Mostanra egyre kevesebben vonják kétségbe, hogy az elmúlt két évben a német választók akaratát semmibe vevő és külföldi érdekeket képviselő kormány körül egyre inkább fogy a levegő. Azonban még ennél is nagyobb horderővel bír, hogy Németország jelenlegi állapotában a kormányozhatatlanság felé halad: az ország bénultságát okozó strukturális problémáknak mindössze az apró visszatükröződései olyan események, mint a társadalom minden rétegét érintő elégedetlenség, a koalíciós és költségvetési válság, a gazdatüntetések, az AfD elleni mesterkélt tömegtüntetések, vagy az egymás után bejelentett pártalapítások. A kormány helyzetét tovább nehezíti, hogy ezen események összefonódása következtében a rendszerellenes hangulat egyre erősödik, és a német politikai elit hatalma immár nem tűnik megingathatatlannak.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése Németország gazdasági és politikai válságát vizsgálja meg, ami összetettségénél fogva mostanra egy rendszerválság tüneteit is magában hordozza.

Zsákutcában a német kormány

Miközben a Németországot vezető szociáldemokrata–zöldbaloldali–liberális kormány támogatottsága hónapról-hónapra negatív rekordot dönt, Olaf Scholz kabinetje mintha tudomást sem akarna venni erről és tovább folytatja a német állampolgárok érdekeivel szemben való kormányzást. Noha rendszerválságról talán még korai beszélni, a német gazdaság és demokrácia strukturális problémái egyre szembetűnőbb jelleget öltenek. Az átideologizált zöldítés zsákutcája, a szankciópolitika kontraproduktív hatásaként kialakult energiaválság és dezindusztrializáció, az ezzel együtt járó külföldre menekülő iparágak rémképe, valamint az országot sújtó recesszió (a G7 országok közül messze Németország kilátásai a legrosszabbak) önmagukban is lesújtó képet festenek. Fiskális szempontból mindehhez még hozzáadódik – és az országban zajló politikai turbulencia egyik legfőbb kiváltó oka –, hogy egy 60 milliárd eurós lyuk keletkezett Európa legnagyobb gazdaságának pénzügyeiben, miután a német alkotmánybíróság döntése tavaly év végén alkotmányellenesnek minősítette az adósságfék kiskapun való megkerülését.

Ennek kozmetikázására a 2024-es költségvetés komoly megszorításokat vetített előre, amelynek egyik legfőbb érintettjei a gazdák voltak azon kormányzati terven keresztül, amely a mezőgazdasági dízel-támogatások csökkentésére és az agrárgépek utáni gépjárműadó-mentességre irányult. A gazdák okkal érzik azt, hogy a kormánynak fontosabb Ukrajna támogatása, mint saját állampolgárai megélhetése: amíg az agrártermelőket érintő megszorítások következtében évente közel egy milliárd eurót vonnak el a mezőgazdaság és a gazdák támogatásából, addig január 16-án Olaf Scholz kancellár telefonon megígérte Joe Biden amerikai elnöknek, hogy Ukrajna 2024-ben 7 milliárd euró értékű katonai segélyt kap. A kormánypárti többségű parlamenti alsóház (Bundestag) február másodikán megszavazta az ország új 2024-es költségvetését, vagyis ezáltal a hiánypótló intézkedéseket, köztük a támogatáscsökkentést is magában foglaló jogszabályokat.

A gazdatüntetések többszázezer résztvevővel és több tízezer traktorral együtt járó mérete és intenzitása, valamint a lakosság kétharmadának támogatása ráébresztette a szövetségi kormányt arra, hogy az emberek türelme véges és könnyen előfordulhat, hogy a koalíció elveszíti hatalmát. Ha már a szociáldemokrata–zöldbaloldali–liberális kormánypártok a saját támogatottságukat nem tudják növelni, akkor a kormányzóképtelenségükről való figyelemeltereléssel és a politikai ellenfeleik lejáratásával próbálják stabilizálni pozíciójukat.

Ehhez azonban kellett találni egy olyan – jelen esetben igencsak kiszínezett – ügyet, ami elvonja a figyelmet a kormány megszorító intézkedéseiről s mi más lenne a legalkalmasabb fegyver, mint „a nácizmus visszatérésével” való riogatás.

Ennek alapjául az az állítólagos „deportálási mesterterv” szolgál, amelyről még novemberben, Potsdam külvárosában tartott kvázi privát összejövetelen egyeztetett az AfD négy tagja (és az akkor még CDU-n belüli Értékunió két tagja) Martin Sellnerrel, aki a páneurópai „új jobboldal” egyik kulcsfigurája. Miután Roland Hartwig részvételét megerősítették (aki Alice Weidel, AfD társelnök egyik tanácsadója), Weidel bejelentette, hogy azonnali hatállyal megválnak Hartwigtól, valamint közölte, hogy az AfD nem támogatja ezt a kitoloncolási tervet. A német elit felháborodása már csak abból a szempontból is kissé teátrálisnak tűnik, hogy utoljára például a die Welt napilap számolt be a németországi muszlimok által kialakított – korábban szélsőjobboldali összeesküvés-elméletnek titulált – párhuzamos társadalmakról, amelyekben évente többtucat becsületgyilkosság történik.

Az AfD egyébként foglalkozik a remigrációval, ám alkotmányos kereteken belül: pártprogramjában is vállalta, hogy az országban illegálisan tartózkodó, integrálódni képtelen és bűncselekményeket elkövető migránsokat ki kell toloncolni. Martin Sellner az eset kapcsán adott interjújában is egyébként ugyanezeket a problémás csoportokat emelte ki, egyben felhívta arra is a figyelmet, hogy az EU is fontolgatja az úgynevezett hotspotok létrehozását, ezzel is megpróbálván gátat szabni az illegális migránsok beáramlásának.

Azonban magánál az ügynél maradva, annak mesterkélt mivoltát jól jelzi, hogy a potsdami találkozóról a magát „független, demokratikus oknyomozó újságírói hálózatként” meghatározó –Soros György által pénzelt – Correctiv számolt be, amelynek több szélsőbaloldali kötődése is van. Az AfD-t lejárató cikk egyik szerzője az a Jean Peters, aki korábban migránsok Európába történő csempészése mellett agitált a Peng Collective nevű csoport tagjaként és részt vett a Heinz-Christian Strachét politikailag ellehetetlenítő ibizai botrányban is.

A Correctiv vádjai szerint a találkozón résztvevők többek között azt is megvitatták, hogy miképp lehetne többmillió, már német állampolgársággal rendelkező, ám migrációs háttérrel is bíró személyt deportálni. A kirobbantott botrányt a kormány fel tudta használni arra, hogy a demokrácia védelmében egységfrontot hirdessen a szélsőjobboldal és a nácizmus visszatérése ellen, és valóban sikeresen mozgósítson többszázezer embert a demonstrációk során, sőt az AfD betiltását is a közbeszéd témájává tegye. Időközben persze sokasodni kezdtek azok a jelek, amelyek arra mutattak, hogy az AfD lejáratásáról szóló politikai és médiakampányról van szó. Példának okáért a Correctiv az ügyet feltáró Titkos terv Németország ellen című cikkében bármiféle magyarázat nélkül a „deportálás” kifejezést az enyhébb jelentésű és többféleképpen fordítható „Vertreibung” kifejezésre írta át, ami egyaránt fordítható kiutasításként, de egyébként átköltöztetésként is. A kívánt politikai hatást viszont a deportálás szóval lehetett elérni, hiszen a németek történelmi tapasztalataik alapján jobban viszolyognak ettől a kifejezéstől s ezért szükség volt a történet kiszínezésére. Miután az ügyre muszáj volt reagálni, a Correctiv főszerkesztő-helyettese, Anette Dowideit a közszolgálati ARD műsorában kissé orwelli módon azt állította, hogy portálja nem beszélt „deportálásról”, ezt a kifejezést már csak más, az üggyel foglalkozó kommentátorok kezdték el használni.

Omladozó fősodor

Az AfD elleni kampány azonban minden igyekezet ellenére sem volt képes igazán átrajzolni az erőviszonyokat és az eddigi frontvonalak leginkább megmerevedni látszanak. Az viszont jelen pillanatban kétségtelen, hogy a párt növekedési lendülete megtört és az elmúlt hónapokban áttöredező üvegplafon kissé megvastagodott, azonban a választóknak még mindig egy meghatározó hányada az AfD-ben látja a hatalmához végletekig ragaszkodó politikai elit leváltásának lehetőségét. A párt elleni tömegtüntetések dacára a nemzeti szuverenista párt a legtöbb közvéleménykutató intézet felmérése szerint az elmúlt hetekben mindössze 2 százalékot veszített népszerűségéből, és országos átlagban még mindig 20 százalékos népszerűségnek örvend a lakosság körében. Ez egyébként nagyrészt annak köszönhető, hogy az AfD-szimpatizánsai erős világnézettel (Weltanschauung) rendelkeznek, akik már eleve átléptek egy határt – vagyis egy olyan pártot támogatnak, amellyel a fősodor pártjai nem hajlandóak együttműködni – és ennek következtében nehezen lehet rávenni őket arra, hogy a mesterséges kordon mögé visszatérjenek.

Mindezt kellően szemlélteti, hogy a február 11-én részlegesen megismételt – nagyjából félmillió voksolót érintő – berlini választások során az AfD volt az egyetlen párt, amely nemcsak százalékban, hanem abszolút számban is szavazókat szerzett. Példának okáért Marzahn-Hellersdorf kerületben a 2021-ben elért 18,5 százalékhoz képest most már 33,1 százalék szavazott az AfD-re annak ellenére, hogy Berlinben különösen magas szintre emelték a párt elleni lejárató kampányt. A berlini választás legnagyobb vesztesei az ország vezetését is ellátó kormánykoalíció tagjai voltak, azonban a berlini összeredményt ez elhanyagolható mértékben befolyásolta.

Az országos politikai szintre visszatérve is azt láthatjuk, hogy az AfD elleni demonstrációk nem érték el a kívánt hatást: a zöldbaloldal és a liberálisok támogatottsága még az eddigieknél is alacsonyabb szintre csökkent, a szociáldemokraták pedig másfél százalékot sem tudtak növekedni. Első ránézésre kissé meglepő módon az ellenzéki CDU szintén közel egy százalékos veszteséget volt kénytelen elkönyvelni az elmúlt egy hónapban, tehát a fősodratú médiumok által mérsékelt jobboldalinak tartott – valójában hosszú évek óta centrista – párt nem volt képes profitálni az AfD elleni demonstrációkból. Egyébként történelmi szempontból nézve a CDU 30 százalékos támogatottsága is gyengének tekinthető, aminek legfőbb oka, hogy a 2005 és 2021 között kormányon lévő párt is hozzájárult ahhoz, hogy Németország mára egyre súlyosbodó politikai, társadalmi és gazdasági válságba került.

Vagyis a német pártrendszer megmerevedése szinte természetes válaszreakcióként vonta magával olyan politikai erők megjelenését, amelyek ideológiailag is kihívást intéznek a fennálló rendszer felé. Ezeknek az erőknek a politikai kordon mögött tartása és ezáltal kizárása a demokratikus diskurzusból egyre nagyobb kihívások elé állítja a fősodratú pártokat, hiszen a rendszerkritikus és alternatívát politikát képviselő pártok sorra alakulnak az országban.

Elsőként Sahra Wagenknechtet kell megemlítenünk, aki október végén hivatalosan is bejelentette, hogy kilenc társával együtt kilép a német Die Linkéből és új egyesületet alapít, amely január elejétől pedig párttá is szerveződött Sahra Wagenknecht Szövetség (Bündnis Sahra Wagenknecht, BSW) néven. A politikus arra hivatkozva alapított új pártot, hogy Németországban egy reprezentációs szakadék jött létre és az állampolgároknak egy jelentős hányada kiábrándult a mainstream pártokból. Wagenknecht ennek mentén egy olyan szociálisan konzervatív, gazdaságilag szocialista programot ajánl, amely kombinációval Németországban korábban egyetlen párt sem próbálta megmérettetni magát, ám a felmérések szerint a választók egy jelentős részének igénye lenne rá.

Január közepén Hans-Georg Maaßen, a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal (BfV) egykori vezetője – és ezen tisztségében Angela Merkellel a Willkommenskultur nemzetbiztonsági kockázatai miatt kezdetektől konfrontálódó – CDU-tag szintén egy új párt, az Értékunió (Werteunion) alapítását jelentette be. Az Értékunió 2017-ben azzal a céllal alakult meg, hogy a CDU-n belül kvázi Merkel belső ellenzékeként működjön, mivel a kancellár politikáját nem tartották elég konzervatívnak. Miután az elmúlt években a CDU Friedrich Merz vezetésével sem tért vissza keresztény-konzervatív gyökereihez, valamint a pártelnök összeférhetetlenségi nyilatkozatot fogadtatott el Maaßennel szemben a korábban már említett potsdami találkozó miatt, az Értékunió a kiválás mellett döntött.

Január végén pedig a német médiumok sorra számoltak be arról, hogy Recep Tayyip Erdoğan török elnök irányvonalát követő szatellit-párt alakul meg hamarosan az országban, amely a június 9-ei európai parlamenti választásokon elindulna. Az új párt neve Demokrata Szövetség a Sokszínűségért és az Ébredésért (Demokratische Allianz für Vielfalt und Aufbruch, DAVA) lett, amely az országban élő legalább 3 milliós – egyes becslések szerint 7 milliós – létszámú németországi török diaszpóra körében akár stabil szavazóbázisra is találhat. Noha Törökország az elmúlt évtizedekben már komoly hídfőállásokat épített ki – olyan vallási, edukációs vagy kulturális tevékenységet ellátó szervezeteken keresztül, mint például a Törökországi Vallási Ügyek Igazgatósága (Diyanet İşleri Başkanlığı, röviden Diyanet) vagy a Millî Görüş –, a mostani pártalapítás a közvetlen politikai tőkekovácsolás által még tovább erősítheti Ankara befolyását. A német elit szűklátókörűségét kellően szemlélteti, hogy a Bundestag kormánypárti többsége azzal kalkulálva szavazta meg január 19-én az állampolgársági törvény reformját, hogy az állampolgárság leértékelésével további többmillió bevándorló szavazatára számíthatnak majd. Ehelyett valószínűsíthetően kontraproduktív hatást fognak elérni, hiszen az elmúlt évek tapasztalatai (legfőképp 2017-es török alkotmánymódosító referendum, valamint a 2018-as és 2023-as választások) rávilágítottak arra, hogy a kettős állampolgárságú törökök kétharmada Erdoğan politikáját támogatja. A kifejezetten bevándorláspárti DAVA létrejötte által pedig a németországi török közösség tagjai sem szorulnának rá többé arra, hogy a migrációt pártoló, ám az LMBTQ-jogokat is propagáló baloldali pártokra szavazzanak, főképp, hogy 2025-ben már a szövetségi választáson is elindulna az új formáció.

A fentieket összegezve tehát a januári pártalapítási hullám is arra mutat rá, hogy mostanra egy oly mértékű politikai vákuum keletkezett, amelyet a mainstream pártok immár nem tudnak betölteni, ez pedig a németországi pártrendszer átalakulását vonja maga után.

Keleti kordonbontás?

Szeptemberben az egykori NDK több tartományában (Brandenburgban, Szászországban és Türingiában) is választásokra kerül sor, amelyeken olyan összetételű koalíciók juthatnak hatalomra, amire korábban nem adódott példa. A Yougov felmérése szerint a németek többsége arra számít, hogy a három tartomány legalább egyikében az AfD abszolút többséget szerez, amivel először adhatna tartományi miniszterelnököt a párt az országban. Noha maga a felmérés január elején készült – tehát még az AfD elleni tömegtüntetések előtt – a nemzeti szuverenista párt támogatottsága töretlennek tűnik a keleti országrészben: Szászországban és Türingiában 33–35, Brandenburgban pedig 30 százalékon áll az AfD. A fősodratú pártok és a média együttműködése által mesterségesen létrehozott politikai kordon fenntartása tehát egyre kevésbé tűnik életképesnek. Ezáltal pedig egyre komolyabb demokratikus deficitet okoz, hogy a német választók egyre növekvő létszámának akaratát az elit figyelmen kívül hagyja.

Azonban azt is el kell ismerni, hogy a jobboldali párt természetes koalíciós partnerek híján van, ami a tartományi kormányzást igencsak megnehezítheti. Ebből a szempontból viszont a CDU és az Értékunió szecessziója az AfD-nek kedvezhet, hiszen Merz pártja az AfD elleni küzdelemben egyetlen potenciális voksolót sem tud nélkülözni Németország keleti felén. A felmérések szerint a németek 15 százaléka tudja elképzelni, hogy az Értékunióra szavazzon, Maaßen tehát akár már néhány százaléknyi szavazó meggyőzésével erodálhatja a CDU kormányzási esélyeit, ráadásul a többi párttal ellentétben az AfD-vel való együttműködést sem zárja ki.

Miután a fentiekben említett tartományok mindegyikében (!) a szociáldemokraták, a zöldbaloldal és a liberálisok támogatottsága egyaránt 10 százalék alá zuhant, korábban nem látott konstellációk jöhetnek létre a tartományok élén. Ennek legnagyobb nyertese a Sahra Wagenknecht vezette BSW lehet, amely párt a CDU-val való koalíciókötésre hajlandónak mutatkozik, ami könnyen lehet, hogy a CDU-t is kényszerhelyzet elé állítja más partner híján. Noha egy BSW–AfD kvázi rendszerellenzéki koalíciónak is lenne matematikailag esélye választási többséget elérni, az új formáció eddigi kommunikációja alapján bizonyos ügyek mentén maximum együtt szavazni hajlandó a szuverenista párttal, koalícióra lépni vele azonban nem.

A Németország keleti felén tartott idei három választás tehát valódi erőpróbát jelenthet a fősodor számára, hiszen a jelenlegi trendek alapján valószínűsíthető, hogy valamely rendszerellenzéki párt hatalomra fog kerülni. Mindemellett az országos szinten jelen lévő problémák már most magukban hordozzák a rendszerválság tüneteit, amire a fősodratú pártok nem tudnak megfelelő válaszokat adni és egyre növekszik az a reprezentációs szakadék, amely az országot vezető elit és a nép elvárásai között feszül.

Biró András