Minden korszaknak megvan a maga saját szellemisége, amely nemcsak az uralkodó világnézeti, kulturális és politikai irányzatokat foglalja magába, de az adott kor hangulatát is. A mai korszellem egyik legjellemzőbb szava talán a válság fogalma, amely megjelenhet hétköznapi, mondhatni felszíni formában (háború, migrációs válság, infláció képében) vagy éppen társadalmaink és gondolkodásunk mélyebb struktúráiban (az erkölcsben, nyelvben vagy akár magához a léthez való viszonyunkban). A krízis azonban lehetőséget is jelent, hiszen arra késztet, hogy választ keressünk a miértekre és felvessük a „hogyan tovább?” kérdését is.
A Kommentár folyóirat legújabb lapszáma a Korszellem címszó alatt a mai Nyugat és talán az egész nyugatosodott világ szellemi, filozófiai, erkölcsi és vezetési válságának kérdéskörét járja körül.
Létfeledéstől a liberalizmusig
Csejtei Dezső filozófiatörténész, hispanista, a Szegedi Tudományegyetem professzora Filozófiai töprengések korunk szellemi állapotáról című írásában Martin Heidegger nyomán létfeledés, illetve létemlékezés kettősségében kísérli meg értelmezni világunkat. A létfeledés lényege, hogy az emberek a Lét helyett a létezőkre kezdenek koncentrálni, a végső értelmezési horizont helyett a dolgok, tárgyak, tények és entitások kerülnek előtérbe, az életet a kiszámíthatóság, a gyorsaság és a tömegszerű iránti igény uralja. Csejtei felidézi a füszisz (itt: lét), logosz (ész) és techné (ma: a modern technikai világ) fogalmak hármasát is, amelyek egymáshoz való viszonyát ma úgy írhatjuk le, hogy a logosz a technén keresztül próbálja uralma alá hajtani a füsziszt. Ennek megnyilvánulásai közé tartozik a profitmaximalizálásra való törekvés éppúgy, mint a vele járó környezetpusztítás, de a woke ideológia vagy a mesterséges intelligencia megjelenése is.
A filozófiatörténész szerint „a napnyugati ember mindörökre leszakadt a létről, elfeledte azt, figyelmét kizárólag a létezők feletti uralom megszerzése köti le.”
„Korunk civilizációja súlyos bajoktól szenved” Frenyó Zoltán történész, a filozófiai tudomány kanditátusa, a Tomori Pál Főiskola tanszékvezető főiskolai tanára szerint is, aki A metafizika megmentése és a civilizáció fenntartása címmel foglalta össze korszellemmel kapcsolatos gondolatait. Frenyó szerint „tipikus újkori fogalmi zűrzavarról” árulkodnak a nyelv- és fogalomhasználatunkban megfigyelhető változások, az inadekvát fogalmak és eufemizmusok használata, valamint a jogos fogalmak diszkreditálása. Ezzel kapcsolatban azokra a metafizikaellenes nézetekre hívta fel a figyelmet, amelyek a frankfurti iskolától a posztmodern szerzőkön keresztül a Bécsi Körig terjedően a fogalmak és osztályozások ellen általában léptek fel, azokat kigúnyolták, érvénytelennek és önkényesnek tekintették.
A léthez és a fogalmainkhoz való viszony területén bekövetkező romlás mellé állítható a (nem csak a) politikai vezetés színvonalában végbement hanyatlás, amelynek témáját Lánczi András Széchenyi-díjas filozófus vizsgálta meg Arisztokratikus köztársaság szemben a korszellemmel című írásában. Lánczi szerint ma egészen esetleges, kiből lesz politikus, azonban biztos, hogy „nem a kiválóság dönt, hanem a mindig valamilyen konkrét politikai helyzet meglovagolási készségével rendelkezők körének a személyi állománya.” Holott „a klasszikus politikai felfogás szerint egy államot a legjobbaknak kell vezetni.” Az arisztokrácia fogalmát azonban a marxista és progresszív felfogás lejáratta, pedig a történelemben több példa is volt az arisztokratikus köztársaságok hatékony működésére (az Amerikai Egyesült Államok első évtizedei vagy a középkori Raguza stb.).
Turgonyi Zoltán filozófus, a Szent II. János Pál Pápa Kutatóközpont Gyakorlati Filozófiai Kutatócsoportjának vezetője A Nyugat erkölcsi válsága című írásában amellett érvelt, „hogy a jelenleg uralkodó nyugati korszellem, amely civilizációnkat a szakadék szélére sodorta, összhangban van a régi liberalizmus belső logikájával.” Turgonyi szerint az a probléma, hogy a liberalizmus elkezdte komolyan venni önmagát, egészen pontosan az ún. kárelvet, amely szerint minden ember szabadsága addig terjeszkedhet, ameddig más szabadsága nem szenved kárt. Ennek egyik romboló hatása, hogy az emberek bármit megtehetnek, amíg más egyéneknek nem okoznak kárt, fittyet hányva a társadalom érdekeire, a másik ebből fakadó lehetséges probléma pedig az, ha mindent kárként élnek meg, ezáltal szinte lehetetlenné téve az együttélést. Utóbbi jelenti a woke egyik alapját is, amely a filozófus szerint a manapság népszerű magyarázattal szemben nem a marxizmus folytatása, hiszen nagyon sok mindenben különbözik attól.
Van-e kiút?
A fentiek alapján jogosan merülhet fel a kérdés, hogy van-e kiút a nyugati civilizáció ilyen mély, többrétegű válságából. A szerzőket optimistának nehezen lehetne nevezni ezzel kapcsolatban. Sőt, Csejtei Dezső egyenesen kijelenti: „a jelenlegi világállapotból nincs kiút.” A filozófiatörténész szerint „az ember – mint eredendően értelmezésre rendelt lény – azzal van megverve, hogy épp saját létében nem képes az értelem beteljesítésére.”
A másik három szerző sem mutat egyértelmű kiutat és nem állnak elő mindenre megoldást jelentő receptekkel – már csak azért sem, mert sok szempontból éppen a világot megváltoztatni kívánó elméletek vezettek a fentebb ecsetelt válságállapothoz. Ugyanakkor írásaikból kiolvashatunk olyan gondolatokat, amelyek segíthetnek nekünk tájékozódni a korunkban.
Frenyó Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy – mivel az „eszmék egy kornak részben tükrei, részben alakítói” – az igazsággal és valósággal szemben felelősséggel kell viseltetni, és az eszmék harcának tétje van. „Ki kell nyilvánítani: minden, természetesen meglévő nehézség ellenére van helyes gondolkodás!” Frenyó védelmébe veszi a metafizikát, a valóság tiszteletét a szofistákkal szemben, és állítja, az embernek van lényeglátó képessége.
„A normalitás tehát mint alap mindig rendelkezésre áll, ahová az emberi szellem visszatud húzódni, s ahonnan mindig lehetséges kiindulni.”
Lánczi András a kalandorság világaként felfogott politikával az arisztokratikus köztársaság eszméjét, azaz a legjobbak uralmát állítja szembe, mivel ezek a tapasztalatok szerint „képesek megadni a jó és stabil politikai irányítás reményét.” Bár Lánczi szerint 1989-ben volt esélye annak, hogy térségünkben megvalósítsák a legjobbak vagy legkiválóbbak köztársaságait, azonban „nagyon sötét és hosszú a régi rend árnyéka.” Ezzel és az Európai Unió legjobbak uralmával ellentétes gyakorlatával együtt is a Széchenyi-díjas filozófus szerint a „modernség elvileg alkalmas olyan körülmények létrehozására, amelyekben ki lehetne alakítani »arisztokratikus köztársaságokat.«”
Turgonyi Zoltán a kétfunkciós erkölcs paradigmájával véli áthidalhatónak a liberális kárelv túlzott komolyan vételéből származó problémákat. Ennek alapja az, hogy az erkölcsnek csupán egyik funkciója az egyének védelme a károk elszenvedésétől, a másik viszont „a társadalom folytonos létezésének és fejlődésének biztosítása.” Ezt a paradigmát alkalmazva olyan helyzetekben, amikor egyes egyének vélt vagy valós kölcsönös károkat szenvednek el, azt kell mérlegelni, „milyen következményekkel járna a társadalom mint olyan számára az egyik, illetve a másik oldal álláspontjának preferálása.”
A Kommentár 2023/4. lapszámának tartalomjegyzéke elérhető a folyóirat honlapján. A lapszámbemutatót 2024. január 9-én (kedd) 18:00 órakor rendezik a Magyar Nemzeti Múzeumban.
