A várakozásoknak megfelelően szoros választások után lett ismét a Jog és Igazságosság (PiS) a lengyel parlamenti választások győztese. Noha a kormánypártnak nem sikerült megszereznie az önálló kormányzáshoz szükséges mandátumszámot, Andrzej Duda elnök – az elmúlt három évtized hagyományainak megfelelően – a legtöbb szavazatot szerző párt elnökét, vagyis Mateusz Morawieckit fogja megbízni kormányalakítással. Egy konzervatív kormány felállását azonban nehezítheti, hogy a PiS természetes koalíciós partnereknek híján van, míg az ellenzéki tömörülés pártjai (Polgári Koalíció, Harmadik Út, Lewica) Donald Tusk vezetésével parlamenti többséggel rendelkező kormányt lennének képesek alakítani. A választás jelentőségét jól mutatja a rekordnak minősülő 74 százalékos részvételi arány, azonban a koalíciós tárgyalások akár 2024-ig is elhúzódhatnak. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy politikai instabilitás vár Lengyelországra, akár Morawiecki, akár Tusk lesz képes végül kormányt alakítani.

A XXI. Század Intézet elemzésében a lengyel választás eredményeit értékeljük, az ebből következő forgatókönyvek lehetőségét és valószínűségét vizsgáljuk meg, valamint hogy mindez milyen következményekkel jár a lengyel bel- és külpolitikára nézve.

Kiélezett kampányhajrá

Hatalmas várakozás előzte meg a vasárnap lezajlott parlamenti választásokat Lengyelországban, amely során már a hivatalosan szeptember elején elkezdődött kampányban megmutatkozott a voksolás fontossága. A két legesélyesebbnek kikiáltott tömörülés ennek megfelelően már a kampány legelejétől kezdve komoly ígéreteket fogalmazott meg a választók felé, amelyek a választások napjához közeledve egyre súlyosabb vádakkal egészültek ki a szembenálló pártok irányába.

A kampány alatt végig konzervatív üzeneteket hangsúlyozó, Jaroslaw Kaczynski által vezetett Jog és Igazságosság Pártja (PiS) a nyugdíjkorhatár módosításának és a családtámogatások növelésének, valamint a hazai termékek előnyben részesítésének ígérete mellett leginkább az egyre erősödő migrációs nyomásra és a lengyel szuverenitás megvédésének fontosságára igyekezett felhívni az emberek figyelmét. Ezzel szemben a választásokon a Donald Tusk által vezetett Polgári Koalícióként (KO) induló legnagyobb ellenzéki tömörülés a liberális pártok által előszeretettel hangsúlyozott témákkal próbálta meggyőzni az embereket. A Tusk által folytatott kampányban így az abortusztörvény eltörlése mellett az adómentesség növelése és a tanárok bérének, valamint más szociális hozzájárulások megemelése is központi szerepet kapott. Ezzel párhuzamosan a baloldali tömörülés a korrupció és a demokrácia lerombolásának vádjával is folyamatosan igyekezett csökkenteni a PiS támogatottságát, amire válaszul a kormánypárt a külföldi érdekek kiszolgálásával és az ország kiárusításával vádolta a KO politikusait.

Habár a vádak a választások lebonyolításáig hivatalosan egyik oldal részéről sem kerültek megerősítésre, a külföldi érdekek jelenlétét bizonyíthatja, hogy a szeptemberi kampánykezdés előtt pár héttel Manfred Weber, az Európai Néppárt vezetője nyilvánosan bírálta a lengyel kormánypártot, nyíltan annak legyőzésére szólította fel az embereket. Ezt követően Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök egy nyilvános televíziós vitára hívta a német politikust, akinek szavait egyértelműen a parlamenti választásokba történő beavatkozásként értelmezte. Ugyan Weber nyilatkozata végül nem volt komolyabb hatással a vasárnapi voksolás eredményire, Pawel Lisiecki, a PiS fővárosi listájának harmadik helyezettje szerint német politikusok már régóta próbálják aláásni a kormánypárt legitimációját, amit az Európai Néppárt vezetőjének legutóbbi nyilatkozata is igazol.

A népszavazásban az Európai Unió migrációs csomagjáról, az állami vagyon privatizációjáról, a nyugdíjkorhatár megemeléséről, valamint a belarusz határon emelt kerítés sorsáról kérdezték az emberek véleményét. A népszavazás támogatói és ellenzői között szinte az egész kampány során komoly vita volt az abban feltett kérdéseket illetően, amikkel kapcsolatban az ellenzék már szeptembertől kezdve bojkottra szólította fel a szavazóit. Ennek köszönhetően a KO választóinak többsége végül nem vett részt a referendumon, amely így a 41 százalékos részvételi arány miatt érvénytelen lett. A leadott voksok többsége azonban egyértelműen a migrációs csomag, valamint az állami vagyon privatizácója ellen foglaltak állást, ami a későbbiekben a PiS számára is komoly felhatalmazást biztosíthat az ezekkel kapcsolatos kérdések tárgyalásakor.

Többféle kormánykoalíció is alakulhat

Bár magára a választásra vasárnap folyamán került sor, a végleges eredmények csak hétfő este kezdtek körvonalazódni. Az Ipsos exit pollja azt vetítette előre, hogy noha a kormányzó Jog és Igazságosság párt (PiS) 36,6 százalékos eredménnyel és 198 mandátummal megnyeri a választást, nem lesz képes többséget szerezni a 460 fős szejmben, miután a rendkívül gyengén szereplő Konföderáció 6,4 százalékos eredményéből következő 14 mandátumával sincs meg a 231 fő.

Miután az exit poll eredmények napvilágot láttak, mind a PiS-t vezető Mateusz Morawiecki, mind a KO élére Brüsszelből – kormányváltó reményekkel – visszatérő Donald Tusk győzelmet hirdetett, a koalíciós találgatások pedig kezdetüket is vették. Radosław Fogiel, a Jog és Igazságosság szóvivője úgy nyilatkozott, hajlandóak tárgyalni a Szejmben a koalícióról bárkivel, aki nem akar asszisztálni „Tusk diktátumához”. Jóllehet a Harmadik Úttal történő koalíciókötés elviekben lehetséges lenne – hiszen a választási szövetség néppárti fele erősen konzervatív katolikus –, ennek ellentmond, hogy a párt egyik vezetője, Władysław Kosiniak-Kamysz kizárta ezt az opciót. Egy rádióinterjúban úgy fogalmazott, hogy „akik ránk szavaztak, azok változást akarnak, tehát a PiS eltávolítását a hatalomból.” Annak ellenére, hogy a liberális Lengyelország 2050 és a konzervatív-agrárius Lengyel Néppárt (PSL) összefogásából megszülető Harmadik Út 2023 áprilisában még azt hirdette, hogy a PiS mellett a KO-val szemben is alternatívát kíván nyújtani, a választás előtt már körvonalazódott, hogy utóbbi szövetséggel az együttműködést nem zárja ki.

Ezt mutatja például, hogy a száztagú Szenátusba (vagyis a felsőházba) való bejutásért a jelöltek 100 egyéni választókörzetben mérették meg magukat, amelyben a KO, a Lewica és a Harmadik Út a nyáron megkötött „ellenzéki paktum” nyomán közös jelölteket indított. Itt érdemes megjegyezni, hogy az elmúlt ciklusban egy fős ellenzéki fölény volt a felsőházban, ami a mostani választás eredményeképp kétharmados többséggé vált. A végeredmények szerint az eddigi ellenzéknek 67, a PiS-nek 33 mandátuma lesz, és ugyan a Szenátus hatásköre elég szűk, képes gyorsítani és lassítani is a törvényhozást.

Az alsóházra vonatkozó exit pollokat végül a végeredmény is igazolta: a PiS-re a választók 35,4 százaléka (ami 194 mandátumot jelent a párt számára), a KO-ra 30,7 százaléka (157 mandátum), a Harmadik Útra 14,4 százaléka (65 mandátum), a Lewicára 8,6 százaléka (26 mandátum), a Konföderációra pedig 7,2 százaléka szavazott (18 mandátum).

Az alsóházi többség elvesztése tehát jóval fájdalmasabb a PiS-nek – miután a Sejm a legmagasabb kormányzó testülete az országnak –, ám ez a forgatókönyv még nem biztos, hogy bekövetkezik. Nem zárható ki annak lehetősége teljes mértékben, hogy a Harmadik Útból a Néppárt összefog a PiS-el, ami a Konföderációval kiegészülve már parlamenti többséget eredményezne. Ezen hipotetikus forgatókönyv esetén azonban az sem elhanyagolható kérdés, hogy a Harmadik Út két pártja miképp osztozik a mandátumokon, valamint hogy a Konföderáció végül hajlandó-e koalícióra lépni a PiS-el, amely párt ezt a korábbiakban kategorikusan kizárta. Sőt, a Konföderáció lényegében arra építette a kampányát, hogy a PiS táborából vonjanak el szavazókat, hosszútávú stratégiaként pedig az a cél lebegett a párt előtt, hogy a meggyengült kormánypárt helyett válnak majd a jobboldal domináns pártjává, miután a 74 éves Jarosław Kaczyński várhatóan a közeljövőben visszavonul.

A vártnál azonban jóval gyengébben szerepelt a szuverenista erő, ami különösen csalódást keltő lehet annak tükrében, hogy a nyár folyamán még 14 százalékon is mérték a népszerűségét. A párt ugyanakkor nem volt képes kiaknázni ezt a potenciált, főleg miután a PiS felismerte azt, hogy az agrárius szavazók azért pártolnak át a Konföderációhoz, mert a túlzottan ukránbarát politika következtében a kormány szemet huny az érdeksérelmeik felett. Nem meglepő tehát, hogy a választási kampányban a PiS például a gabonadömping ügyében is konfrontálódott Kijevvel, ám úgy tűnik, hogy a hirtelen tónusváltást nem kísérte osztatlan siker. Mindkét párt tehát a másik formáció szavazótáborának átcsábításával volt elfoglalva, ami mellett jelentősen el is taktikázták magukat. Ez pedig azt eredményezte, hogy egy harmadik párt bevonása nélkül, valamint választási ígéreteik megszegése árán sem képesek kormányt alakítani.

Miközben tehát a PSL-ben rejlik koalíciós potenciál, kérdéses, hogy egy sikeres választás után egy magát a PiS-szel szemben meghatározó párt szembe fordul-e választói akaratával. Másrészt az sem tűnik egyszerű vállalkozásnak, hogy a PSL és a Konföderáció elfogadják egymást koalíciós partnerként.

A valószínűség talaján állva így a legnagyobb esély arra mutatkozik, hogy Donald Tusk vezetésével alakul végül kormány, amelyben az általa vezetett Polgári Koalíció, a Harmadik Út és a Lewica 248 fős, kényelmes többséggel rendelkezne. Azonban ezen forgatókönyv létrejötte esetén sem szabad megfeledkezni arról, hogy egy össze nem illő mozaikokból álló, instabil koalíció alakulna. Az elmúlt évek során többek között Ausztria, Bulgária, Németország, Olaszország, és Szlovákia példája is rávilágított arra, hogy többpárti koalíciós kormányok rendre képtelenek kezelni a krízishelyzeteket, az ebből kialakuló kormányválságok pedig tovább rontják az adott ország működőképességét.

Mivel az identitáspolitika színterén Tusk balra tolódott – az elmúlt tíz évben ezt tapasztalhattuk már az Európai Tanács elnökeként, valamint az Európai Néppárt elnökeként is részéről –, és ezáltal a progresszív Lewicával megtalálhatja a közös pontot, ám a Harmadik Út konzervatív katolikus politikusaival már nehezebb lesz megállapodnia olyan, a lengyel társadalmat polarizáló kérdésekben, mint az abortusz vagy a melegházasság. Gazdaságilag Tusk mindig is szabad, állami beavatkozásoktól mentes gazdaságpolitikát hirdetett, amely kérdésben viszont a Lewicával adódhatnak komoly konfliktusai, hiszen a progresszívek még a PiS szociálisan érzékeny gazdaságpolitikájánál is komolyabb állami szerepvállalást szorgalmaznának. Mindez pedig könnyen teremthet olyan helyzetet, hogy a kormány képtelen lesz kitölteni négy éves ciklusát, ami előrehozott választásokat idézne elő.

Még ha az ellenzéki koalíció sikerrel meg is alakulna, az új kormány mozgásterét jelentősen korlátozni fogja, hogy az elnöki vétó megdöntéséhez háromötödös többségre, vagyis 276 mandátumra lenne szükség. Ez pedig valószínűsíthetően folyamatos harcot eredményezne a kormány és a 2025-ig mandátummal rendelkező, PiS színeiben politizáló Andrzej Duda elnök között. A kormányzást nem csak a koalíciós partnerek közötti súrlódások és erős elnöki jogkörből fakadó hatalmi harc nehezítheti, de akár az is, hogy a KO választási kampánya lényegében csak a PiS leváltásáról szólt, míg a konkrét programról sok szó nem esett.

Bel- és külpolitikai következmények

Amennyiben Mateusz Morawiecki valamilyen váratlan okból kifolyólag végül mégis képes lenne kormányt alakítani, akkor Lengyelország külpolitikai vonalvezetése terén valószínűleg nem sok változásra számíthatunk. Természetesen az a kérdés okkal merülhet fel, hogy Varsó folytatja-e tevékenységét, mint Kijev legodaadóbb és leghűségesebb szövetségese, ám az elmúlt hónapok fejleményei tükrében nem lenne meglepő, ha változás állna be a lengyel–ukrán kapcsolatokban.

Azonban, ha Donald Tusk lesz képes kormányt alakítani – legyen az bármennyire is instabil –, gyökeres változás állhat be a lengyel külpolitikában. Miután Tusk közel tíz éven át töltött be vezető pozíciókat az uniós intézményrendszerben, jóval elnézőbb a brüsszeli hatalmi centrum részéről érkező centralizációs és föderalista próbálkozások irányába. Az európai progresszív fősodor szerint Tuskék szereplése a szabad sajtó és az európai értékek sikereként, a populizmus elleni fordulópontként, valamint a lengyel társadalom részéről az európai integráció iránti elkötelezettségként is értékelhető.

Az sem véletlen, hogy Donald Tusk augusztus végén ígéretet tett arra, hogy hatalomra kerülése esetén rögtön visszaszerzi azokat a pénzügyi forrásokat, amelyeket az Európai Bizottság jelenleg visszatart, amire szerinte „csak egy kis jóakaratra és egy kis hozzáértésre van szükség.” Eddig is szinte nyílt titok volt, hogy az EB a lengyel választások kimeneteléhez köti a pénzek kifizetését, és ha Tusk esetleges hatalomra kerülése esetén Lengyelország valóban megkapja ezeket a forrásokat, akkor bebizonyosodik, hogy a „jogállamisági problémák” valójában csak ideológiai alapokon álló politikai zsarolás részét képezték. Arra is érdemes lesz figyelni, hogy a megalakuló új kormány miképpen áll majd olyan kérdésekhez, mint a migráció, az LMBTQ-lobbi nyomása vagy a hagyományos családmodell védelme, amelyek a konzervatív lengyel társadalom számára kifejezetten fontosnak bizonyultak az elmúlt években.

A fentiekből kirajzolódik tehát, hogy a létrejövő koalíciós kormány színezetétől függetlenül Lengyelország olyan politikai instabilitással lesz kénytelen szembenézni, amelyre az elmúlt nyolc évben nem adódott példa. Ez egyaránt következménye a lengyel társadalom polarizációjának, a PiS hitelvesztésének, a taktikai és stratégiai szinten elkövetett hibáinak, illetve a külföldi nyomásgyakorlásnak is.

Biró András–Matyi Tamás