Önzetlennek kell lennünk, szeretnünk kell felebarátainkat. Kerülnünk kell a pánikkeltést, és nem élhetünk vissza azzal, hogy a mellettünk élő kiszolgáltatottá válhat.

A koronavírus-krízis elején vagyunk, de hogy a következő heteket, hónapokat ne a káosz határozza meg, össze kell fognunk, és vizsgáznunk kell emberségből, hazaszeretetből, a közvetlen szomszédaink felé való empátiából és a családtagjaink iránti elkötelezettségből. Nem taposhatjuk el a másikat, nem mondhatunk le senkiről, nem lehetünk önzők, és nincs jogunk rémületet kelteni. Segíteni kell a magyarnak a magyart, a rokonnak a rokont, a barátnak a barátot, a szomszédot, a falubelinek pedig a falubelijét! Nem nagy szavak ezek, nem valamiféle álságos pátosz lengi körbe az emberség igényét, valóban meg kell értenünk a helyzet komolyságát, illetve a nemzeti, a családi és a baráti kapcsolatokból fakadó kötelességeinket. Mert csak a szűken vett, természetes és hagyományos közösségeink összezárása, a „közeliekkel” való empátia és szolidaritás védhet meg minket. A globális logikájú világnak és a kozmopolitizmus eszményének talán tényleg vége lesz ezután, nem lesz már úgy, mint ezelőtt, de hogy mi vár ránk, magyarokra, hogy miként lépünk majd tovább, az most dől el.

Számos figyelemre méltó, filozófiai igényű írás jelent meg az elmúlt hetekben szerte a világon arról, hogy a járvány átalakítja életünket, és megváltoztatja az utóbbi évtizedek gazdasági folyamatait, a nyugati társadalmak törésvona­lait, a liberális demokrácia logikáját, a politikai trendeket és az euró­pai kultúrkör minőségét. Nálunk Békés Márton, a Terror Háza kutatási igazgatója publikált egy tanulmányt ezekről a változásokról – nem feltétlenül csak a negatív hatásokat vizsgálva. Sőt, Békés szerint hosszú távon – ha túl vagyunk a krízisen – az eddigi világrend fog megrendülni, a liberalizmus lesz a legnagyobb vesztese a változásnak, a globális folyamatok negatív hatásai pedig megszűnnek ostromolni hagyományos közösségeinket. Lehetőségünk lesz arra, hogy visszatérjünk ahhoz a normális együttélési formához, amelyben nem az egyén végtelen szabadsága, a tőke ész nélküli szabad áramlása, a kozmopolita életmód dekadenciája lesz a meghatározó, hanem a nemzet és a család, amely védelmet és biztonságot nyújt az egyén életének kiteljesedéséhez.

Véleményem szerint bizakodhatunk abban, hogy valami szellemileg és morálisan is jobb életminőség alakítható majd ki, ha át tudjuk vészelni a nehézségeket úgy, hogy képesek leszünk egymás kezét megfogni, hisz a liberális világrendről ma már világosan látszik, hogy az európai civilizáció belső erodálásához vezet. Illetve igaz az is, hogy a külső támadások szembeni védtelen állapotot teremtjük meg azzal, ha úgy megyünk tovább a történelem útján, ahogy az elmúlt évszázadban – hazánkban pár évtizede – jártunk.

Tovább gondolva a „modern” világrend és a liberális hegemónia megrendülését, amely a fogyasztói társadalom táptalaján egyre csak virágzott, és meghozta „dekadens termését”, amely az emberi életet tette szellemi értelemben szegényebbé, miközben a hedonizmust, az élj a mának trendet terjesztette. Mára a hanyatló és „egyszer használatos, eldobható” kultúrába és az abnormális életmódok követésének igényébe űzte az atomizált társadalmakban magányossá vált egyéneket. Ennél csak jobb lehet, ha sok mindent újra tudunk kezdeni.

Persze látnunk kell azt is, hogy ezt a hosszú távon kialakuló lehe­tőséget felkínáló történelmi változást megelőzi a már most is tapasztalható válság. Először egészségügyi, majd gazdasági nehézségek jöhetnek, ami sok-sok áldozattal járhat. Ma még nem tudjuk pontosan, de ha a krízis megállíthatatlanul jön, akkor csak úgy tudjuk átvészelni, ha kitűnőre vizsgázunk emberségből.

Szolidárisnak, önzetlennek kell lennünk, szeretnünk kell felebarátainkat. Kerülnünk kell a pánikkeltést, és nem élhetünk vissza azzal, hogy a mellettünk élő kiszolgáltatottá válhat. Vizsgázzunk mi, magyarok jelesre emberségből, vigyázzuk nemzetünket, védjük hazánkat, figyeljünk veszélyeztetett embertársainkra, óvjuk családunkat, szeretteinket! Van, ami rajtunk múlik, s van, ami nem. Az előbbit kötelességünk megtenni, a másik esetében pedig imádkozzunk, hogy legyen lelki erőnk azt elviselni.

A cikk a Magyar Hírlap oldalán jelent meg.