely 1992 óta folyamatosan megjelenik. Szintén szerencsés együttállásnak tekinthetjük, hogy az eredeti angolnyelvű megjelenésekhez képest évtizedes késéssel, de elkezdtek megjelenni a legnagyobb kortárs katolikus filozófus, Molnár Tamás (1921–2010) művei anyanyelvén, egy idő után évente két címmel is. A szellemi impulzusok ekkor már külföldről is érkezhettek: 1995-ben jelent meg az első Scruton-könyv magyarul (Mi a konzervativizmus?), amelyet a kétezres és a 2010-es években féltucatnyi további fordítás követett, nagy népszerűséget szerezve írójuknak idehaza.
A kétezres években öles lépésekkel haladt a konzervatív szellemi bázis bővítése. A politikához közelebb lépve, a választások előtt nyílt meg a Terror Háza Múzeum (vezető kurátor és történészi koncepció: Schmidt Mária), amely a történetpolitikai narratívaalkotásban hozott áttörést, ezzel vetve meg egy hosszútávú politikatörténeti változás alapjait. Majd a választások után jelent meg Lánczi András könyve, a Konzervatív kiáltvány, amely kimondta, hogy „türelmes, lassú, állhatatos szellemi és szervezői munkával lehet eredményeket elérni”, mégpedig egy politikafilozófiailag kidolgozott „konzervatív fordulattal” szállva szembe a restaurált (poszt)kommunista hatalommal.
A 2006-os krízis – a balliberális kormányzat hazugságainak kiderülte és a nyomában járó tiltakozáshullám, valamint a vele szembeni hatósági erőszak – évében jelent meg a dedikáltan szabadelvű–konzervatív Kommentár folyóirat azzal a misszióval, hogy „valahol a végén talán feldereng egy olyan ország képe, amelyben immár nem az alapkérdésekről kell vitázni, mert kialakult konszenzus védi közösségeinket és hagyományainkat”. Tizenkét évet ugorva az időben, 2018-ben ugyanez a lap, a jobboldal számára az egymás utáni harmadik kétharmados parlamenti felhatalmazással végződő választást követően, már a következőket írhatta: „A derengést mára itt-ott jól látható körvonalak váltották fel. Magyarország jó ideje a saját útját járja, így csak most igazán nagy a tét. A munka nem kevés: a 21. századi Magyarország időhöz és feladathoz illő kulturális kereteinek megteremtése, védelme, továbbfejlesztése.”
Mindez nem következhetett volna be, ha a politikai életben nem történik a szellemmel párhuzamos mozgás!
A jobboldal a 2002-es választási vereség után újjászerveződött, egészen pontosan a Fidesz horizontális társadalmi nyitást vitt végbe: azonnal meghirdette a polgári körök mozgalmát, 2003-ban néppártá vált (Gesztenyéskerti nyilatkozat), 2005-ben történelmi szövetségre lépett a KDNP-vel és kezdeményezte, majd megnyerte a 2008-as szociális népszavazást s végül 2010-ben földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. A 2010 és 2022 közötti tizenkét év kormányzati politikája nem, hogy felülírta volna az ezredfordulós „polgári Magyarország” célrendszerét, hanem éppen ellenkezőleg: össznemzeti talapzattá bővítette annak polgári platformját.
Nemzeti-konzervatív konszenzus
Mindez nem maradt hatás nélkül a hazai jobboldal szellemi környezetére sem. A rendszerváltoztatás idejének hagyománykereső, töredezett világából mára egy fókuszált, de továbbra is változatos kulturális közeg lett. Ez a jobboldali törzsszövetség szervezeti modellje, melyben néhány alapvető érték és közös cél mentén úgy egyesülnek az egyes törzsek, hogy megtartják saját szállásterületüket.
Hogy mi ma a konzervatív maximum, nem kell feltalálnunk. A receptet – jó konzervatív módjára – hazai gondolati hagyományunkban kell keresnünk. Tőkéczki László már negyedszázada úgy fogalmazott, hogy „a konzervatív magyar múlt gazdag örökséget kínál a mai magyar politikai megújuláshoz. Nem szükséges tehát a kétségbeesett szellemi importtevékenység. Tanulni persze mindenkitől lehet és kell, de egyetlen mai nyugati modell sem a mi feltételeink között született, míg egykori elődeink nagy részben a mi gondjainkkal is küszködtek.”
A Trump-éra Amerikájában felbukkanó national conservative mozgalom igen szimpatikus kezdeményezés például, főképpen a demokratapárti progresszív liberalizmusnak való partvidéki behódolás és a neokonzervatív tévút után. A magyar konzervativizmus azonban már akkor nemzeti volt, amikor az Amerikai Egyesült Államok a ma ismert területi határai között még nem is létezett. Asbóth János a magyar konzervativizmust meghirdető 1875-ös könyvében például úgy írt, hogy míg „a liberalizmus [saját] elveit és teóriáit, a konzervatív politika mindenekelőtt a hazát igyekszik szolgálni”, 1896-ban pedig azt mondta a Képviselőházban, hogy „a legfőbb nemzeti konzervatív érdek a magyar hazának a fennmaradása”.
E körül a nemzeti-konzervatív paradigma körül helyezkedik el ma is a szélesen értelmezett konzervatív tábor és politikai szövetségese, a kormányzó jobboldal. A belülről vezérelt Magyarország programjának része a határvédelem és a gazdasági önállóság megteremtése, a munka- és családközpontú élet rendje, valamint a kulturális szuverenitás védelmezése. Ennek a programnak a megvalósítása egyben a magyar konzervativizmus bő kétszáz éves (!) történetének fő szervező eleme is. Közhely, hogy minden nemzet konzervativizmusa a saját(os) nemzeti arculatának megfelelően alakul, önnön történeti kihívásaira adott válaszainak láncolatából áll elő és ennek megfelelően alig-alig lehet egy másik nemzetre szabni.
Röviden: magyar konzervativizmust csak magyar konzervatívokkal lehet csinálni.
Felhasznált irodalom
Asbóth János képviselőházi beszéde, 1896. december 19. = Képviselőházi Napló, 1896. I. kötet, Bp. 1896.
Asbóth János: Magyar conservativ politika (3. kiad.) Légrády, Bp. 1875.
Békés Márton: Belülről vezérelt Magyarország. Kommentár, 2022/1
Békés Márton: Nemzeti blokk – A Nemzeti Együttműködés Rendszere. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2022.
Kiss Viktor: Dominancia és hegemónia: politikai ideológiák a mai Magyarországon = Igazságosság, demokrácia, fenntarthatóság. szerk. Földes György–Antal Attila, Napvilág, Bp. 2022.
Konzervatív arcképcsarnok. szerk. Frenyó Zoltán, L’Harmattan, Bp. 2021.
Lánczi András: Konzervatív kiáltvány. Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2002.
Magyar Politikai Enciklopédia. főszerk. Pásztor Péter, MCC–Tihanyi Alapítvány, Bp. 2019.
Méltóság és indulat. Kommentár, 2006/1
Tőkéczki László: A mai magyar konzervativizmus forrásai. Hitel, 1996/augusztus
Tőkéczki László: Liberális konzervativizmus Magyarországon (1867–1938) = Magyar konzervativizmus – Hagyomány és jelenkor. szerk. Tőkéczki László, Batthyány Lajos Alapítvány, Bp. 1994.
Türelem és elszántság. Kommentár, 2018/3–4
Veszprémy László Bernát: Jobboldali építkezés, 2010–2022. Kommentár, 2022/1.
A tanulmány teljes terjedelmében a Századvég Kiadó által az idei könyvhétre megjelentetett Magyar konzervatívok sikeres harminc év után (2023) című konferenciakötetben jelent meg.