A világot 2020 óta számos kisebb és nagyobb, lokális és globális jelentőséggel bíró konfliktus rázta meg, amelyek miatt egy új hidegháborúról vagy a harmadik világháború lehetőségeiről folytatott diskurzus a napi politikai elemzések szerves részévé vált. Bár a világ sosem volt mentes a fegyveres harcoktól, a jelenlegi konfliktushullám természete eltér mind a hidegháború korszakának, mint pedig a mögöttünk álló amerikai hegemónia időszakának konfliktusaitól.

A XXI. Század Intézet elemzése ezen konfliktushullám jellegzetességeit mutatja be, megvizsgálva, hogy miből fakadnak és merre tarthatnak korunk háborúi.

Mozgásba lendült a világ

Az elmúlt években fegyveres konfliktusok sora bontakozott ki a világ számos pontján. E sor nyitányának talán a 2020 őszén lezajlott karabahi háborút tekinthetjük. Azóta kiterjedt orosz–ukrán háborúvá eszkalálódott a kelet-ukrajnai konfliktus, polgárháború tört ki Etiópiában és Szudánban, újabb tuareg lázadás robbant ki Maliban, kisebb léptékben megismétlődött és véglegesen lezárult a karabahi háború, a Hamász október 7-i akciója pedig ismét napirendre tűzte a palesztin kérdést és egy új arab–izraeli háború lehetőségét. Katonai hatalomátvétel történt az ázsiai Mianmarban, valamint az afrikai Burkina Fasoban, Gabonban, Guineában, Maliban és Nigerben.

Persze a világ korábban sem volt békés hely, ami már csak abból is kiderülhet, hogy a felsorolt konfliktusok jelentős része régebbi, olykor befagyott, olykor alacsony intenzitással zajló szembenállásokból bontakozott ki. Mégis, a felsoroltak olyan érzetet kelthetnek a megfigyelőben – legyen az akár hírfogyasztó polgár vagy elemző –, hogy a konfliktusok mennyisége megnövekedett. Ez a megfigyelés lehet, hogy szubjektív, hiszen nehezen mérhető: egy katonai puccs nehezen mérhető össze egy terrorcselekedettel vagy egy széles államközi háborúval, ráadásul nagyon gyakran egymást kiegészítve történnek meg. Sem az érintett országok, sem az áldozatul esett emberek száma nem szolgálhat önmagában objektív mérőszámul, a kettő közötti összefüggés arányszáma pedig szintén csak szubjektív módon számolható ki (ami ettől függetlenül nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ilyen kísérleteknek ne lenne semmi értelme). Vagyis a felvetést, miszerint több lett a konfliktus a világban, sajtószóvivői fordulattal élve lezárhatnánk azzal is, hogy „sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudjuk”. Más a helyzet azonban a konfliktusok minőségét illetően, ebben ugyanis egyértelműen észlelhető változás a mindössze pár évvel korábbi helyzethez képest.

Minden konfliktusra rányomja a bélyegét a kor, amelyben zajlik. Így az 1945 utáni négy és fél évtized fegyveres összecsapásainak többsége – Angolától Vietnamig – az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháború proxy-konfliktusa volt, amelyben egyik, de legtöbbször mindkét fél mögött ott állt a két szuperhatalom egyike. 1991 után az Amerikai Egyesült Államok „rendfenntartó” beavatkozásai (Jugoszlávia, Afganisztán, Irak), valamint a szintén az amerikai vezetésű liberális világrend elképzelésébe illeszkedő „színes forradalmak” és epigonjaik nyomán kibontakozó konfliktusok domináltak. A „színes forradalmak” eddig (?) utolsó hulláma a 2018–2020 közötti időszakban ment végbe, Belaruszban, Hongkongban és Venezuelában pedig látványos kudarcot vallott, míg Algériában és Szudánban a tüntetések a hadsereg beavatkozásával vezettek a regnáló elnökök távozásához – mintegy előre vetítve a néhány évvel későbbi afrikai puccshullámot.

Pontosan körülhatárolni, hogy melyek a jelenleg zajló konfliktushullám fő motívumai, azok időbeli közelsége miatt még nem lehet, néhány jellegzetességet viszont már most is megfigyelhetünk. Ezelőtt azonban érdemes azt is szemügyre venni, mely körülmények adják ezen konfliktusok hátterét.

Átalakuló világrend

Korunk konfliktusai egy átmeneti időszakban zajlanak, amikor a régi hegemón (az Amerikai Egyesült Államok) hatalma már megrendült, ugyanakkor még nem foglalta el a helyét egyértelműen valamely másik globális jelentőséggel bíró hatalom. Mindez felszínre hozta a Washington által kialakítani kívánt világrend ellentmondásait is, hiszen az amerikaiak ma már nem képesek olyan gyorsan és határozottan keresztülvinni akaratukat a világ bármely pontján, hogy még idő se legyen megkérdőjelezni módszereiket és azok jogosságát. Ráadásul az egypólusú világrend két domináns konfliktusformája – a „rendfenntartó” beavatkozás és a „színes forradalom” mint a demokráciacsinálás eszközei – kudarcot vallottak az elmúlt években, nem csupán a sikertelen próbálkozások, hanem a sikeresnek számító (tehát rezsimeket megdöntő) akciók után maradt kaotikus állapotok miatt is.

Ezáltal olyan helyzet állt elő, amikor sem elméleti, sem gyakorlati akadálya nincs annak, hogy az immár egykori hegemón mellett más államok is katonai jellegű akciókba kezdjenek érdekeik védelmében. Ez annál is inkább indokoltnak tűnhet, mert a világban – elsősorban az egykori harmadik világban, a ma legtöbbször globális Délnek nevezett államok körében – zajló folyamatok azt vetítik előre, hogy a jelenleg születőben lévő világrend a globális konnektivitás és a világgazdaság központjainak kiegyensúlyozottabb eloszlása miatt jóval kevesebb lehetőséget teremt majd a felemelkedőben lévő országok számára, hogy pozícióikat katonai úton javítsák és vélt vagy valós sérelmeiket ilyen módon orvosolják. Mindezt tetézné, ha az új világrend is hegemonisztikus jellegű lenne, élén – ebben az esetben vélhetően – Kínával, amely egyik fő világpolitikai üzenetének éppen a béketeremtést tekinti (de Brazília, India és újabban Dél-Afrika is hangsúlyosan a béketeremtés köré építi saját globális reprezentációját). A változásokra tehát itt és most van lehetőség, legalábbis így vélekedhetnek azok a vezetők, akik felvállalják a nyílt fegyveres konfliktusokkal járó kockázatokat.

Ha pedig így áll a helyzet, úgy a konfliktusok dominószerű folyamatot eredményeznek, hiszen egyesek lépései – akár mintaként, akár fenyegetésként – lépésre sarkallhatnak másokat is. Nem láthatunk az orosz vezetők fejébe, de vélhetően ösztönzően hathatott a Kreml stratégájára Azerbajdzsán gyors sikere a 2020-as háborúban, míg az elhúzódó orosz–ukrán háború olyan helyzetet teremtett, amelyben Baku az utolsó lépést is megtehette a karabahi kérdés számára kedvező rendezése érdekében, és amelyet a Hamász is kedvezőnek ítélhetett meg a cselekvéshez. Úgy tűnik, a szudáni eseményeknek is köze van az ukrajnai háborúhoz és a nyugat-afrikai történések sem függetleníthetőek tőle teljesen. Az izraeli és gázai események pedig eszkalációjuk esetén egy olyan „dominósornak” adhatnak lökést, amelynek nem lehet megállapítani a végét.

Globális interferencia

Annak ellenére, hogy korunk konfliktusai egyértelműen összekapcsolódnak, mégsem egyszerűsíthetőek le egyetlen nagyobb globális szembenállássá, amely a pozícióját vesztő Nyugat és keleti/déli kihívói között zajlik.

Egyrészt a bipolaritás aszimmetrikus: a Nyugat többé-kevésbé egységes pólust alkot, kihívói azonban nem, továbbá a Nyugattal való éles szembenállásba jelenleg csak Oroszország és a köré csoportosuló szankcionált államok relatíve szűk köre (Belarusz, Irán, Koreai NDK, Mianmar, Szíria, Venezuela) keveredett. Másrészt a konfliktusok résztvevőinek kapcsolatrendszere olyannyira szövevényes és egymást keresztező, hogy az a szembenálló felek egyértelmű csoportosulása helyett a konfliktusok globális interferenciáját okozza, amely hol erősíti, hol pedig gyengíti más térségek ellentéteit.

Így az olyan, az iszlám világ vezető hatalmai közötti ellentétek, mint például a jemeni vagy szíriai polgárháború gyengítik Izrael és a muszlim világ konfliktusát, hiszen a térség vezető hatalmai (Irán, Törökország, Szaúd-Arábia) között fennálló rivalizálás az Izraellel kapcsolatos közös álláspont ellenére megnehezíti azok összefogását. Ezzel ellentétes irányú az említett interferencia hatása Afrikában, ahol Oroszország és Ukrajna, illetve Oroszország és a Nyugat konfliktusa kiszélesíti és elmélyíti a fennálló ellentéteket. Szudánban a nyugati sajtó értesülései szerint a lázadó Gyorsreagálású Erőket az orosz Wagner-csoport segítheti – még Jevgenyij Prigozsin halála után is –, és talán az orosz jelenlétre adott válaszként az elmúlt hónapokban egyre több jel utal arra, hogy a kormányerők oldalán viszont az ukrán katonai hírszerzés erői tűntek fel. Afrika nyugati részén az egymást követő puccsok nemcsak egymásnak adtak inspirációt, de a térség vezetőinek aggodalmát is folyamatosan növelték, olyannyira, hogy az idei nigeri katonai hatalomátvételre már a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) is intervenciós fenyegetésekkel reagált, amire válaszként az érintett államok (Burkina Faso, Mali, Niger) katonai szövetséget hoztak létre. Természetesen Afrikában is van példa a konfliktusok tompító jellegű összeérésére: a Wagnerrel szorosan együttműködő Mali vezetése kitüntette a Bayraktar drónokat gyártó török céget, a Baykart, miután az általuk gyártott eszközöket széles körben használják az afrikai országban a különféle fegyveres csoportok ellen, többek között a Wagner katonái is. Eközben az ukrajnai fronton éppen a wagneresekkel szembenálló Ukrán Fegyveres Erők körében alakult ki egyfajta kultusz a Bayraktar drónok körül (amely aztán a harci cselekmények ukrajnai viszonyai közepette hamar kifulladt, de ez jelen esetben mellékes).

Mindez azt jelenti, hogy egyik vagy másik fél kezdeményezésére növekszik meg azok intenzitása, miután az érintett ország vagy politikai érdekcsoport a maga javára akar végleges döntést kicsikarni. Érdekesség, hogy ennek a döntésnek nem szükségszerűen kell katonainak lennie: mind az orosz–ukrán háborút, mind az idei karabahi egynapos konfliktust hosszú és felfokozott diplomáciai mozgás előzte meg, amelyek eredménytelenül zárultak, ezzel szemben úgy tűnik, hogy a szíriai vagy jemeni konfliktus diplomáciai jellegű megoldásához valóban közelebb vitt a tárgyalások folyamata. Ugyanakkor nem zárható ki, hogy a diplomáciai megoldáskeresés zsákutcába jutása esetén akár ezek a konfliktusok is eszkalálódhatnak – főképp, ha a fent említett globális interferencia is ebbe az irányba mutat majd.

Eszkaláció vagy konszolidáció?

Az új konfliktushullám lehetséges kimeneteleit vizsgálva két forgatókönyv rajzolódhat ki a szemünk előtt. A jelenről készített pillanatkép alapján egy új hidegháborút valószínűsíthetnénk, amelyben az egyre inkább magába forduló Nyugat már nem csupán Oroszországgal és a többi renitens állammal kerül szembe, hanem Kínával és a globális Déllel is. Ha az ukrajnai konfliktusban utóbbiak meg is őrizték semlegességüket és még arra is lehetőség nyílt, hogy Ukrajna megpróbálja a saját oldalára állítani őket, akkor az izraeli–palesztin kérdésben Washington és a globális Dél láthatóan ellentétes pozíciót foglal el. Az izraeli helyzet eszkalációja, a muszlim világ nagyhatalmainak bekapcsolódása vagy az ukrajnai és izraeli harcok egységes küzdelemként való kezelése mind-mind ezt a forgatókönyvet erősítheti.

Tulajdonképpen az első forgatókönyvnek a szélsőséges határesetét jelenti egy világháború kirobbanásának lehetősége. Bár a napi sajtó alapján azt gondolhatnánk, hogy hónapok óta ennek küszöbén állunk, szerencsére a világ vezetőinek realitásérzéke egyelőre még a helyén van, és a legnagyobb hatalmak igyekeznek elkerülni a közvetlen összeütközés kockázatát. Az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei csak lépésről lépésre, óvatosan kitapogatva fokozták az Ukrajnának küldendő fegyverek minőségét és mennyiségét, Oroszország sem tett a saját harcias retorikájának mindenben megfelelő drasztikus lépéseket, és a közel-keleti konfliktus résztvevői is (Izrael és a Hamász közvetlen összecsapását leszámítva) inkább kóstolgatják egymást, mintsem nyílt háborúba kezdtek volna egymással. A fentiekre visszautalva, a konfliktusok interferenciája összességében szintén inkább tompító hatással van a világháborús eszkalációra nézve, azonban itt is fontos emlékeztetni, hogy ez a hatás hirtelen és kiszámíthatatlan módon változhat is.

A második forgatókönyvként azt a lehetőséget nevezhetjük meg, hogy a jelenlegi átmeneti időszak saját feltételeinek megvalósulásával, azaz a világrendszerváltás megtörténtével végződik, azaz eszkaláció helyett konszolidációval. Ennek szintén két alesetét vázolhatjuk fel: az egyik szerint a régi hegemón helyébe egy új lép (erre jelenleg Kínának van a legnagyobb esélye), a másik szerint egy multipoláris világrend alakul ki számos, többé-kevésbé egyenrangú hatalommal. A regionális közép- és nagyhatalmak felemelkedése – amelyről a XXI. Század Intézet oldalán már számos alkalommal írtunk (lásd itt vagy itt) – arra utal, hogy a jövő vezető hatalmának vagy hatalmainak ma már a globális kérdésekben is egyre több másik hatalom szándékaival és érdekeivel kell számolnia, így egy olyan egypólusú világrend kialakulása, mint amilyen 1991 után történt, kevéssé valószínű. Ugyanakkor a multipolaritás sem jelentené azt, hogy a gazdasági és politikai kapcsolatok globalizált jellege feltétlenül megváltozna, ahogyan azt sem, hogy egy ilyen világrendnek ne lenne majd elsőszámú, de nem kizárólagosan vezető hatalma.