Harminc esztendővel ezelőtt, 1989 utolsó heteiben egyet akart román és magyar: szabadságot és demokráciát. 1989 véres decembere Temesváron kezdődött.
A lelkészek. A lelkészek, az írók, a diákok, az értelmiségiek, a munkások. A nép. Az egyes emberek, amikor néppé forrasztja őket a közös akarat. A szabadság akarata. Az elszánás, hogy véget vessenek a már régóta tűrhetetlenné vált zsarnokságnak, hogy saját kezükbe vegyék sorsukat. Ahogy harminc évvel ezelőtt tették Európa keleti felén.
1989 sorsfordító év volt. Nyár elején, Budapesten, a magyarok eltemették Nagy Imrét. A többszázezres gyászoló tömeg előtt a fiatal Orbán Viktor a megszálló szovjet csapatok kivonulását, szabad és demokratikus választásokat követelt. Pekingben a Tienanmen téren a pártvezetők tankokat vetettek be a szabadságért tüntető diákokkal szemben. A Mennyei béke terét fiatalok vére áztatta. Romániai magyarok és románok tízezrei hagyták el szülőföldjüket.
A keletnémet polgárok is tömegesen menekültek el hazájukból. Csak Magyarországon keresztül kétszázezren igyekeztek Nyugatra. Nyáron még a lábukkal szavaztak, de őszre ők is kezükbe vették sorsuk irányítását. „Wir sind das Volk”, „Mi vagyunk a nép” skandálták és a berlini fal leomlott. „Wir sind ein Volk”, „Egy nép vagyunk” mondták, és megszüntették hazájuk kettéosztottságát. Ekkorra Lengyelországnak már nem kommunista miniszterelnöke volt. Elemi erővel jelentkeztek a balti államok függetlenségi mozgalmai is. Prágában is az utcára mentek a diákok, a nép. Megbuktatták a kommunista párt vezetését és a szocializmust. Honecker után Jakes, majd Bulgáriában a másik veterán, Todor Zsivkov is lemondásra kényszerült. Sokáig úgy tűnt, Romániában, egyedül Romániában marad a helyzet változatlan.
Schmidt Mária teljes írása a Látószög blogon olvasható.