A konzervatívizmus nem ideológia, nem akarja megreformálni az emberi együttélés hagyományos viszonyait és biztonságos kereteit, hanem sajátos világlátás, morális testtartás; konzervatívnak lenni pedig – minden előítélet ellenére – nem korfüggő magatartás. A térbeli valóság megértése és leírása, a tradíciók korszakról korszakra való megőrzése, illetve a konzervatív politikai gyakorlat kidolgozása nem a „vének tanácsának” kizárólagossága, ugyanis huszonévesek is hitelesen művelik. A múltban bevált társadalmi mintákat ráadásul minden nemzedéknek újra kell értelmeznie és alkalmaznia. Mindannyian szellemi óriások vállán állunk ugyan, de egyre nagyobbra növekvő szellemek ma is születnek, így a konzervativizmus praxisának folytonosságát a klasszikus ideológiák kimúlásának időszakában is biztosítanunk kell. Lehetőséget kell adni az ifjaknak!

A Kommentár folyóirat idei harmadik lapszámának tematikus blokkösszeállításában tíz húszas és korai harmincas éveiben járó ifjúkonzervatív írását olvashatjuk, akiknek van saját gondolata, s ezzel együtt mondanivalója a világról. A folyóirat főszerkesztőjének, Békés Mártonnak egyedülálló vállalkozása, hogy egy új nemzedék hangját egybegyűjtse, azt bizonyítja számunkra, hogy a konzervatívizmus virágkorát éli, és lesz izgalmas folytatás.

Válságban cselekedni kell

Kilépett a fényre egy új konzervatív generáció, ami garancia a nemzeti korszaképítés kulturális alapzatának megszilárdítására. A feltörekvő ifjúkonzervatívok érzékelik azt, hogy az ideológiák ideje lejárt, és azt is, hogy a veszélyek korába léptünk, mikor olyan kihívásokkal kell szembenéznünk, amelyekkel eddig nem találkoztunk. A konzervatív ember búsulhat ugyan a jelent szemlélve, révedhet nosztalgikusan a múltba, de csupán akadémiai teóriákat gyártani kevés. Szükség van a jelenkor diagnózisára, ugyanakkor a jövőn kell tartani tekintetünket, építkezni kell, megőrizni és újraértelmezni azt, ami már bevált.

A folyóirat blokkösszeállításának első tanulmányában Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója az európai stratégiai autonómia megteremtésének lehetőségéről ír. A szerző találóan három „k” betűvel kezdődő cselekvési dimenziót vázol fel (kulturális, kohéziós, katonai). Véleménye szerint Európa elvesztette autonómiáját, ezzel együtt az Európai Unió geopolitikai súlya mélypontra süllyedt. Ezt érzékeljük az orosz–ukrán háború esetében, amelyben az unió kritika nélkül szolgálja ki az amerikai érdekeket. A 21. század elején kialakult többpólusú világrendben egyre nagyobb lemaradásunk van. A Független Európa című tanulmányában a szerző azonban nem áll meg a diagnózisnál, hanem cselekvést sürget. Az első és talán legfontosabb tennivaló a kulturális autonómia visszanyerése.

A cselekvéshez józan észre és szellemi készenlétre van szükség – ezt már Jancsó András politológus, az MCC PhD-program résztvevője állítja A Feltétlenre hangolt gondolkodás című tanulmányában, amelyben a metafizika védelmére kel. „A háború határhelyzetet jelent, de elsősorban nem a harcoló felek, hanem létünk alaphelyzetét illetően” – állítja a szerző. A konzervatív ember tisztában van azzal, hogy az egyén kevés e súlyos határhelyzet átvészeléséhez, így közösségre és a transzcendens Feltétlenre van szükségünk. A kritika ellen címmel publikál egy tíz tételből álló gondolatsort Dominique Venner emlékére Leimeiszter Barnabás újságíró, amelyben szintén éles különbséget tesz a jobboldali, ebben az esetben „konzervatív lázadás” teóriagyártása és a cselekvés között. A Magyar Krónika szerkesztője arra hívja fel a figyelmet, hogy „nem elég kritikusnak lenni”, hanem tenni is kell a globális napirenddel szemben. Bár kérdés, hogy az olyan szélsőséges figyelemfelkeltés, mint a Venner által az oltári szentség előtt elkövetett öngyilkosság és az előtte megfogalmazott tiltakozó búcsúüzenet mennyire célravezető, de tény az is, hogy a posztmodern világ híján van olyan társadalmi céloknak, amelyekért érdemes életünket feláldozni.

Apokalipszis után, megújulás előtt

Czopf Áron történész–politológus Egy apokaliptikus kérdés címmel publikált tanulmányában elsőre meglepő metaforát használó, a takácsok tevékenységének, a szövés munkafolyamatának változásával mutat rá a világ drámai átalakulására. Ahogy az utolsó géprombolók is éppen a takácsok voltak. Az egyre gyorsuló ipari forradalom következménye, a mesterséges intelligencia léte ma már nem a civilizáció, hanem az „emberiség alkonyához” vezet. A gépek átvették az emberek helyét (takácsok helyett gépek szőnek), majd a digitalizációnak következményeként a legemberibb tevékenység, a gondolkodás is a gépekre marad. A haszonelvűség fel fogja gyorsítani a „tömeges szolgaságot okozó ipari forradalmat”, így fel kell tennünk ma is a kérdést: „Szövi a kelmét a takács?” A válasz fogja kijelölni az ember helyét az ég alatt.

A Nyugat alkonya és az eurázsiai forradalom címmel írt tanulmányt a folyóiratba Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatója, amelyben Oswald Spengler jóslatát gondolja tovább. A „civilizáció alkonya” ebben az értelemben a „Nyugat kultúrájának válsága”, ami ma aktuálisabb, mint az éppen száz éve megszületett fausti jövőkép születésekor. A történész ezen a ponton mutat rá egy olyan döntő jelentőségű geopolitikai és világnézeti küzdelemre, amit nem szokás a nemzetközi kapcsolatokban részletesen tárgyalni. E szerint vannak „elöregedő”, illetve „fiatal” civilizációk (kultúrák), amelyek közötti küzdelem – éppen a befogadás–zártság különbségtétel miatt – egyenlőtlenné válik.

A nemzetállamok felemelkedése

Halkó Petra közgazdász–politológus, a XXI. Század Intézet vezető elemzője Az új reneszánsz kora című írásában rámutat arra, hogy a válságok korát éljük, ugyanakkor egy „világrend nélküli világ” (Schmidt Mária) alakult ki, hisz az Egyesült Államok elvesztette hegemóniáját. E képlékeny helyzet lehetőséget ad a nemzetállamoknak, hogy visszavegyék azokat a szuverén jogokat, amiket a globalizáció elnyomott. „E reneszánsz alatt ugyanis az illékony globális környezet mozgásteret és lehetőséget biztosít a nemzetállamok számára arra, hogy felkészüljenek az új idők kihívásaira” – írja Halkó, majd három kompetenciát jelöl meg, ami ehhez szükséges: adaptálódás, önállóság és tudatosság. A XXI. Század Intézet vezető elemzője szerint azonban a demokratikusan működő nemzetállamok is belső válságba kerültek, ami akadálya a nemzetállamok reneszánszának. Ám nem a demokrácia válságáról kell beszélnünk, hanem a demokrácia alkalmazásának hibás voltáról, hisz valójában a mesterségesen létrehozott liberális demokrácia került krízisbe, aminek működése „aláássa a közjó érdekeit”. Halkó Petra meggyőző példákkal érvel amellett, hogy a válságokat hatékonyabban tudja kezelni a nemzetállam, mint bármilyen nemzetek feletti szerveződés. A szerző végül kitér egy lényeges szempontra: a kultúrmiliő megőrzése. Saját identitású kultúra nélkül ugyanis szuverén nemzetállami politika nincs.

Flick László politológus, a Nézőpont Intézet elemzője A teremtő konzervatív hagyománya című tanulmányában hívja fel a figyelmet, hogy a konzervatívizmusnak minden korban újra kell értelmezni azt, ami megőrzésre érdemes. „A konzervativizmus a józan ész védelmét szolgálja”, így nem csak testtartásként és világlátásként, hanem praxisként is fontos szerepe van a globalizáció nyomása alatt álló Magyarországon. A szerző rámutat arra, hogy kétféle konzervatív kánon él és vitázik egymással hazánkban: az egyik az akadémista, az angolszász mintákat másoló, „kisújeltartó elméleti konzervativizmus”, aminek a politika semmi hasznát nem vette, míg a másik, az úgynevezett új jobboldal (avagy a tihanyi nemzedék – a Szerk.), ami „nem a gondolkodástörténetet, hanem a praxis kérdéseit teszi fel, és mindig azokra keresi az éppen konzervatív választ”.

Teremtő konzervativizmus

Különbözőségeiken keresztül jön létre Közép-Európa – hívja fel a figyelmünket Lisztóczki Péter magyar–irodalomtudomány szakos hallgató a Regionális konzervativizmus című tanulmányában. A régiónk színes, egymástól eltérő, azonban egy történelmi sorsközösség része, így hasonló problémákkal küzdünk és időről-időre közös megoldásokban gondolkodunk. „Azáltal tehát, hogy térségünk, amely megannyi kultúrát, nyelvet és népet foglal magába, nem vált masszává, hanem különbözőségeiken keresztül létre tudott hozni egy olyan közeget, amelyből napjaink Közép-Európája gyökerezik ki, nem a véletlen műve.”  Feladatunk nem kisebb, mint a fogalmak visszavétele, a globális hatások kivédése, illetve a kultúra építése hazai és régiós szinten egyaránt.

Veszprémy László Bernát történész a Totalitárius koncepció című tanulmányában két honvédtiszt párhuzamos élettörténetét ismerteti. A Corvinák főszerkesztője, a Kommentár állandó munkatársa konzervatív történelemszemléletből eredően a szabadságért való szüntelen küzdelmet állítja történeti munkájának fókuszába, s ebben a kontextusban mutatja be a 20. századi totalitárius rezsimek kegyetlenségét. Kohán Mátyás, az MCC Média Iskolájának oktatója, a Mandiner külpolitikai újságírója Demográfiaálló konzervativizmus című tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy az elmúlt két évtizedben kétféle konzervatív testtartás honosodott meg Magyarországon: a szemlélődő akadémista és a tevékeny, úgynevezett új jobboldal. Utóbbi demográfiaálló, azaz nemzedékről nemzedékre öröklődik. Tizenhárom esztendő telt el a jobboldali fordulat óta, de „a kormányzás nem járt szellemi kiüresedéssel, sőt, és az újabb és újabb generációknak tekinthető szellemi műhelyek létrejötte pedig garantálja a magyar konzervativizmus időtállóságát.” Létrejött egyfajta ifjúkonzervativizmus – vonja le végső következtetését a szerző, amire legjobb példa a Kommentár folyóirat legújabb száma.

A Kommentár 2023/3. lapszámának tartalomjegyzéke elérhető a folyóirat honlapján, melynek lapszámbemutató rendezvényére 2023. szeptember 13-án (szerdán), este 18:00-tól kerül sor a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében.