Lendvai nem demokratikus politikus. Diktatúra vagy demokrácia: neki egyre megy.
Bita Dániel és Pető Péter interjút készítettek a Rendszerváltás 30 sorozatban Lendvai Ildikóval. Ilyen gyáva, semmitmondó, semmire rá nem kérdező, a nyilatkozó szavait készpénznek vevő, összekacsintgatós valamit is ritkán olvas az ember. Persze korlenyomatnak pont megfelel. Mindent elmond a szervilis, posztkommunista újságírásról, ami ezerrel támad mindent, ami nem ők, de a sajátjaikhoz még csak kérdéseik sincsenek. Úgy beszélgetnek a Magyar Szocialista Párt egyik legfontosabb egykori vezetőjével, aki frakcióvezető és pártelnök is volt, előtte pedig az MSZMP Központi Bizottságának munkatársa, mint egy amatőr balettáncossal, aki átpiruettezett az életén. Felelősség? Ugyan.
„Nem volt cenzor, ahogyan szent sem.” – szögezik le miheztartás végett rögtön az elején. Mi van? Miért nem volt cenzor? Mert csak a tartalmat felügyelte? Ja, hogy nem volt szent. Felmerült valakiben ez, mint elvárás? Esetleg a kérdezőkben? Más politikai szereplőket is így mérnek? Ha a kérdezőknek nem is világos, nekem, és mindenkinek, aki megélte a kommunista diktatúrát, egyértelmű: Lendvai Ildikó a pártállam cenzora volt, pártközponti és kiadóigazgatói minőségében is.
Lendvai Ildikó a meggyőződés nélküli karrieristák megtestesítője. A késő Kádár-kor magát szakértőnek, értelmiséginek látó aparátcsikja, aki karrierépítése érdekében vállalt szerepet a pártállam vezetésében. Élvezte az összes ezzel járó privilégiumot. Rögtön az interjú elején leszögezi, hogy ő nem volt ugyan kommunista, de azért nem is határolódik el tőle. Lendvai, aki filozófiát tanult és magát értelmiséginek tartja, fontosnak tartja elmondani, hogy őt a kommunista ideológia nem tévesztette meg, a rendszerrel nem azonosult, csak azért lépett be a pártba, hogy karriert csináljon. El pedig azért nem határolódik, mert az ő köreiben ciki a kommunistáktól elhatárolódni. Mert azok magukról azt tartják, hogy ők a történelem jó oldalán álltak, amikor beléptek az MSZMP-be, és ha követtek is el hibákat, mégiscsak jót akartak.
Lendvait a kérdezők hagyják összevissza hadoválni arról, hogy neki fontos volt az „egyenlőségeszmény,” meg „az emberi haladás lehetősége”, a „kulturális pluralizmus” meg a társadalmi mobilitás, az esélyek közelítése, a társadalmi hátrányok leküzdhetősége. És hogy gazdasági alapjait tekintve jobban tetszik neki a szocializmus, mint a kapitalizmus. Miközben az MSZMP pártközpontjának munkatársaként végigasszisztálta a spontán privatizációt és azt, hogy a nomenklatúra tagjai sorra tőkésekké váltak. Ahogy szocialista politikusként a közüzemek privatizálása ellen sem emelte fel a hangját.
A nő, aki nem volt cenzor, előbb a KISZ Központi Bizottságának apparátusába került, amiben – állítása szerint – politikai elkötelezettségnek nem volt szerepe. Akkor mégis minek volt? Aztán belépett az MSZMP-be. Ez már az 1968-as prágai bevonulás után történt 1974-ben, akkor, amikor a reformszeleknek éppen lőttek és megkezdődött a visszarendeződés. És amikor Kádár négy milliárd dollár nyugati hitelt vett fel a túléléséhez. Ő azonban, aki még a „politikában is értelmiségi fazonként szeretett működni,” mindebből azt a következtetést vonta le, hogy „a rendszer képes a nyitásra, a nagyobb szabadság felé haladásra.”
Schmidt Mária teljes írása a Látószög blogon olvasható.
