Immár tizennyolc hónapja tart az orosz–ukrán háború, és lassan három hónapja zajlik Ukrajna régóta beharangozott ellentámadása. Az ellentámadás jelentős változást hozott az erőviszonyokban, vagy legalábbis abban, ahogyan érzékeljük azokat, igaz, kicsit másképp, mint ahogy azt sokan várták – a nyugati sajtót elárasztották az ukrán hadsereg lehetőségeivel kapcsolatos szkeptikus riportok, és egyre többet hallhatunk arról, hogy béketárgyalások kezdődhetnek.

A XXI. Század Intézet elemzése azt vizsgálja meg, milyen változást hoztak az elmúlt hónapok eseményei, milyen kilátásai vannak a béketárgyalásoknak és milyen szerepet játszhatnak abban a globális Dél felemelkedő államai.

Lélektani fordulat

Az ukrán ellentámadás lélektani fordulatot hozott a háborúban, azonban nem úgy, ahogy azt a legtöbben várták volna. Néhány hónappal ezelőtt, tavasz végén, az ukrán ellentámadásra várva Oroszországot és az orosz hadsereget a legtöbbször lesújtóan ábrázolták. Számtalan cikk értekezett arról, hogy katonáik motiválatlanok, fegyverzetük elavult az Ukrajnának küldött nyugati technikához képest, támadóként védekezni kényszerülnek, politikai rendszerük pedig ingatagnak tűnik a Wagner-vezér Jevgenyij Prigozsin és a védelmi minisztérium egyre nyíltabb konfliktusa miatt. Mindez nem volt teljesen alaptalan, hiszen az oroszok által kinevezett hatóságok bejelentették Zaporizzsja megye számos településének evakuálását (Herszon feladását is egy ilyen lépés előzte meg), Prigozsin a Bahmutból való kivonulással fenyegetőzött, Ukrajna oldalán harcoló orosz fegyveresek törtek be időről időre Belgorod megye területére, amelynek tüzérségi lövetését sem tudta megakadályozni az orosz hadvezetés. Időről időre kényes hátországi támadásokkal is szembe kellett néznie Moszkvának. Mindehhez járult még az orosz radikálisok által szégyenteljesnek tartott gabonakereskedelmi megállapodás meghosszabbítása május közepén, miközben annak oroszok által szabott feltételei nem teljesültek.

Június elején aztán az eredetileg tavaszra ígért ukrán ellentámadás megindult, és a helyzet néhány nap alatt teljesen megváltozott. Kiderült, hogy az, amire egyébként a brit Royal United Services Institute már tavasszal figyelmeztetett, miszerint az oroszok alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, tanultak hibáikból és többszörös védelmi vonalakat kiépítve ásták be magukat az egyetlen logikusan számításba vehető frontszakaszon, azaz az Azovi-tengerhez vezető úton, igaz volt. Az ukrán ellentámadás három hónap alatt mindössze néhány kistelepülést tudott visszafoglalni, azokat is óriási veszteségek árán. A nyugati (!) sajtóban ma ismét félelmetes hadigépezet képét festi az orosz hadsereg, amelynek aknamezői, drónjai, tüzérsége óriási pusztítást végez az ukrán hadsereg nem megfelelően felkészített katonáinak sorai között. (Az utóbbi hetekben megjelent több tucatnyi kritikus hangvételű cikk olvasható többek között a New York Times, a Washington Post, a Financial Times, vagy a CNN oldalán is.) A már-már napi szinten érkező baljóslatú riportokokat pedig az interneten terjedő számtalan, a füstölgő nyugati technikát ábrázoló videó támasztja alá. A Prigozsin-féle zendülés-szerűség gyors kudarcával pedig az a lehetőség is elillant, hogy a belpolitikai rivalizálás töri meg az orosz hadsereg ellenállását.

Így ma már Ukrajnában találkozni egyre többször olyan véleményekkel, amelyek szerint az 1991-es határok elérése – legalábbis a közeljövőben – nem valós cél, és immár maga a vezetés kommunikál úgy, hogy a társadalomnak elhúzódó háborúra kell felkészülnie, és a háború gyors lezárását ígérő jóslatok nem mondanak igazat. A fronton kialakult patthelyzetet Kijev számára korrupciós botrányok sora tetézte, amelyek nemcsak a politikusokat, de a katonai vezetők egy részét is érintette. Kérdéses, hogy a botrányos képviselők frakcióból való kizárása és a korrupt hadbiztosok leváltása mennyire elégíti ki az erőszakos mozgósítással mindinkább elégedetlen és gazdasági nehézségekkel is küzdő ukrán lakosságot, olyan körülmények között, amelyben a politikai elit fényűző életmódja egyre nagyobb kontrasztba kerül a társadalom elé állított elvárásokkal. Ez a dilemma persze Oroszországban is jelen van, Moszkva azonban eddig el tudta kerülni a teljes mozgósítást, és az inkább kellemetlen, mint pusztító ukrán támadásokat leszámítva az orosz társadalom jelentős részét megóvták a háborútól.

Bár az ellentámadás előtt már-már arra lehetett számítani mind az ukrán, mind az orosz fél felől érkező hírek alapján, hogy az ukrán haderőnek elég megjelennie a harcmezőn, és az oroszok menekülőre fogják, nem így lett. Az oroszok ellenálltak, ez pedig döntő különbségnek bizonyult az ukránok tavalyi, Harkiv és Herszon megyei sikereihez képest. A kommunikációs magabiztosság és a felfokozott várakozások ezúttal az orosz információs gépezet malmára hajtották a vizet. Miközben a harcok továbbra is zajlanak, és nem zárható ki, hogy az ukránok valamilyen területi nyereséggel zárják majd az ellentámadás jelenlegi hullámát (bár jó eséllyel aránytalanul nagy veszteségek árán), a támadás első napjaiban összeomló orosz védvonalak helyett kiégett Bradley-kről és Leopardokról szólhattak a hírek. Amit az orosz kommunikáció ezúttal meglepően hatékonyan ki tudott használni – nem kis részben az információs frontot eddig is tartó haditudósítóknak köszönhetően –, az ukránok szokásos sejtelmes hallgatása pedig visszájára sült el, és a feszült várakozás és pesszimizmus helyét orosz oldalon az óvatos optimizmus váltotta fel, miközben az ukrán közvéleményre elbizonytalanítóan hatottak a szinte csak orosz részről érkező információk.

Bár az ukránok észbe kaptak, és amint sikerült kisebb sikereket elérniük, elkezdték kommunikálni azokat, és ezt továbbra is folytatják, azonban a tavaly ősszel szerzett lélektani fölényük oda, és a hadjárat megtorpanása sem kedvez annak helyreállításának. Ráadásul világossá vált, hogy gyors győzelemben reménykedni hiba lenne ukrán részről, fel kell venni az anyagháború kesztyűjét az oroszokkal szemben. Csakhogy Ukrajna erre egyedül már nem képes, felmutatható eredmények nélkül pedig nem biztos, hogy meg tudják győzni a Nyugatot arról, hogy továbbra is érdemes támogatniuk harci erőfeszítéseiket ahelyett, hogy valamilyen kompromisszumot próbálnának keresni Oroszországgal. Mindeközben egyre többet hallani arról, hogy egy az ukrán ellentámadás kudarca esetén, főképp, ha az nagy veszteséggel jár Ukrajna számára, Oroszország indíthat újabb ellen-ellentámadást, tovább rontva Kijev pozícióit. Így nem véletlen, hogy az ukránok továbbra is erőltetik az ellentámadást az ország déli részén, ahogy az sem, hogy eközben egyre többet hallhatunk arról, hogy rövidesen tárgyalások kezdődhetnek a háború lezárásáról.

Fontos szerepben a globális Dél

A háború lezárásában pedig, ha közvetetten is, de szerephez juthatnak a globális Dél államai, akik már eddig is jelentős befolyással voltak az események alakulására. Egyrészt, a Nyugat azon kísérlete, hogy elszigetelje Oroszországot, akár politikailag, akár gazdaságilag, az első pillanattól bukásra volt ítélve, hiszen nem számolt a világ többi részének érdekeivel. Így vált India, Kína és Törökország az orosz energiahordozók legnagyobb felvásárlójává, így lehetséges, hogy Szaúd-Arábia az Egyesült Államok kérésére sem volt hajlandó fokozni kőolajtermelését, és így történhet meg, hogy Oroszország a szankciók ellenére is hozzájut azokhoz a termékekhez, amelyekhez elviekben nem lenne szabad. Azokról az országokról nem is szólva, amelyek maguk is nyugati szankciók által sújtottak, és akik számára remek lehetőségnek bizonyult Oroszország megbüntetése, pontosabban az arra irányuló kísérlet, arra, hogy saját pozíciójukat javítsák.

A háború évfordulóján Kína állt elő egy 12 pontos tervezettel az ukrajnai konfliktus politikai megoldása kapcsán, júniusban pedig afrikai államok egy csoportja nevezte meg a Dél-afrikai Köztársaság vezetésével saját 10 pontos béketervét. A két tervezet közös elemei közé tartozik az országok szuverenitásának tiszteletben tartása, a tárgyalások folytatása Oroszország és Ukrajna között, a különböző humanitárius kérdések megoldása és a gabonakereskedelem folytatólagosságának biztosítása. Némileg eltérő javaslattal állt elő június elején Prabowo Subianto indonéz védelmi miniszter, aki demilitarizált zóna kialakítását és a vitatott területeken ENSZ által ellenőrzött népszavazások megtartását javasolta. Lula da Silva brazil elnök megválasztása után nem sokkal, már 2023 elején felajánlotta közvetítői szolgálatait, ugyanakkor ő is, és az ügyben általa megbízott tanácsadója, Celso Amorim volt külügyminiszter is többször hangsúlyozta, hogy Oroszország érdekeit is számításba kell venni a konfliktus megoldásánál. Augusztus elején aztán sajtóértesülések szerint Szaúd-Arábia is tett egy javaslatot, amelyben Ukrajna területi egységének tiszteletben tartása mellett az azonnali tűzszünet és a fogolycserék lebonyolítása jelentik a fő pontokat.

A két „tábor” nézetei közötti fő különbséget az jelenti, hogy míg Kijev deklarálta, az orosz csapatok kivonulása előtt nem hajlandó tárgyalni Moszkvával, és ezt – legalábbis formálisan – a Nyugat is támogatja, addig a „déli” államok a tárgyalások azonnali megkezdését javasolják. A Dél egy kompromisszumos békét támogatna – alapvetően egyik fél súlyos veresége vagy teljes győzelme sem az érdekük, az elhúzódó háború pedig többségük számára kockázatokkal és érdeksérelemmel járhat. A Nyugat és Dél álláspontjának összehangolását célozta a június végi koppenhágai és augusztus eleji dzsiddai találkozó, amelyeken hivatalosan Ukrajna tízpontos békejavaslatát vitatták meg.

Ukrajna természetesen azt hangsúlyozta a találkozó után, hogy a résztvevő országok támogatták javaslataikat, és hajlandóak dolgozni az ukrán békejavaslat egy-egy pontját illetően. Mindez azonban alátámasztja a Wall Street Journal értesülését, miszerint Ukrajna letett arról, hogy 10 pontos béketervét egyben fogadtassa el ezekkel az államokkal, annak legproblémásabb pontjával, azaz az orosz csapatok tárgyalások megkezdése előtti kivonásával együtt.

Tehát a döntő nézetkülönbséget illetően nem történt előrelépés a Nyugat szempontjából, sőt, inkább a „déli” államok álláspontja felé történt elmozdulás. A találkozóval pedig tulajdonképpen Kijev és a Nyugat is elfogadta azt a tényt, hogy ezek az országok lesznek azok a közvetítők, akik legalább egyes részkérdésekben képesek lehetnek megállapodásokat elérni (élelmiszerbiztonság, nukleáris biztonság, fogolycserék és más humanitárius kérdések stb.). Ezekkel a témákkal ezek az országok – nem kis részben saját érdekeiket is követve – ezelőtt is foglalkoztak, nem is minden eredmény nélkül.

Szintén szembetűnő, Koppenhágához képest elsősorban olyan államokkal bővült a résztvevők köre a szaúd-arábiai Dzsiddában, amelyek eddig is nyíltan Ukrajna pártján álltak, és a jelenlegi találkozón többségén olyan országok voltak jelen, akik az Egyesült Államok közeli szövetségesei. Átütő bővülést tehát a globális Dél országainak körében nem sikerült elérni, a távolmaradó Mexikó mellett pedig az online formátumban résztvevő brazil Celso Amorim is kifogásolta Oroszország kihagyását. Ráadásul Andrij Jermak, az ukrán Elnöki Iroda vezetője is elsősorban Ukrajna stabil nyugati szövetségeseivel tudott kétoldalú tárgyalásokat folytatni, de például Egyiptom, India vagy Kína delegációival – hivatalos közlések szerint legalábbis – nem.

Kína jelenléte a dzsiddai tárgyalásokon Koppenhágához képest mindenképp pozitív fejlemény volt Kijev számára, elsősorban azért, mert így joggal bízhat abban mind az ukrán vezetés, mind a Nyugat, hogy a világ vezető Nyugaton kívüli országai nem nézik majd jó szemmel, ha Oroszország az ukrán ellentámadás egyre inkább valószínűsíthető kudarcára a háborús erőfeszítéseinek fokozásával válaszolna, és kellő nyomást helyeznének Moszkvára annak érdekében, hogy – Kijev hajlandósága esetén – a kompromisszumot válassza. A Nyugat hajlandósága mintha már kevésbé lenne kérdéses, és Ukrajna is egyre inkább elfogadni látszik a tényeket.

Háborús célok és a béke lehetőségei

Ukrajna deklarált célja továbbra is az 1991-es határainak visszaállítása, és az ukrán Legfelsőbb Tanács a minap egy nyilatkozatot is elfogadott, amely kizárja annak lehetőségét, hogy területveszteségekbe beleegyezve tárgyaljon az ország a békéről. Bár az ukrán alkotmány amúgy sem teszi lehetővé, hogy az ország vezetői területekről mondjanak le – az hivatalosan csak országos (!) népszavazás útján lenne lehetséges –, a parlament fontosnak tartotta rögzíteni ezt az alapelvet, mivel egyre többször hallani olyan javaslatról, miszerint Ukrajnának bele kellene egyeznie egyes területeiről való lemondásba, amelyért cserébe NATO-, esetleg EU-tagsággal „kompenzálnák”.

Legutóbb Stian Jenssen, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár irodavezetője nyilatkozott erről a cseréről, amelyet természetesen élesen elutasítottak Ukrajnában, és amelytől később maga a NATO-vezetés is elhatárolódott. Ez a cserejavaslat Oroszországnak sem nyerte el tetszését, erre pedig nemcsak Dmitrij Medvegyev szokott módon heves Telegram-posztjából következtethetünk, de elég arra gondolnunk, hogy az oroszok egyik első számú követelése éppen Ukrajna semlegessége.

A nyilatkozatokból és a sajtóban megjelenő egyéb információkból nagyjából kirajzolódik annak képe, hogy milyen kérdések mentén kerülhet sor tárgyalásokra a felek között, és melyek azok, amelyek ezt megakadályozhatják.

Nyugaton – úgy tűnik – egyre kevésbé hisznek abban, hogy az ukrán hadsereg képes döntő áttörést elérni a fronton, és az eddigi támogatások folytatása kifizetődő lenne, ellenben tartanak attól, hogy az ukrán hadsereg felmorzsolódik, és döntő hátrányba kerül a nagyobb tartalékokkal rendelkező Oroszországgal szemben.

Ezzel elkerülve, hogy Ukrajna adott esetben súlyos vereséget szenvedjen vagy a háborúba belefáradva összeomoljon, ezzel olyan döntés elé állítva a Nyugatot, amelynek egyik oldalán a komoly arcvesztés, a másikon pedig az Oroszországgal való közvetlen konfrontálódás van.

Stian Jenssen javaslatát tehát tulajdonképpen a Nyugat kezdő ajánlatának is tekinthetjük arra az esetre, ha mind Ukrajna, mind Oroszország hajlandó lenne tárgyalni. Az ukrán vezetés persze egészen biztosan nem akar jelenleg tárgyalni, hiszen ennek politikai következményei is őket terhelnék, és a felfokozott elvárásokhoz képest mindenképpen vereségnek tekinthető állapot felelőseiként a jelenlegi hatalom nem túl jó kilátásokkal vágna neki a politikai élet háború utáni újraindításának. Az ukrán vezetést már így is rengeteg kritika éri a túlzó ígéretei és az egymást érő korrupciós botrányok miatt, a háború végeztével pedig ezek tovább fokozódnának, nem is beszélve a gazdasági problémákról. Az ukrán vezetés szempontjából a 2022. február 24-i határvonalak elérése lehetne az a minimum, amely után vélhetően arcvesztés nélkül tudnának leülni tárgyalni, az idejük azonban egyre fogy: Nyugatról egyre több olyan jelzés érkezik, miszerint Kijevnek év végéig lehet ideje újabb területeket visszafoglalni, kudarc esetén nem számíthat további támogatásokra.

Oroszország kezdő ajánlata tulajdonképpen változatlan a háború eleje óta, azzal a különbséggel, hogy immár a négy újonnan elcsatolt terület is szerepel a „csomagban”. Moszkva tehát elsősorban Ukrajna semlegességét és demilitarizálását akarja elérni, egyes kijelentések alapján ítélve a kijevi hatalomváltás és az orosz kisebbséget érintő intézkedések visszavonása is céljaik között szerepel, és ehhez járul a területi változások elismertetésének igénye. Vlagyimir Putyin az afrikai vezetőkkel azok ukrajnai béketervével kapcsolatos megbeszélése során közölte a tavaly márciusi, isztambuli szerződéstervezetek egyes pontjait, amelyekből képet kaphatunk arról, hogy mit is jelentene Ukrajna demilitarizálása a gyakorlatban. Az akkori tervezet szerint állítólag arról volt szó, hogy Ukrajna fegyveres erőinek és nemzeti gárdájának összlétszáma 100 ezer főre csökken – ma Ukrajna haderejének létszámát 500 ezer és egymillió fő közöttire becsülik.

A harcok jelenlegi állása szerint pedig nem biztos, hogy Moszkva hajlandó lenne tárgyalni bármi másról, mint ami a követeléseiben szerepel. Bár a háború jelentős részében az orosz hadsereg nem mindig a legjobb eredménnyel szerepelt, az elmúlt hónapok az ukrán hadsereg taktikai és technikai fölényének Nyugaton kialakított és már-már orosz részről is elhitt mítoszát is szerte oszlatták. Különösen figyelemre méltó az a tény, hogy az ukránok tulajdonképpen megcsinálták azt, ami miatt a nemzetközi sajtóban az orosz katonai és politikai vezetést az elmúlt másfél évben kárhoztatták, éspedig lebecsülték ellenfelüket, túl nagy önbizalommal álltak neki a feladatnak, aminek jelentős veszteségek elszenvedése lett az eredménye, olyan képsorokkal, amelyek a háború első napjaiban születtek, csak akkor még orosz veszteségekkel. Tervezési és technikai fölény nélkül pedig jó eséllyel a mennyiség dönt, amelyben – hacsak a NATO nem akar nagyobb áldozatot vállalni az eddigieknél – már egyértelműen Oroszország áll jobban. Ezt pedig Moszkvában is tudják, ami csökkentheti hajlandóságukat a tárgyalásokra.

Ezen a ponton pedig visszakanyarodhatunk a globális Dél országainak szerepéhez, a Nyugat ugyanis már a tárgyalásokat illetően is jórészt csak abban bízhat, hogy Kína, India és a többiek a háború mielőbbi befejezésének irányába tolhatják Oroszországot, ha annak attól kellene tartania, hogy nem csak nyugati publicisztikákban, hanem a valóságban is elszigetelődik. Bár Oroszország vélhetően olcsó kőolajjal és gabonával próbálja majd kompenzálni a „déli” országok esetleges aggályait. A Nyugat másik, talán még erősebb, de nehezebben kijátszható ütőkártyáját egyes szankciók feloldása jelenti, különösképpen az orosz arany- és valutatartalékok zárolása vagy az orosz pénzügyi szektort sújtó korlátozások kapcsán. Ezeket azonban előzetesen nem léphetik meg Nyugaton, később beváltandó ígéreteknek viszont nem valószínű, hogy hinnének még Moszkvában.

Jelen állás szerint tehát már a tárgyalásokhoz vezető út sem lesz zökkenőmentes, és számos kényes diplomáciai gesztust igényel majd a felektől. Annak, hogy mire számíthatunk a háború alakulása kapcsán, az egyik próbája lehet majd a gabonakereskedelmi megállapodások jövője. Ha az egyezmény újraindul, úgy jó eséllyel egy olyan folyamat indul meg, amely lépésről lépésre közelebb visz majd az általános béketárgyalásokhoz. Amennyiben viszont Oroszország nem tér vissza a megállapodáshoz, abban az esetben a háború folytatására lehet számítani.

Kosztur András