Trump-tornádó – többnyire ezzel a plasztikus kifejezéssel írják le azt, ami Donald Trump megválasztása óta történik. Érett már a vihar, a forgószél feltámadásához a beiktatását sem kellett megvárni, ugyanis megválasztott elnökként is tett olyan lépéseket, amelyek gyökeres változásokat ígértek. Azóta pedig minden nap történik valami. Ezúttal azonban nem csak az Egyesült Államokban következett be a fordulat, hanem szerte a Nyugaton, sőt globális méretekben is érezteti hatását. Ennek leglátványosabb amerikai, de világszerte hatást kifejtő döntése a USAID megszüntetése volt, aztán jött az orosz–ukrán háború lezárására tett rijádi erőfeszítés, amely megváltoztatta a világpolitikát, új jaltai megállapodást körvonalazva. Trump második elnöksége egyszerre amerikai rendszerváltás és a világrendszerváltás felgyorsítója.

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója a Trump-adminisztráció eddigi tevékenységéből von le messzemenő következtetéseket, tisztázva a döntések filozófiai hátterét és világtörténeti jelentőségét.

Ezredkezdet

Elkezdődött hát a 21. század! Ha negyedszázados késéssel is, de 2025-ben végre valahára beléptünk az új évszázadba. Sokáig prolongálták: már az 1989-től egészen 2001-ig tartó „hosszú kilencvenes évek” azt sugallta, hogy a hidegháború befejeztével maga a történelem is véget ér, az új évszázad pedig csupán folytatása lesz az őt megelőzőnek. E várakozással szemben legkorábban a 2001-es terrormerénylet és legkésőbb a 2008-as gazdasági világválság idején látni lehetett, hogy a 21. század bizony nem a 20. század meghosszabbítása. A 2010-es évek közepén úgy Európában, mint Amerikában érződött is az igény a változtatásra, amit a Brexit és Donald Trump elnökké választása jelzett. Mégis, a történelem megállításában érdekelt Régi Rend jegelni tudta a folyamatokat és egy évtizedre feltartóztatta az Új Erőket. Ezt bizonyította az Európai Unióban von der Leyen első bizottsági elnöki ciklusa, az Egyesült Államokban pedig a Biden-adminisztráció képében megvalósuló restauráció. A Birodalom akkor még vissza tudott vágni.

Eközben a világ többi része – elsősorban is Kína, aztán India, az arab monarchiák, Közép-Ázsia türk államai, Indonézia és így tovább: egyszóval a globális Dél képviselői, a feltörekvő nagy- és középhatalmak sora – belépett a 21. században, mégpedig gazdasági, technológiai és politikai, sőt ideológiai értelemben egyaránt. A West and the Restiránya megfordult. A 2020-as évek első felének két nagy megrázkódtatása, azaz a koronavírus-járvány és az orosz–ukrán háború csak felgyorsította azt a folyamatot, amely már korábban elkezdődött, de mostanra eszkalálódott. A világrendszerváltás globális geopolitikai folyamatáról van szó, amely 2020 és 2025 között öles léptekkel haladt előre. Miközben a globális Dél fórumai (BRICS, Eurázsiai Gazdasági Unió, Sanghaji Együttműködés Szervezete, Övezet és Út kezdeményezés) az elmúlt években tovább bővültek, sőt konvergálni kezdtek egymással, addig a nyugati világ (EU + USA) magába zárkózott és demográfiai, valamint technológiai értelemben is lemaradt.

A mondást, mely szerint „vannak évtizedek, amikor semmi nem történik, máskor hetek alatt dől el évtizedek sorsa”, Leninhez szokás kötni, bár az életműkiadásban sehol sem fedezhető fel. Amúgy is régi bölcsesség ez, amely arra utal, hogy egy bizonyos kritikus tömeg felgyülemlése után a drámai változások váratlanul viharos erővel következnek be. A 21. század technológiai színvonalához és a globalizáció jelenlegi fokához viszonyítva teljesen érthető, hogy a lenini egyenletet száz évvel állítólagos elhangzása után ma úgy állíthatjuk föl, hogy vannak évtizedek, amikor semmi nem történik, máskor viszont órák alatt dől el évtizedek, sőt egy egész évszázad sorsa. Amint a forradalmak mindenkori dinamikájából következik, a Régi Rend képviselői először tagadják az Új Erők létét, majd lebecsülik őket, aztán képviselőit üldözik, végül a külső nyomás erősödésével párhuzamosan fokozódó belső gyengeségük folytán összeomlanak. Nemrégiben léptünk át az utolsó szakaszba.

Ami most zajlik, és találó módon Trump-tornádónak szokás nevezni, az valójában az évszázad vihara. Ez egyszerre jelenti 1) az Egyesült Államokban egy Franklin D. Roosevelt, de lehet, hogy George Washington óta nem látott mélységű és szélességű radikális fordulat érvényre jutását, amelyet bátran nevezhetünk amerikai rendszerváltásnak, és 2) a világrendszerváltás eddig is zajló folyamatában a globális Délhez tartozók mellett az amerikai aktor megjelenését, ami tektonikus változásokat indít el a nemzetközi architektúra mélyszerkezetében. Semmi sem lesz már olyan, mint régen volt. Emlékezzünk A taxisofőr (1976) emlékezetes tételmondatára: „Egyszer majd jön egy nagy eső, és elmossa az összes szemetet az utcákról.”

Az elsővel kapcsolatban arról van szó, hogy az Egyesült Államok kormányzási rendszerében – amely alatt egyaránt értjük a gazdaság vezérlését, a társadalom irányítását és a kulturális hegemónia természetét – az 1930-as évek vége óta érvényre jutó uralmi szerkezet a 2020-as évek közepére a végéhez érni látszik. Ez a roppant gazdasági, társadalmi és kulturális komplexum, amely Michel Foucault szavával élve a teljes „kormányzatiságért” (gouvernementalité) felel, egy olyan elitcsoport kezébe került, amely alapvetően más, mint az alapítás óta uralkodó európai gyökerű amerikai arisztokrácia. A trockizmussal éppen szakításban lévő James Burnham 1941-ben A menedzseri forradalom címmel írt könyvet az adminisztratív és gazdasági szervezők növekvő uralmáról, majd 1977-ben egy újbaloldali szerzőpáros rajzolta körül a „Szakértői–Menedzseri Osztály” kategóriáját (Professional-Managerial Class, PMC), amely alatt azt a felülképzett, magas státuszú réteget értették, amely a munkásosztály és a régi közép- és felsőközéposztály fölött állva tulajdonolja a gazdasági, szociális és kulturális tőkét.

Ezen elitréteg kialakulásában része volt a 20. századi fogyasztói társadalom korábbiaknál komplexebb irányítást igénylő kialakulásának és a tudományos-technológiai fölépítmény megsokszorozódásának, valamint a bürokrácia növekedésének, aztán a „katonai-ipari komplexum” mellé a digitális-szórakoztatóipari szektor kiépülésének. A 21. század PMC-rétegét egyértelműen a Demokrata Párt progresszív szárnya képviselte, annak minden üzleti és kulturális hóbortjával együtt (interszekcionalitás, transzszexualitás, woke). Ez jelentős ideológiai transzformációt jelentett, hiszen a PMC-elit egy évszázad leforgása alatt eljutott a semleges technokráciától a balos jóléti bürokrácián át a progresszív-liberális mélyállam megszervezéséig. Ezzel az elittel szállt harcba a régi business class (Trump), a rozsdaövezet (J. D. Vance) és ironikus módon a digitokrácia, élén a világ leggazdagabb magánemberével (Elon Musk). E lassú, nehézkes és nem hatékony elitnek a politikai, gazdasági és kulturális hatalomból való kiakolbólítása – amely az első Trump-adminisztráció idején nem tudott megtörténni – alapvető feltétele az amerikai rendszerváltás sikerének.

A második fordulat nem másról szól, mint az egész évszázad nemzetközi berendezkedésének meghatározásáról, amely már így is jókora késésben van, hiszen a 21. század geopolitikai térképének valójában már 1989–91 között ki kellett volna alakulnia, csakhogy az Egyesült Államok inkább az akkor felderengő „unipoláris pillanatot” nyújtotta el. Az egypólusú kísérlet kudarcba fulladását egyfelől Amerika erejének elfogyása okozta (amit Afganisztán 2021-es feladása bizonyított), másfelől hozzájárult Kína felemelkedése és számos más nemzetközi aktor megerősödése, valamint az őket tömörítő lokális és globális fórumok bővülése és összekapcsolódása. Miután az Egyesült Államoknak sem ereje nincs a globális hegemónia fenntartására, de már akarata sem, így a nyugati félgömb északi részének dominálására törekszik, miközben a világ többi része más civilizációkhoz tartozó pólusok köré rendeződik.

Erről a változásról szólt Trump megválasztott elnökként tartott második sajtótájékoztatója. Ebben emlékezetes módon három olyan területet említett, amelyek amerikai külügyi aspiráció tárgyát képezhetik: Grönland, Kanada, Panama. E felfogást mintha már láttuk volna: ez volt a Monroe-doktrína, amelyet James Monroe elnök deklarált 1823-ban. Ő volt az utolsó még az Alapító Atyák közül való elnök, a beszédet külügyminisztere, John Quincy Adams írta, aki aztán követte is őt az elnöki székben. Izgalmas korszak volt ez az Amerikai Egyesült Államok történetében, hiszen kilenc évvel jártak a brit intervenció után, amikor a királyi csapatok Washingtont is felgyújtották, és éppen zajlott a napóleoni háborúkat lezáró Szent Szövetség európai és latin-amerikai restaurációs projektje. A fiatal köztársaság ekkor nyilatkoztatta ki, hogy semlegesen áll hozzá az európai királyságok belügyeihez, de cserébe ugyanezt kéri tőlük az amerikai kontinensen, így nem tűri hátsó udvarában a spanyol gyarmatrendszer visszaállítását. Szó szerint: „Kinyilvánítjuk, hogy a rendszerük kiterjesztésére irányuló bármilyen kísérlet a nyugati félgömbön veszélyt jelent békénkre és biztonságunkra nézve. Az európai hatalmak már létező gyarmatainak ügyeibe eddig sem avatkoztunk bele, és ezután sem szándékozunk.”

Az Egyesült Államok az America First jelszó alatt visszatér az 1823-tól egészen 1898-ig érvényesülő nacionalista izolacionalizmushoz, vagyis az amerikai nemzetállami republikanizmushoz, amelynek jelszava annak idején az volt, hogy „Amerika az amerikaiaké”. Ez alatt azt a térséget értették, amely az Atlanti- és a Csendes-óceán, illetve északon a Muchison-fok, délen pedig a Horn-fok között található. Az Egyesült Államok magterületétől északra található Kanada és Grönland, és a délre fekvő Panama-csatorna kapcsán a Monroe-doktrína felújításának gondolata igencsak találó, főleg annak fényében, hogy Szíria felosztása Trumpot hidegen hagyta, Ukrajna kapcsán pedig az oroszokkal való előnyös megállapodást és a lehetséges nyereséget keresi, nem pedig a további konfrontációt.

Új világ

Európa és Amerika különbsége kezdettől fogva izgatta a nyugati világ legjobb gondolkodóit, Alexis de Tocqueville-től Max Weberen át Jean Baudrillardig. A fő megállapítás igen korán megszületett. „A világot Ó- és Újvilágra osztjuk” – kezdte az utóbbiról szóló előadását Hegel, amely a világtörténet filozófiájáról tartott berlini kurzusának része volt, majd hozzátette, hogy „ez a világ nemcsak viszonylagosan, hanem egyáltalán új, egész sajátos alkatára nézve, fizikailag és politikailag”. Az Amerikai Egyesült Államokat nem tartotta véglegesen kialakult és megszilárdult államnak, inkább amolyan work in progress állapotban lévőnek, hiszen lakossága folyamatosan települt át Európából, területe akkortájt nem alakult ki, ráadásul a fiatal köztársaság „még nem haladt annyira, hogy meglehetne benne a királyság szükséglete” (erre a későbbiekben még visszatérünk). Az előadás befejező része igen talányosan úgy hangzott, hogy „Amerika tehát a jövő országa […] a vágy országa mindazok számára, akiket untat a régi Európa történeti fegyvertára.” Pontosan ugyanekkor tájt, 1827-ben címzett egy költeményt Goethe az Egyesült Államoknak, amelyben a közép- és koraújkort mintegy kihagyó államszövetséget dicsérte, mely miatt „Időd elevenjét / nem dúlja föl soha / a sok céltalan emlék, / haszontalan vita” (Fodor András fordítása).

A Trump-tornádó Amerikában kezdődött, de orkáni erővel csapott át Európába s zúgott végig az egész világon. Amikor Hegel 1806-ban meglátta a Jénába bevonuló Napóleont, a következőt írta: „Láttam ma a császárt, ezt a Világszellemet, amint földerítésre lovagolt ki a városon át – valóban csodálatos érzés látni egy ilyen individuumot, aki itt egy pontra koncentrálva, lóháton átfogja a világot és uralkodik fölötte.” A Trump elleni merénylet ikonikus fotóját nézve mi is a Weltgeist megtestesülését láthattuk, aztán a jénai pillanatot érezhettük a beiktatási ceremónia után és azóta aláírt számos rendelkezés esetében. Egy második amerikai forradalom kezdetéhez számíthatjuk, hogy a CIA összes alkalmazottjának felajánlották a felmondás lehetőségét, több tízezer köztisztviselő pozícióját minősítették szakmai jellegűből politikaivá, megtizedelték a szövetségi apparátushoz tartozó hivatalokat, programokat és ügynökségeket, ellehetetlenítették a szövetségi és vállalati DEI-programokat (sokszínűség, egyenlőség, befogadás), valamint elkezdték a kriminális illegális migránsok deportálását. Az pedig a világrendszerváltás felgyorsításának tekinthető, hogy kiléptek nemzetközi szervezetekből, felmondtak globális megállapodásokat és megbénították a USAID működését, az oroszokkal pedig közvetlenül tárgyalnak, kettesben.

Az Európa és az USA közötti szakítás nagyon hamar bekövetkezett, noha voltak jelei, hogy Trump hatalomra kerülésével alapvetően meg fog változni a transzatlanti viszony. Ez sem másból, mint az Óvilág és az Újvilág közötti lényegi eltérésből következett: míg Washington frissen lépett be az Új Erők seregébe, és rögvest azok vezérévé vált a nyugati világban, addig Brüsszel és a hozzá lojális európai fővárosok csökönyösen kapaszkodnak a süllyedőben lévő Régi Rend uszadékfáiba. Az eltérés legfőbb bizonyítékát Vance alelnöknek a 2025 februárjában megtartott Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián elhangzott beszéde szolgáltatta. A nyugat-európaiak által elvárt tojástánc helyett először egyes országok és az EU egészének fejére rótta a szólás szabadságával szemben elkövetett bűneiket, majd kijelentette, hogy „a veszély, ami Európával kapcsolatban aggodalommal tölt el, nem Oroszország, Kína vagy más külső szereplő felől érkezik, hanem belülről fenyeget. Mégpedig azért, mert Európa feladott néhányat a közös értékei közül.”

A változás paradigmatikus – efelől sem hagyott kétséget. Mint immár nyersebben mondta, „Washingtonba új sheriff érkezett [new sherif in town], amelyik nem működik együtt, ha az európai országok félik, korlátozzák és elnyomják saját szavazópolgáraikat.” A migrációellenes-szuverenista pártokról beszélt, és hogy nyomatékot adjon szavainak, a leköszönő német kancellárral nem, Alice Weidel AfD-társelnökkel viszont találkozott, egy ponton pedig azt mondta, hogy „ha az amerikai demokrácia kibírta tíz évig, hogy Greta Thunberg ott szidalmazta, ahol tudta, akkor ti [you guys] is átvészelitek Elon Musk hónapjait”. A beszéd olyannyira sokkolta a hallgatóságot, hogy a rendezvény hetvenéves, német karrierdiplomata elnöke a pódiumon elsírta magát. Találó a megállapítás, mely szerint Münchenben „egy hillbillyvel találkoztak az európaiak” (Varga Gergely), főleg, hogy a mostani amerikai alelnök önéletrajzi ihletésű könyve Hillbilly Elegy címmel jelent meg 2016-ban. Egy szó, mint száz: Washingtonban új értéktáblát vésnek, Brüsszelben viszont még az eggyel ezelőtti brossúrát olvassák.

Európa vezetői (?) jószerivel még fel sem ocsúdtak az első sokkból, Trump megbízottjai máris leültek tárgyalni orosz partnereikkel. A helyzet egyértelmű: az USA elégedetlen az Európai Unió által követett politikai irányvonallal és a védelmi költésekkel, azt pedig kerek perec ki is mondták, hogy az EU-t, sőt Ukrajnát se várják az orosz–ukrán háború lezárásához vezető tárgyalásokon. Ezeket márpedig nyomban el is kezdték. Miután Vlagyimir Putyin és Donald Trump telefonon beszélt egymással, képviselőik Rijádba utaztak külügyminiszteri szintű tárgyalást folytatni. A fotók tanúsága szerint jó hangulatú – üzleti tárgyalásokra emlékeztető – találkozó zajlott. Nem úgy, mint a müncheni Vance-beszédet követően, amikor is Emmanuel Macron sebtében egyeztetni hívta Nagy-Britannia és néhány EU-tagállam vezetőjét (dán, holland, lengyel, német, olasz és spanyol kollégáját), az EU két vezetőjét és a NATO főtitkárát. Mennyire jellemző, hogy az orosz–amerikai egyeztetésnek a globális Délhez tartozó Szaúd-Arábia fővárosa adott otthont, amely a világ 10. leggyorsabban fejlődő városa, a vesztesek klubja viszont a megtépázott Párizsban ült össze, amely legföljebb az Öreg Hölgy tornyával büszkélkedhet.

Gyorsítósáv

Ahogy az amerikai eliten belül adott volt a különbség a PMC-k és a Trumppal szövetségre lépő tech brok között, úgy magán az amerikai jobboldalon belül is jelen volt a szakadás a neo-ideológiák előbbiekhez húzó követői (neoliberálisok + neokonzervatívok) és az utóbbiakat támogató populisták között, avagy az ezeket intézményesen megtestesítő GOP-elit és a MAGA-mozgalom közt. Hatalmas változásnak kell értékelnünk, hogy 2024–25-re az amerikai jobboldalon végül a nacionalista-populista irányvonal kerekedett felül. Az igen különleges összetételű Trump-koalíció képes egy táborba terelni az republikánus WASP-eket és a déli államok lakóit, az újjobboldali szubkultúrák képviselőit és a régivágású vidéki amerikaiakat, a fehér- és a feketebőrű munkásosztályt, a legális bevándorló-hátterű spanyolajkú katolikusokat és a neoprotestáns egyházakhoz tartozó evangéliumiakat.

Ideológiai tekintetben szintén izgalmas kép tárul elénk. A 2007-ben kezdődő Tea Party mozgalom óta épülő szuverenista–populista irányzat számos belső eszmeáramlatot foglal magában, a klasszikus amerikai republikánus nacionalizmustól (Amerika first, Don’t Tread on Me) kezdve a 2010-es években kiteljesedő, önmagában is zavarba ejtően diverz alt righton keresztül egészen az ezoterikus (QAnon) és Z-generációs trumpizmusig. Ami közös bennük, hogy osztják a posztliberális konszenzust és az Egyesült Államoknak a digitális-globális korszakban sajátos nemzeti utat keresnek. 2016 és 2025 között, azaz két elnöki ciklus alatt úgy látszik, hogy az intellektuális hátországot végül meghatározó nemzeti-konzervativizmus (NatCon) mellett egyre inkább az új időkhöz jobban illő, sokkal kezdeményezőbb és merészebb verzió dominálja a politikai cselekvést, mégpedig a futurisztikus jobboldali akcelerácionalizmus.

Az akcelerácionalizmus, vagyis a technológiai sebességváltással párhuzamos gazdasági, társadalmi és kulturális gyorsítás programja alapvetően kibernetikai eredőjű, ihletőjét pedig Marx és a Guattari–Deleuze-szerzőpáros mellett Nietzsche és François Lyotard munkásságában is megtaláljuk. A szándékos gyorsítás gondolata a ’90-es években született meg az angliai Warwick Egyetem Filozófiai Intézetében félhivatalosan működő, Cybernetic Culture Research Unit elnevezésű kutatócsoportban. A társaságot főleg a puha tudományos-fantasztikus irodalom (Lovecraft, Ballard, Borroughs, DeLillo, Neurománc-trilógia), kultikus sci-fik (Szárnyas fejvadász, Sztalker, Terminator-széria), a techno és a rave-zene inspirálta, sajátos univerzumukban keveredett egymással a posztstrukturalista filozófia, a cyberpunk esztétika és a korai internetes szubkultúra szabadossága.

Alapító-teoretikusuk az experimentális posztmodern szövegeket író Nick Land volt, aki szerint „a tőke sokkal jobban forradalmasítja önmagát, mint ahogy azt bármely rajta kívül álló »forradalom« képes lenne”, így „a piac nem a lázadás ellensége immáron, hanem annak fegyvere”, hiszen „mindaz, ami képes következetesen táplálni a társadalmi-történelmi gyorsulást, szükségszerűen tőkévé válik. Az akcelerácionalizmus egyszerűen a kapitalizmus öntudatra ébredése”. „A reakciós és a futurista bizarr egyvelegével Land volt a mi Nietzschénk” – jegyezte meg róla a körhöz tartozó posztmarxista Mark Fisher. Egy idő után elvált egymástól a bal- és a jobboldali akcelerácionalizmus, előbbi legjelesebb dokumentuma a 2017-ben öngyilkosságot elkövető Fisher Kapitalista realizmusa volt, utóbbi Land körül formálódott, aki ugyanabban az évben Sanghajba költözött, ahol kidolgozta az Új-Kína „sinofuturista” elméletét.

Az alt righton belül jelent meg az az egyedülálló gondolatkör, melynek mondanivalóját Land 2013-ban Sötét felvilágosodás cím alatt foglalta össze. A felvilágosodás régivágású konzervatív kritikája helyett itt egy másfajtáról van szó, amelyben egyesül a hobbesi világkép, a felvilágosult abszolutizmus és a libertárius gondolat jobboldali verziója. Ebből az egyvelegből Curtis Yarvin matematikus-programozó gyúrt ideológiát, aki 2007 és 2014 között Mencius Moldbug néven írta blogbejegyzéseit. Az antidemokratikus és egyenlőségellenes Yarvin nem a közismert régi konzervatív elveket vagy a megszokott reakciós eszméket kérte számos a liberális demokrácián, hanem a 21. századot s egy autoriter libertárius, technokrata monarchista víziót alkotott. A „sötét felvilágosodás” három legfontosabb kulcsszava 1) a Katedrális, amely a globális tudatipart jelenti, benne a médiával, az egyetemekkel, a szórakoztató-ipari komplexummal, a vállalati világgal, amelyek előállítják és ezzel a maguk oldalára is állítják a demokratikus versenyhez szükséges közvéleményt; aztán 2) a neokameralizmus, amely Nagy Frigyes Porosz Királysága és a szingapúri városállam mintájára létrehozott cégkirályságot céloz, ahol „az állam egy olyan vállalat, amely egy egész országot birtokol” (Nick Land); végül 3) az Antiverzum párhuzamos struktúrája, amely a várva várt összeomláskor lép a régi rend helyére.

A legnagyobb elérést a 2010-es évek közepén élvező alt-righton belül elhelyezkedő ún. neoreakciósok (NRx) három meghatározó áramlata az etnonacionalisták, a neotradicionalisták és a technokapitalisták voltak, akiknek hellyel-közzel megfeleltethetők azok az öt-tíz évvel későbbi csoportosulások, amilyeneket 1) a klasszikus liberális értékeket konzervatív köntösbe öltöztető influenszerek (Jordan Peterson, Ben Shapiro) képviselnek, aztán 2) amik a hivatalos címre szert tett nemzeti-konzervativizmus (Yoram Hazony) és a posztliberalizmus (Patrick Deenen) házasságából születtek, valamint 3) az egyes techvállalkozók (Elon Musk, Peter Thiel) magánprojektjei révén jöttek létre. A jobboldali akcelerácionalizmushoz tartozó Land-féle „sötét felvilágosodás” és a Yarvinhoz köthető neokameralizmus egyértelműen az utóbbihoz csatornázódott be. Land szerint például „a Külső Jobboldal rátalált a visszagyorsítóként ható neoreakcióra, amely voltaképpen a lassítóként viselkedő »progresszív« stagnálás kritikáját adja”, Yarvin Trump megválasztása óta valóságos reneszánszát éli.

Trump-futurizmus

Yarvint az elnökválasztás óta felfedezte a sajtó, főleg, mert Peter Thiel azt mondta, hogy nagy hatást gyakorolt rá, J. D. Vence pedig nyilvánosan egyetértőleg hivatkozott rá, majd részt vett az újjobboldali Passage Kiadó elnökbeiktatási kísérőeseményén. Noha Yarvin személyes érintkezése a Trump-adminisztrációval periférikus, közvetett hatása mégis erős. Felfogása szerint Amerikában bal- és jobboldal helyett egy Belső Párt és egy Külső Párt működik, az előbbi a demokrata–republikánus elitet tömöríti, utóbbi pedig az anti-establishment képviselője, amelyhez az üzleti életből érkező Trump is tartozik. Éppen ezért üdvözölte megválasztását, bár megjegyezte, hogy ciklusa legfeljebb „káoszcsinálás” lesz, hiszen Trump pörölycsapásai alatt a Katedrális látványos, de csak ideiglenes visszahúzódására lehet számítani. Ez volna a kapitalizmus inherens logikájához tartozó kreatív destrukció, amely egyébként számos eddigi kormányzati lépésben megnyilvánult, kezdve az USA területén illegális bevándorlóktól születők  automatikus állampolgárságának megtagadásán, a sokáig zárolt JFK-iratok nyilvánosságra hozatalán keresztül egészen a nemzetközi diplomácia számításainak keresztülhúzásáig.

A „digitális napkirályok” (Martin Sellner) közül kétségtelenül a dél-afrikai születésű Elon Musk a legaktívabb, akinek gyermekkora óta a Galaxis útikalauz stopposoknak regényfolyam a fő inspirátora, 1994 óta a Szilícium-völgyben dolgozik és egy sor vezető tech-projekt fűződik a nevéhez (PayPal, SpaceX, Starlink, Tesla), nagy álma a Marsra jutás, illetve a teljes szólásszabadság kivívása. Az űrkolonizáció és a mesterséges intelligencia-fejlesztés komolyan vétele, a Biden-adminisztráció alatt a Tesla mellőzése és a nemváltó műtéten átesett fia megbosszulása (destroy the woke mind virus) mind-mind oda hatott, hogy 2022 tavaszán demokratapárti választóból regisztrált republikánus lett, majd megvette a Twittert és X néven átalakította, aztán előbb kötésig beleállt Trump kampányába, majd az AfD-nek kampányolt.

Musk most aztán kiélheti minden szenvedélyét a globális bürokrácia ellen, amely a deep state-ben, a nemzetközi szervezetekben, az amerikai adófizetők pénzéből fenntartott liberális hálózatokban és a woke-ideológiában manifesztálódik. Cselekvése része annak az autoriter technolibertárius perspektívának, amely a woke-ot nem hagyományos konzervatív alapállásból, hanem transzhumanista oldalról kritizálja, valamint az apró-cseprő belpolitikai viták és az identitáspolitikai szőrszálhasogatás helyett a hosszútávú folyamatok érdeklik (longtermism), mint például a népesedési válság, az MI-fejlesztés és a világűr kolonizálása, amik egyaránt a termodinamika második törvényéből fakadó – gazdasági, szociális, politikai – entrópiát hivatottak csökkenteni. Ez utóbbi tézis az a nagy, Nick Landtól származó eszme, amely arra ösztönzi a jobboldali akcelerácionalizmus képviselőit, hogy az államot megszabadítsák a külső kötöttségektől, lerombolják a belső bürokráciát és a végén egy hatékony,  monopolisztikus óriáscéggé változtassák – ez volna találó elnevezésével élve az „elonizmus” (Kosztur András) lényege is. Ez a vízió voltaképpen nem is libertárius, főleg nem neoliberális, hiszen a korlátlan verseny és a piaci mechanizmusok zavartalan érvényesülése helyett az állammal szimbiózisban működő vertikális óriáscégek és horizontális magánmonopóliumok talaján áll. Pontosan ezért is nevezik a MAGA-koalíción belüli ellenfelei „oligarchikus technofeudalizmusnak” (Steve Bannon).

Yarvin 2011-ben írt először egy amerikai királyság lehetőségéről, 2021-ben pedig úgy fogalmazott, hogy választásokon elért győzelem következtében lehetséges egyszemélyi elnöki hatalmat létrehozni. Ennek része lenne a „harag”, vagyis a teljes bürokráciát felfüggesztő RAGE-program (retire all goverment employees). 2025 januárjában a New York Timesnak adott interjújában azt mondta, hogy az alapításkor Washington start up-vállalkozóként, Roosevelt pedig CEO-ként irányította az országot s most is egy amerikai cézárra lenne szükség, aki a Kongresszus, a bürokrácia és a bíróságok kezéből kiveszi a teljhatalmat. Ez a gondolat Trump közvetlen környezetében is megfogalmazódott: Bannon „amerikai Cincinattust” lát benne, utalva a korai köztársaságkor ekeszarv mellől elszólított szerény diktátorára, Musk a válság éveinek patríciuspárti reformerjéhez hasonlítva Trumpot „amerikai Sullának” nevezte, Vance pedig egyszer a kései római köztársasággal vont párhuzamot, amely nyilván Ceasar egyeduralmát vetítené előre. Donald Trump nemrégiben a New York-ban bevezetendő dugódíj szövetségi blokkolása kapcsán humorosan királyként hivatkozott önmagára, aztán a Fehér Ház hivatalos közösségi oldalán egy Time-címlapverziót tettek közzé, koronával a fején és „Éljen soká a király” felirattal. Ezzel egészen más értelmet nyer a második elnöki ciklusra utaló Trump II elnevezés.

Felhasznált irodalom

Békés Márton: A világrendszerváltás. Kommentár, 2022/4.

James Burnham: The Managerial Revolution [1941] Lume Books, London, 2021.

Barbara Ehrenreich–John Ehrenreich: The New Left and the Professional-Managerial Class. Radical America, 1977/3.

2. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról [1822–31] (2. kiadás) ford. Szemere Samu, Akadémiai, Bp. 1979.

Yuk Hui: On the Recurrence of Neoreactionaries. e-flux journal, 151. szám, 2025/2.

Nick Land: A Quicky-and-Dirty Introduction to Accelerationalism. Jacobite, 2017/május

Nick Land: Circruities [1992] = Uő: Fanged Noumena: Collected Writings, 1987–2007 (3. kiadás) szerk. Robin Mackay–Ray Brassier, Sequence, New York, 2014.

Nick Land: Kibergótika [1998] (ford. Lovász Ádám) Helikon, 2020/2.

Nick Land: Re-Accelerationalism [2013] = Uő: A Nick Land Reader: Selected Writings. szerk. Nick Land–Robin Mackay–Mark Fisher, Urbanomic, Falmouth, 2017.

Nick Land: The Dark Enlightenment [2013] Imperium Press, h.n. 2022.

Levelek Hegeltől – levelek Hegelhez (vál. és ford. Nyizsánszki Ferenc–Fehér M. István) Magyar Filozófiai Szemle, 1988/1–2.

Thomas Lemke: Foucault, Governmentality, and Critique. Paradigm Publ. Boulder, 2012.

Carl Schmitt: Völkerrechtliche Großraumordnung mit Interventionsverbot für raumfremde Mächte [1939/41] (3. kiadás) Duncker & Humblot, Berlin, 1991.

Martin Sellner: Am Hof des digitalen Sonnenkönigs. Sezession, 124. szám, 2025/február

2020. D. Vance: Vidéki ballada az Amerikai Álomról. ford. Varró Attila, Gabo, Bp. 2020.

Nils Wagner: Neoreaktion und Dunkle Aufklärung. Die rechtslibertäre Versuchung. Jungeuropa, Drezda, 2024.