Az uniós bürokrácia elidegenedett az állampolgároktól, belemart az egyes nemzetállamok önállóságába.

Az Európai Unió túlterjeszkedett, tagadhatatlan, hogy a kafkai abszurditásba fulladó hivatali rendszer olyan útvesztővé vált, amelyben mindannyian eltévedhetünk. Mind az intézményrendszer, mind pedig a döntési mechanizmus reformokra szorul – ez nem vitás immár egy évtizede. Legyen liberális, kereszténydemokrata, konzervatív, szociáldemokrata, nemzeti radikális, „zöld” vagy akármilyen politikai közösség, abban mindenki egyetért, hogy változás kell. És ezt nem csupán a pandémia kezelésében mutatott elégtelen teljesítmény, hanem olyan szürreális viták is bizonyítják, mint amilyen a minap robbant ki a német alkotmánybíróság és az Európai Bizottság között.

Az integráció során világra jött uniós bürokrácia a legbonyolultabb, talán a határait leginkább feszegető „pubertáskorba” lépett. Elidegenedett az állampolgároktól, érthetetlenné vált a saját boldogságát, biztonságos és kiteljesedett életet kereső egyének számára, belerondított a teremtett világba, végül pedig az egyes nemzetállamok önállóságába mart bele. Ma már az állampolgár és egy-egy nemzeti közösség is úgy érzi, hogy valamiféle abszurd és igen távoli világból akarják megmondani (néha parancsolni a jog erejével), hogy kinek mi lenne a legjobb a saját, lokális világában. Mint az „egyszeri szomszéd” típusú emberke, amilyet mindenki ismer, aki mindig tudja a kerítésen túlról, hogy neked mi lenne a legjobb, mit kellene tenned, miközben a saját dolgaival nem törődik, problémáit megoldani nem tudja.

Nagy Ervin teljes írása a Magyar Hírlap oldalán olvasható.