A világ mozgásban van, a változások pedig a politikai eszmék és világnézetek területét sem hagyják érintetlenül. Elon Musk és a Szilícium-völgy techóriásai nem csak politikai és gazdasági befolyásuk révén, de nézeteikkel is jelentős hatást gyakorolhatnak a következő évek, évtizedek alakulására. Úgy tűnik, érdemes lehet megismerkedni olyan fogalmakkal, mint a longtermism, protópia vagy éppen a termodinamikából származó entrópia, a távoli jövőn túl azonban a messzi múltra is pillantást kell vetnünk, korunk Amerikájára ugyanis a római köztársaság hosszú árnyéka is rávetül.

Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatója azt vizsgálta meg, milyen világnézeti változásokra utalhatnak az amerikai folyamatok, és hogyan alakulhatnak át a 21. századi nyugati politika törésvonalai.

Transzhumanizmus kontra woke

Donald Trump hatalomátvételével – joggal beszélhetünk most hatalomátvételről, hiszen 2017-től eltérően ezúttal nemcsak az elnöki tisztséget, hanem az Egyesült Államok valódi irányítását vette át a régi-új elnök – a woke eszme és mozgalom csillaga is leáldozott. A „woke elmevírus” (woke mind virus) elleni hadjárat élére az elmúlt években pedig a világ leggazdagabb embere, Elon Musk állt, aki az X-re keresztelt Twitter felvásárlásával indította a szerinte a nyugati civilizáció alapjait aláásó elméletek és eszmék elleni harcát. Musk, aki a tavalyi választási évre már egyértelműen Donald Trump támogatójává vált, folyamatosan ostorozta a mainstream médiát és a progresszív (?) értelmiségi elitet, amiért azok a faji, társadalmi, szexuális és egyéb előítéletek témáját jelentősen felnagyítva megmérgezik az elméket és végsősoron tönkreteszik az Egyesült Államokat és a Nyugatot.

Elon Musk azonban nem konzervatív pozíciókból támadta-támadja a woke-ot, világképe sokkal inkább közelít a transzhumanizmushoz, az ember biológiai, földrajzi, fizikai és egyéb korlátait meghaladni kívánó eszmeáramlathoz. 2023 nyarán a Kommentár folyóirat Ifjúkonzervatívok lapszámába írt tanulmányomban azt állítottam, a „mai Nyugaton két mérvadó gondolati alapállás van … a transzhumanizmus, valamint a woke.” A kettő közötti különbséget a következőkben vázoltam fel: „A transzhumanizmus a nyugati fejlődéselméletek logikus folytatása, azzal a különbséggel, hogy a világ átformálását nem optimista-lelkesedő módon fogja fel, hanem veszélyes, de elkerülhetetlen útként, mondhatni olyan sorsszerűségként, amit akarni kell, mivel úgyse tehetünk mást. Mindez a sztoicizmussal és a buddhizmussal rokonítja, bár azoknál jóval aktívabb, és lehetőség szerint az ember biológiai és egyéb korlátainak legyőzését célozza. Ezzel szemben a woke – bár hagyományosan progresszívnek szoktuk nevezni – már nem hisz a haladásban, ezért a világban rejlő rosszat nem fejlődés, hanem adminisztratív rendszabályok útján akarja kiküszöbölni. A woke nem alkot egységes gondolatkört, sőt szinte minden kortárs nyugati hagyományos és politikai teológiába beszivárgott, de az egyre inkább vallásos-rituális jelleget öltő életmódrendszerekbe is. Woke az LMBTQ-, a BLM- és a metoo-mozgalom, a klímaaktivizmus, a covid-politika, a radikális feminizmus, a veganizmus, de a woke jegyek jelen vannak a nyugat-európai populizmusokban és a közép- és kelet-európai nacionalizmusokban, sőt az Iszlám Állam nevű terrorszervezetben is. A woke jellemzője a sértett attitűd, a követelőző magatartás, a nyílt erődemonstráció helyett a morális fölényre való hivatkozás, a virtuális akcionizmus, a tiszta küzdelem helyett a canceltörekvés.”

Musk fő problémája a woke-kal – ha a fiával kapcsolatos személyes vonaltól eltekintünk – éppen az, hogy az szembemegy az emberiség jövőjéről alkotott nagyszabású víziójával, azzal a longtermism (kb. hosszútávizmus) néven emlegetett felfogással, amely szerint az emberek nem korlátozhatják céljaikat a hétköznapokban felmerülő újabb és újabb problémák elleni soha véget nem érő küzdelemre, hanem távlati, az adott generáció élettartamán túlmutató célok érdekében kell mozgósítaniuk erőforrásaikat. A woke-kal tehát az a probléma, hogy éppen ezeket a ki nem küszöbölhető, hétköznapi sérelmeket állítja a társadalmi figyelem középpontjába, és ezek megoldása érdekében akár arra is hajlandó, hogy korlátozza az emberi kreativitást, a gazdasági hatékonyságot vagy akár magát az emberiség fennmaradását is. Elon Musk egyik visszatérő témája a Földet fenyegető demográfiai katasztrófa problémája – tehát az a jelenlegi folyamatokból fakadó előrejelzés, miszerint az egyre lassuló népességnövekedést a következő századforduló környékén drasztikus népességcsökkenés követi majd –, aminek szempontjából különösen sérelmezhető a woke hagyományos nemi kapcsolatokat támadó hozzáállása.

Musk hatékonysági hivatala, a mondhatni direkt az ő számára létrehozott DOGE (Department of Government Efficiency) most csapást mért a nemzetközi woke egyik fő anyagi támaszaként funkcionáló USAID ügynökségre, emellett pedig a woke mögül az elmúlt hetekben villámgyorsasággal hátráltak ki annak korábbi támogatói és szponzorai, az amerikai központú nagyvállalatok többsége. Ezek a cégek, kiváltképp a Szilícium-völgy nagy technológiai vállalatai maguk is érdekeltek olyan, a transzhumanizmus tárgykörébe tartozó kutatásokban, mint az emberi élet meghosszabbítása, a mesterséges intelligencia fejlődése vagy éppen a világűr meghódítása. A korábban elmosódott határvonalak tehát a transzhumanizmus és a woke között most élesedni látszanak, és úgy tűnik, a szembenállás az előbbi elsöprő sikerével ért véget. A woke így, abban a formában, ahogy az elmúlt években ismerhettük, megbukott, és vélhetően nem is tér már vissza, teljesen eltemetni azonban még korai lenne. A marginalizálódott woke legeltökéltebb hívei jó eséllyel radikalizálódnak majd, így szektás mozgalomként jó eséllyel még sokáig jelen lehetnek majd ezek az eszmék, fellépésük pedig akár agresszívabbá is válhat. Maga a woke gondolkodásbeli alapállás pedig nem tűnik el, csupán a nyílt ideológiai megnyilvánulása helyett más nézetekbe épül majd be, és minél erősebbek lesznek majd a transzhumanisták távlati céljainak megvalósítására irányuló szándékok, annál inkább megerősödhet annak ellenpontjaként az ezekkel szembeni alapvető pesszimizmus – főképp, ha a transzhumanista utópia vagy protópia (Kevin Kelly fogalma az olyan társadalmakra, amelyek nem tökéletesek ugyan, de a folyamatos fejlődéssel egyre közelebb kerülnek hozzá) kergetése kudarcba fullad majd.

Az entrópia mint final boss

A világnézeti küzdelmen túl Elon Musk és hívei konkrét politikai harcot is folytatnak, amelynek célpontja a bürokrácia, amely gátolja a kreativitást, lassítja a fejlődést, korrupt és kevéssé hatékony. Az amerikai bürokrácia, azaz a deep stateszétzúzása persze hatalomtechnikailag is fontos az új vezetés számára, hiszen ez a konglomerátum jelenti a trumpi elképzelések legfőbb, jelentős hatáskörökkel rendelkező akadályát és egyben az előző vezetés elnöki adminisztrációkon átörökített támaszát. A bürokrácia legyőzése azonban „csak” az utolsó előtti csata Musk szerint, a videójátékok nyomán általa final boss jelzővel illetett végső ellenfél az entrópia, amivel a milliárdos mind a saját ambícióit, mind pedig a bürokrácia elleni küzdelem nehézségét is meglehetősen magasra lőtte be.

Az entrópia ugyanis a világegyetem egyik legkérlelhetetlenebb jelensége, amely a termodinamika második főtételéből fakad (leegyszerűsítve ez a tétel mondja ki, hogy zárt rendszerekben a hő mindig a melegebb test felől a hidegebb felé áramlik, aminek nyomán az entrópia, azaz a rendezetlenség mindig nő vagy állandó, de sosem csökken), és jóeséllyel az entrópia okozza majd a világegyetem végét is valamikor a távoli – azaz többmilliárd év múlva bekövetkező – jövőben, legalábbis a népszerű nevén hőhalálnak nevezett elmélet szerint. Mivel a termodinamika második főtétele az egyetlen olyan fizikai törvény, ahol a folyamatok időbeli iránya is számít, így, ha egy zárt rendszeren belül az entrópia eléri a maximumot, az idő kereke is megáll.

Az entrópia emlegetése a bürokrácia elleni küzdelem mellett szcientista túlzásnak tűnhet, amellyel nem érdemes túl sokat foglalkozni, azonban vélhetően ennél többről van szó. Az entrópia elleni küzdelem és az értelmes életnek mint e küzdelem eszközének a felfogása az orosz kozmizmusban is megjelenő gondolat, és tulajdonképpen ebből fakad a világegyetem értelmes élettel való benépesítésére és a természet erőinek teljes uralására irányuló szándék is. Márpedig Musk egyik fő törekvése éppen az emberiség multiplanetáris fajjá tétele, lehetőleg még az ő élete során, és ezen szándéka népszerűsítésekor többször is az orosz kozmizmus egyik képviselőjére, a rakétatechnológia egyik atyjára, Konsztantyin Ciolkovszkijra hivatkozik, aki úgy vélte, a Föld ugyan az emberiség bölcsője, azonban senki sem maradhat örökké a bölcsőjében. Persze kérdéses, hogy Musk mennyire ismeri behatóan az orosz kozmizmust (arról nem is beszélve, Ciolkovszkij még egy olyan felfogását vallott, amely szerint a világegyetem a benne lévő anyaggal együtt nemcsak végtelen, de örök is), a gondolkodás iránya azonban közös, az orosz kozmizmus iránti érdeklődés pedig – részben éppen Musknak köszönhetően – nőni látszik.

Az entrópiához kapcsolódó negatív képzettársítás egyébként nemcsak Musknál, de a Szilícium-völgy egy másik, Trumphoz régebb óta húzó alakjánál, Peter Thielnél is felbukkant. Egy tíz évvel ezelőtti esszéjében Thiel arra hivatkozva érvelt a vállalati monopóliumok mellett és a kiegyensúlyozott verseny ellen, hogy utóbbit a hőhalálhoz hasonlította, és úgy vélekedett, a 19. századi közgazdászok a korabeli fizikusokat másolták, amikor a versengő egyensúlyt a gazdaság ideális állapotaként vázolták fel.

Thiel szerint az egyensúly az üzletben egyet jelent a halállal, így amellett érvelt, hogy a profit maximalizálására és saját piacuk uralására törekvő monopóliumokra van szükség, amelyek a magas haszon reményében folyamatosan innoválnak, amikor pedig erre nem képesek már, akkor egy másik monopolisztikus vállalat veszi át a helyüket. A verseny a veszteseknek való. Musk ugyan állítása szerint a verseny támogatója, azonban gazdasági viselkedése alapján ő is inkább a monopolisztikus versenyt pártolja a versengő egyensúly helyett. A techcégek körül kialakult monopóliumok és ezen cégek, illetve személyek politikára gyakorolt hatása miatt vannak, akik már kongatják a vészharangot azzal kapcsolatban, hogy az óriásvállalatok a jövőben neofeudális hatalmi struktúrákká alakulhatnak át, háttérbe szorítva vagy az eddigieknél is erősebben a nagytőke uralma alá hajtva az államokat. Ezek a félelmek nem teljesen alaptalanok, gondoljunk csak arra, hogy milyen népszerűségnek örvendenek a libertárius nézetek a Szilícium-völgy vezetőinek körében. A libertáriusok minimálisra csökkentenék vagy akár meg is szüntetnék az állam beavatkozását az emberek közötti kapcsolatokba, a nagytőke számára ez pedig értelemszerűen a vállalatokat érintő szabályozások és adóterhek szempontjából tűnhet érdekesnek. A libertarianizmus ma sok szempontból a transzhumanizmus politikai formájaként is jelenik meg, ami némiképp meglepő annak fényében, hogy a libertárius nézetek az elmúlt években gyakran éppen a további technológiai fejlődést ellenző társadalmi rétegek körében váltak népszerűvé (pl. a COVID-dal kapcsolatos intézkedések vagy éppen a digitalizáció fokozódása miatt).

Nyugati kétpártrendszer

A libertarianizmus fentebb említett ambivalenciája hosszabb távon válhat fontossá, a nyugati politikában ugyanis jelenleg egy másik törésvonal tűnik hangsúlyosabbnak. Már 2021 elején, a Biden-adminisztráció által megkezdett visszarendeződés nyomán arról írtam, hogy a nyugati politikában két nagy, országhatárokon és formális pártokon átívelő pártot figyelhetünk meg, amelyeket akkor progresszív és populista pártként neveztem meg, mára azonban előbbinél a bürokrata, utóbbinál pedig a patrióta elnevezés is indokolható lehet. Ha a progresszív párt négy évvel ezelőtt még teljes egészében megfeleltethető volt a mainstream hatalmi konglomerátumnak (a zöld és szociáldemokrata pártoktól a liberális és „kereszténydemokrata” erőkig), addig a populista tábor akkoriban még meglehetősen csenevész volt, pozíciói pedig romlani látszottak a Biden-féle restaurációs törekvések nyomán. Mára ehhez képest a populista-patrióta párt megerősödött, a törésvonal pedig kiélesedett, és egyre több ország meghatározó politikai szembenállásává kezd válni.

Ez a jelenség nem választható el attól, hogy a Nyugat mai állapota sok szempontból a kései római köztársaság helyzetével állítható párhuzamba, az annak birodalommá való átalakulása előtti évtizedekkel. Itt Oswald Spenglerhez nyúlhatunk vissza, aki A Nyugat alkonyában vetette fel azt a gondolatot, hogy az egyes kultúrák történetének utolsó szakasza, a civilizáció időszaka a világbirodalmak kialakulásával jár együtt. Az antik kultúra esetén ez a világbirodalom a római volt, a nyugati (fausti) kultúra esetén pedig Spengler – hazabeszélve – a poroszokat tartotta a rómaiak megfelelőinek, az azóta eltelt évek eseményeinek ismeretében azonban, ha elfogadjuk a párhuzamot, akkor inkább az amerikaiakat tekinthetjük a fausti rómaiaknak. Ezt részben az amerikaiak önképe is alátámasztja, akik maguk is szívesen élnek ilyen hasonlatokkal. J.D. Vance, az új alelnök például két évvel ezelőtt konkrétan a késői római köztársasághoz hasonlította az Amerikai Egyesült Államokat, Elon Musk pedig rendszeresen idézi Sullát, a késői köztársaság polgárháborúinak egyik diktátorát, 2023 nyarán azt is felvetve, hogy talán egy modern Sullára lenne szükség.

A római köztársaság birodalommá alakulása azért is érdekes a jelenkori események szempontjából, mert a birodalom létrejöttének folyamata a köztársaság tekintélyének helyreállítására irányuló törekvésekből bontakozott ki. Donald Trump ma mintha valami hasonlóval kísérletezne: felforgatja az Egyesült Államok eddigi politikai berendezkedését, hogy újra naggyá tegye azt. Hogy sikerülni fog-e ez a törekvés, azt nem tudhatjuk, a folyamat része azonban az, hogy Washington megpróbálja megerősíteni uralmát azokon a területeken, amelyeket érdekszférájának tekint, ez pedig nagyjából-egészében egybeesik azzal, amit Nyugatnak nevezünk jelenleg. Az Atlanti-óceán két partjának politikai terei már az elmúlt évtizedekben is egyre inkább összefonódtak, a hasonulás pedig tovább folytatódhat, az amerikai kétpártrendszer – helyi sajátosságokból fakadóan komplikáltabb – megfelelőjét hozva létre az európai kontinensen is.

Kosztur András