Az ellenzéki pártok egy évtizede tartó, permanens politikai sikertelensége két okra vezethető vissza: egyfelől szétesett a világképük, ami miatt képtelenek válaszokat adni a Nemzeti Együttműködés Rendszerére és egységes jövőképet kínálni a választóknak, másrészt sem választási, sem kormányzati stratégiájuk nincsen. A két ok szervesen összefügg egymással. Ezt a tíz éve folyamatosan tapasztalható intellektuális-politikai szerkezeti problémát mélyíti el és erősíti meg az önkritika hiánya, a társadalom többségétől elidegenedett problématérkép és nyelvi készlet, valamint az ellenzéki pártokat körbevevő média- és elemzőcég-világ, amely visszhangkamrát képez körülöttük.

A XXI. Század Intézet tudományos főmunkatársa, Galló Béla ezzel a szemmel elemezte az Orbán-kormányzat elmúlt tíz évét értékelő, megalapozottnak gondolt kutatás indirekt politikai tartalmát. Mégpedig abból a szempontból is, hogy vajon mennyire felel meg politikai rendeltetésének, azaz az ellenzék stimulálásának.

Tudományos Orbán-fóbia

Szép kiállítású, de helyesírási hibától sem mentes kiadvány az Orbán 10 – Az elmúlt évtized a magyar társadalom szemével (továbbiakban O10) című kutatás. Mindjárt az elején, a Bevezetés első bekezdésében (4) az olvasható, hogy „nincsen olyan aspektusa a politikának, a gazdaságnak és a társadalmi viszonyoknak, amelyen ne hagytak volna nyomott a miniszterelnök […] által kívánatosnak tartott intézkedések”. Nos, „nyomott” biztosan nem hagytak, legföljebb nyomot, de hogy ez történelmileg is így lesz-e, azt döntsék el majd a történészek; egy ilyen verdikt kimondása nem a szociológusok, nem a politológusok, s főleg nem a közvélemény-kutatók feladata. Az olvasóban viszont kétségtelenül nyomot hagy egy-egy ilyen hiba. Nem szabadulhat attól a szívós gyanútól, hogy a „hejesírás” immár jó ideje az ellenzék – ezek szerint nemcsak politikusainak – sajnálatos epitheton ornansa [minden nem egyszerű nyelvhelyességi, hanem ennek horizontján jóval túlmutató intellektuális probléma – a Szerk.], márpedig az ilyesmi még a hányaveti politikai feliratokon se mutat jól, s kiváltképp nem kelt jó benyomást egy tudományos igényű mű antréjában.

Utóbbi szerv átfogó funkcióját az elmúlt években olyan társadalomtudósok reprezentálták, mint például néhai Gazsó Ferenc, néhai Sárközy Tamás, ma pedig olyanok, mint például Szalai Erzsébet, Kovách Imre, Laki László, Valuch Tibor. Az ő kutatásaikból, elemzéseikből vitatható – de tudományosan vitatható – kép kerekedik ki társadalmunk tíz évnél jóval hosszabb időszakáról. Nevezettek egyik pártpolitikai holdudvarba se tartoznak, míg a Policy Solutions és a Friedrich-Ebert-Stiftung szóban forgó közös kiadványa, hátterében a Závecz Research Intézet közvélemény-kutatási adataival, nyilvánvalóan kurrens ellenzéki látlelet. Ellenzéken – az egyszerűség kedvéért – itt és most az eredetileg össze nem tartozó pártok laza egyvelegét értjük, amelyet aktuálisan csupán egyetlen emocionális elem tart össze: az Orbán-fóbia. (S e kritérium szerint a Mi Hazánk Mozgalom nem tartozik ide.)

Tíz év kudarc

Az ellenzék több mint 10 éve már távol van a kormányrúdtól, ami ha nem is emberöltőnyi, de a politikában azért huzamos idő. Normális üzemmenetben ez három parlamenti ciklust, három országgyűlési választást, konkrétan pedig három alkalommal is kétharmados nagyságrendű parlamenti vereséget jelent. E fiaskósorozat egyértelműen szegénységi bizonyítvány. Masszív kudarctörténet. Még akkor is az, ha az érintettek többsége mindebben a kormányoldal „diktatórikus” (antidemokratikus, fasisztoid, autoriter, hibrid stb.) mivoltának önfelmentő bizonyítékát látja. Pedig ördögfestés helyett éppen ideje lenne (lett volna) némi önkritikának, mert ennek elmulasztása – miként a vizsgált tíz év a bizonyíték rá – egyben mindig a következő vereség megalapozása is. Kimondva-kimondatlanul az O10-nek is az a tétje, vajon meghaladja-e ezt a „ördögi” szintet? Elősegítheti-e a szükséges önkritikát? Felcsillantja-e egy új típusú ellenzéki paradigma lehetőségét a folyamatosan befuccsoló régi helyett?

Az O10 a folyamatban lévő harmadik Fidesz–KDNP kormányzati ciklus nagyjából felezőpontján született, kb. fél évvel a 2019. őszi önkormányzati választás után, de még a Covid-19 okozta „járványkormányzás” előtt. Az önkormányzati választások, hosszú idő óta először, jelentős – de nem átütő – helyi ellenzéki sikereket is hoztak, anélkül, hogy mindezt bármiféle alaposabb önkritika eredményének lehetne tulajdonítani. Alapos önkritikán a 2010-es első vereségnek, az oda vezető (hosszú) útnak, az ellenzéki pártszaporulatok és személyi kínálatok permanens gyengeségének, Gyurcsány Ferenc politikai „hasznosságának”, valamint a minden koherenciát mellőző, egymást olykor kölcsönösen taszító értékzavarosságnak a tárgyilagos elemzését értjük.

Őszi helyi sikereik nagyrészt a kormányoldal hibáiból, kampánymulasztásaiból következtek, semmint az aktuális ellenzéki összetapadás valós alternatívaképző erejéből. Sportnyelven szólva: a kormány felől nézve a helyhatósági voksolás csupán egy „saját hibás”, az ellenzék szemszögéből pedig egy „nem kikényszerített” pontokból szerencsésen összeálló teniszmeccs volt. Ennek mind ellenzéki túlértékelése, mind kormányoldali leértékelése indokolatlan. (Bővebben erről: Tétek, magyarázatok, következmények. In: Őszintén – A 2019-es önkormányzati választások tanulságai. Szerkesztette Simon János. CEPoliti, Bp. 2020, 11–27.) Ugyanakkor szakmai tévedés, puszta jóslás volna a 2022-es parlamenti voksolás kimenetelét mindebből előre jelezni. Sőt – bár az ország túl van már a váratlan „járványkormányzás” első szakaszán – messzemenő következtetéseket levonni még a tavaszi pandémia távlatosabb politikai hatásairól se lehet.

Ennek ellenére, csakúgy, mint az őszi eredmény, a pandémia is erősíti a kormányváltó reményeket. Jól illeszthető ahhoz a „jobb híján” stratégiához, amely – ellensúlyozva az ellenzék belső gyengeségeit – eleve külső nyomásoktól, főleg az EU föderalista főáramának fokozódó politikai támadásaitól, és/vagy immár a járvány okozta gazdasági-társadalmi nehézségektől reméli a váltás lehetőségét. Az O10 még a tavaszi pandémia előtti helyzetet vizsgálva, lényegében ugyanezt a célt szolgálja: közvélemény-kutatási adatsorokkal s abból leszűrt célirányos értelmezésekkel akarja alátámasztani, társadalmi vélemények súlyával kívánja igazolni a lappangó ellenzéki sanszokat. Nézzük, hogyan!

A propaganda mint magyarázóelv

Egy kutatás nemcsak a címével, rögtön ezután a szerkezetével, az abban megnyilvánuló logikával, a felállított sorrendiségekkel is politizál. A kiadvány öt részre tagolódik. Rögtön az első fejezetben szemügyre veszi a 2010-től számított, legfontosabbnak ítélt kormányzati teljesítményeket: a családtámogatási rendszert, a migráció megállítását, ellenőrzött mederbe terelését, valamint a rezsicsökkentést – ezek tudták ugyanis a társadalom egészének jelentős részét maguk mellé állítani. Az O10 ezt a tényt logikailag nem görgeti tovább, ami azért is furcsa, mert aztán az utolsó, Következtetések című ötödik fejezetben viszont azt írja: „Eredményeink egy pártpolitikai csatározások zajától megsüketült, kormány–ellenzéki szekértáborokba merevedett társadalom képét mutatják, ahol az alapvető szocio-demográfiai különbségek már háttérbe szorultak a pártpreferenciákhoz képest és az elsődleges társadalmi rendezőelvvé az uralkodó politikai osztályhoz való viszonyulás vált.” (88.) Nos, ha ez így van, akkor az első rész ennek a cáfolata. Mutatja, hogy kellő kínálattal azért át lehet lépni a pártpreferenciákon, ami mindenképp elgondolkodtató (kellene, hogy legyen). Tudományosan logikátlan éppen ezt a koncepcióból „kilógó” tényt figyelmen kívül hagyni.

Politikailag lehet persze a sikert a sikerpropagandának tulajdonítani, miként azt a közvélemény-kutatások értelmezésére szakosodott ellenzéki fórumok mindmáig meg is teszik. Leleplező hangsúllyal állítják, hogy kormányzati propaganda nélkül ezek az eredmények nem állhattak volna elő. „Az Orbán-korszak három legnépszerűbb intézkedése összhangban van azzal, aminek kommunikációjára a kormány a legtöbbet költötte” – lel rá a titok kulcsára az egyik ilyen fórum. Azaz nem maga az adott intézkedés/döntés/tény számít, hanem annak propagandája. A sporthasonlatoknál maradva, olyan ez, mintha a vereséget szenvedett csapat azzal mentegetné bizonyítványát, hogy a győztes nem játszott szépen, csupáncsak gólokat lőtt.

Konklúzióikból kimarad az a releváns kérdés, vajon nem azért kommunikált-e így a kormány, mert felismerte – ha tetszik, pontos szemmértékkel konkrétan bemérte –, hogy a három intézkedés közül kettő (a családtámogatás és a rezsicsökkentés) az emberek egzisztenciális, egy pedig (a migráció szigorú szabályozása) az emberek közbiztonsági komfortérzetét növelheti; a kiemelt kommunikációs ráfordítás ezért nem pusztán direkt politikai szempontból indokolt. De ha persze nyilván abból is: senki sem tiltotta meg az ellenzéknek, hogy a társadalom egésze számára vonzóbb – alternatív vagy kiegészítő – javaslatokat kínáljon fel, s ezáltal elkerülje, hogy ezekben a témákban a kormány a pártpolitikai preferenciákat látványosan felülíró támogatást szerezzen. (Amivel akár még egy új paradigmához is hozzájárulhatott volna.)

Legszignifikánsabban a családtámogatási rendszer esetében észlelhető az ellenzéki szavazók pozitív véleménye (ami egyáltalán nem azonos pártjaik álláspontjával!), de legalább olyan fontos a bizonytalanok „elcsábításának” ténye is. Egy olyan, háromszor háromharmados politikai tagoltságú választókorú népességben, mint amilyen a magyar, nem mindegy, hogy a bizonytalanokat alkalomadtán a jobb- vagy a baloldal tudja-e inkább magához csábítani. A válaszoknál ily módon nem annyira a sejthető pártpreferenciákra, sokkal inkább a bizonytalanok arányára érdemes figyelni – ezt maga az O10 is hangsúlyozza. A családtámogatásra az utóbbiak 67 százaléka mondott igent, de a pártszavazók is 50 százalék körüli arányban alkottak róla kedvező véleményt. Az viszont feltűnő, hogy leginkább az MSZP szimpatizánsai (!) voltak tartózkodók (41%), őket még a DK is megelőzi (49%). A migráció megállítását, szabályozását célzó lépéseket az ellenzékiek közül az MSZP hívei 51 százalékos arányban támogatták. Rögtön utánuk a bizonytalanok (44%), a Jobbik (43%), az LMP (38%) és a Momentum (36%) következnek, de még a DK egyharmada is (32%) akceptálta ezeket a kormányzati intézkedéseket. A rezsicsökkentésnél ugyanezek a számok inkább az egyharmad körül szórnak, itt a bizonytalanok 39 százaléka felülről, míg az MSZP 25 (!) százaléka alulról nézi az átlagot.

A fenti számok azonban nemigen érdekelték az ellenzéki pártokat, vagy ha igen, azóta se vontak le belőlük politikai következtetéseket. Ez ugyanis eddigi alapvető tévedéseik elemzésére kényszerítené őket, amit ezek szerint még mindig nem tartanak jó opciónak. Tartós tévedéseik helyességében közvetve az O10 és annak értelmezői is megerősítik őket, hiszen a propagandára való önámító hivatkozásokban az a nyomkövető – a hiteles alternatíva hiányát jelző – attitűd nyilvánul meg, ami régóta sajátja az ellenzéki politizálásnak, s amely minden kormányzati kezdeményezést – önsorsrontó módon – kapásból elutasít, és kizárólag a negációval azonosítja az ellenzéki hatékonyságot.

Problémák hierarchiája

Az első fejezet második részében az O10 – enyhítendő a „propagandával” megvezethető emberekről kialakítható kedvezőtlen képet – felsorolja a társadalmilag legnagyobbnak ítélt közpolitikai problémákat. Jobbára közhelygyűjtemény következik itt, úgymond alulnézetből észlelt sorrendben: 1) egészségügy, 2) társadalmi egyenlőtlenségek, 3) munkavállalói kiszolgáltatottság, 4) orosz befolyás, 5) nem kielégítő klímapolitika, 6) korrupció, 7) a falusi élet nehézségei, 8) a munkaerő kivándorlása, 9) alacsony fizetések, 10) demokráciahiány, 11) alacsony nyugdíj, 12) hajléktalanok helyzete, 13) roma–nem roma feszültségek, 14) közbiztonság, 15) túl sok stadionépítés, végezetül 16) magas lakásárak.

Csakhogy a tizenhat észlelt problémából az első három helyen kizárólag olyan témák szerepelnek (egészségügy helyzete, egyenlőtlenségek, munkavállalói kiszolgáltatottság), amelyek a rendszerváltoztatás kezdete óta, vagy még régebben súlyos hendikepjei a magyar társadalomnak. Teljes terjedelmükben ezeket eddig egyik kormány se tudta megoldani, a Fidesz–KDNP-koalíció sem. (Távlatos, a választási ciklusokon túlmutató, közösen elfogadott – és követett – nemzeti stratégia nélkül feltehetően nincs is esély erre.) Ennek alapján azonban tudományos igényű, bármelyik kormányt kizárólagosan elmarasztaló tartalmi következtetéseket sugallni csak egy komparatív, hosszabb időtávot felölelő kutatás után lehetne – ha lehetne. Az ilyen vizsgálatok mutathatnák meg, hogy az említett területeken az egyes kormányzati teljesítményeket miként ítélte meg a társadalom, azaz mikor miben állt és mekkora volt az adott állami adminisztráció felelőssége. (Jól szolgálná ez a releváns ellenzéki önkritikát is.) Ezek híján bárki részéről politikai csúsztatás bármiféle felelősséghierarchiára utalni. Az elsőként említett egészségügynél szembeszökő például, hogy éppen az MSZP ítéli legrosszabbnak a kormányzat egészségügyi teljesítményét, pedig az ágazat hosszú ideje tartó leértékelődését nemzetközi összehasonlítások (OECD) is bizonyítják. 2007-ben történetesen épp a Gyurcsány vezette MSZP–SZDSZ-kormány csökkentette drasztikusan az egészségügyi ráfordítások GDP-arányos részét – ám ezt a megkérdezett válaszadók többsége nyilván elfelejthette. Miközben persze az sem vitás, hogy az egészségügy állapotával való elégedetlenség a magyar társadalom elöregedésével egyenesen arányosan emelkedik, márpedig az érintettek mindig az adott pillanatot érzékelik – ezzel minden kormánynak számolnia kell.

Ami a másik két „dobogós” problémát (egyenlőtlenségek, munkavállalói kiszolgáltatottság) illeti, a felelősség halmazati jellege ezeknél ugyancsak nyilvánvaló. Társadalmunkat 1989 óta – nem előzmények nélküli – súlyos szociális feszültségek jellemzik, áthatva a mindennapi életet. A felelősséghierarchia megállapítása itt szintén komoly komparatív szemléletet igényelne. A politika lencséjének fókuszálása ebbe vagy abba az irányba szükségképpen torzít. De csak a politikáé torzít, mert tudományos objektivitással – még egyértelmű értékpreferenciákkal a háttérben is – lehet azért tárgyilagos képet alkotni. „2008-ban Magyarország volt az egyetlen válság-érte állam, amely semmit, egyáltalán semmit, egy gyufaszálat sem tett keresztbe azért, hogy a válság nyilvánvaló veszteseivel valami történjék. Ilyen ország nem volt még egy, mindenütt legalább a munkanélküli ellátást, vagy a segélyezést, vagy valami mást kiterjesztettek. Ennek következtében nálunk különösen nagy volt a szegényeket érintő veszély.” Nem ellenérdekelt politikus, nem ellen-szimpatizáns elemző mondta ki ezt a Gyurcsány-kormányról, hanem Ferge Zsuzsa szociológus 2015 februárjában, egy EMMI-konferencián. Hasztalanul persze, mert vajon ki ma az ellenzék „baloldalinak” nevezett – önjelölt, de elszánt – vezérfigurája? Gyurcsány Ferenc. Igaz, már nem a tönkretett MSZP, hanem az abból kiszervezett Demokratikus Koalíció élén, de változatlanul sok-sok szavazót rettentve el az ellenzéktől. Itt az is feltétlenül megjegyzendő még, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek kérdését az Fidesz szavazók 39 százaléka (!) tartja súlyos problémának, míg az MSZP csak 29, a DK pedig 28 százalékban érzékeli így. A bizonytalanok ezt mindháromnál nagyobb mértékben, 42 százalékban tartják fontosnak, jelezvén, hogy ennek a problémának vannak még kiaknázatlan vokstartalékai. A pártok számaiból úgy tűnik, hogy ezzel a Fidesz szavazók vannak a leginkább tisztában.

Politikailag ugyanakkor érthető, hogy a választók a régi és folyamatos bűnökért is mindig az adott pillanatban regnáló kormányt szokták elmarasztalni. Annak a körmére ég a tűz, aki éppen a legközelebb áll hozzá, ahogyan erre az O10 listája rá is erősít. Teheti, mert a társadalmat általában nem a politikai csúsztatások érdeklik, az emberek szeme előtt többnyire mindennapi tapasztalataik lebegnek – eme ténnyel minden aktuálisan tetemre hívható szereplőnek érdemes tisztában lennie.

A további problémapontok között csak három olyan van, amely közvetlenül az elmúlt tíz évhez köthető: az orosz befolyás, a „demokráciahiány” és a túl sok stadionépítés. A többi pont (emlékeztetőül: klímapolitika, korrupció, falusi élet nehézségei, munkaerő kivándorlása, alacsony fizetések, alacsony nyugdíjak, hajléktalanok, roma-nem roma feszültségek, közbiztonság, magas lakásárak) az elődöket éppúgy érintették, egyik sem a jelenlegi kormány specifikus hozománya. Ezek közül egyedül a klímapolitika lobbant be az előző évtizedekhez képest látványosabban, párhuzamosan a világszerte erősödő hasonló folyamatokkal.

A magam részéről – nem kizárt, hogy tévesen – a korrupciót kevésbé érzékelem a fent jelzett mértékben perdöntőnek. A rendszerváltás kezdete óta tartó – a politika által egyszerre táplált és fedett – gazdasági érdekcsoportok működését a magyar társadalom java része nem rögzíti ilyen vagy olyan kormányzati ciklusokhoz. Ha meg nem is szerette, szkeptikusan megszokta a klientúra- és ellenklientúra-építés ritmusát. Más kérdés, hogy a rivális elemző hátországok értelmezési csatái („spontán privatizátorok, olajszőkítők, „tocsikok” kontra „maffiaállam”) a média segítségével nem egészen hatástalanul helyezhetik ide vagy oda a korrupciós súlypontokat. A bizonytalanok erre fogékony, aktuálisan 58 százalékát a kormánynak mindenesetre figyelmeztető jelként lehet értelmeznie, annál is inkább, mert maguk a kormánypárti szavazók is tartanak egy ilyen fejleménytől; ráadásul a teljes népességhez képest magasabb arányban (27–30%) vélik a korrupció mértékét veszélyes problémának. Mégis úgy feltételezem, hogy a társadalom tevőleges ingerküszöbét ezek csak abban az esetben érik el, ha ezzel párhuzamosan széles rétegek kerülnek tartósan reménytelen helyzetbe.

A specifikus témák sorrendje árulkodóan érdekes. Különösen az orosz kérdés 4. helye meglepő. Az orosz befolyás ilyen előkelő társadalmi észlelése talán némi kontrakutatást igényelne. Nem túl szokványos, hogy egy – a mindennapi életet közvetlenül aligha irritáló – kétoldalú kapcsolatnak a választók ilyen súlyt tulajdonítsanak. Még akkor sem, ha az O10 szerint „a kormánypárti tábornak egy nem elhanyagolható méretű kisebbsége (19%) kifejezetten aggódva figyeli a magyar kormány oroszbarát külpolitikáját”. (21.) Még akkor sem, ha a magyar közéleti szótárban a „muszkavezetés” történelmileg (1849, 1956) érzékeny fogalom.

Az energiaellátásunkban jelenleg is fontos szerepet betöltő, kétségtelenül birodalmi mentalitású geopolitikai szomszéd, Oroszország amiatt kerülhetett a 4. helyre, mert az ellenzéki média régóta és szívósan szeretné Putyin személyét a kormányra, személyesen a miniszterelnökre terhelni, s minden tőle telhetőt el is követ ezért. Az O10 úgynevezett „demokráciahiány” pontja sokkal inkább ezt az ellenzéki elfogultságot igazolja vissza. Azt kívánná bizonyítani, hogy hasonló a hasonlónak – diktátor a diktátornak – örül, s lám, ez nagyon aggasztja az embereket.

„Demokráciahiány” mint fő politikai üzenet

Ezzel függ össze az O10 fő politikai – egyértelműen liberális – üzenete, az ún. „demokráciahiány”.

Az ellenzék Orbánt hosszú ideje kényszeresen diktátornak diabolizáló törekvése (amivel saját tehetségtelenségét szeretné kompenzálni) 2015-től végképp összefonódott az EU neoliberális főáramának hasonló igényeivel. A föderális tervekkel szembeni fellépés és a bevándorlás alternatív kezelése mellett, főleg a V4-es országok regionális együttműködésének – pártcsaládokon átnyúló – stratégiai ambicionálása az, ami Orbán Viktort a főáram regionális célkeresztjébe állítja. A Nyugat mindig is hiányos tudással és a megosztó politika szándékával kezelte régiónkat, a V4 ezen próbálna változtatni. (Közbevetés: mi ezzel az ellenzék baja? Hogy csak a modernitás korát említsük: nem ezt akarta már az öreg Kossuth, s később, mások mellett, Ady is?) Ez a három renitens törekvés külön-külön is, de együttesen különösen irritáló az EU intézményei, azok aktuális elitjei – vagy legalábbis nagy részük – számára, különösen azért, mert eközben a magyar kormányfő ügyesen alkalmazkodik a neoliberális gazdasági kényszerekhez is, és egy ilyen összetett „keleti” politikusi mutatvány szokatlan a Nyugat számára.

Gyanakvásukhoz igazodva, a nyugati média uralkodó liberális felületei (az egyes kormányok kevésbé, s még kevésbé a befektetők) a maguk szempontjából készséggel gyömöszölték be a magyar kormányfőt – fogalmazzunk visszafogottan – az „antidemokratikus” vezetők (Putyin, Erdoğan, Salvini, Bolsonaro) skatulyájába, miközben az európai közvélemény jelentős része egyre inkább mást gondol erről. Mást, hiszen a neoliberális társadalompolitika folyamatosan erodálja a hagyományos európai középpártokat. Válaszul ezek a demokrácia védelmének nevében bélyegzik meg új és kihívó vetélytársaikat, s olyan vitézül harcolnak ellenük, mintha a demokráciát nem épp a neoliberális mainstream társadalmi vaksisága veszélyeztetné. (Valójában az ellen hadakoznak tehát, ami belőlük fakad.) Mindez látványosan hozza felszínre az unión belüli egyre mélyülő törésvonalakat, amelyeket persze nem Orbán személye generál, ő csupán – pontosabban mások mellett ő is – markánsan reprezentálja a folyamatokat, de ez több mint elég a permanens támadásokhoz. (Mellékszál: vajon a Gazprommal életfogytiglan összefonódó szociáldemokrata exkancellár Gerhard Schrödert a nyugati média miért nem emlegeti Putyinnal párban?)

Mindezekkel együtt a demokráciaféltés mindent összevetve is csak a 10. helyet éri el a legnagyobb közpolitikai problémák társadalmi lajstromán, vagyis a 16-os csoport második felében található. Ezek után már politikai elhatározás kérdése, hogy ennek ellenére érdemes-e ezt a toposzt központi magyar problémának látni és láttatni – ám az O10 szigorúan annak tekinti. Olyannyira annak, hogy a második fejezetben, amelyben a kormányzat megítélését a pártpreferenciák szerint is betáblázza, éppen ennél a kérdéskörnél hangsúlyozza az ellenzéki szavazótábor megosztottságát: „A kormánypárti táboron belül is van egy szemmel látható, 16 százaléknyi csoport, akik annak ellenére is támogatják a Fideszt, hogy tisztában vannak a kormány demokráciát csorbító intézkedéseinek súlyával” (32) és „minden ötödik fideszes tisztában van azzal, hogy a NER-ben a demokratikus értékek védelmét tekintve súlyos problémák mutatkoznak”. (34.) Dodonai megfogalmazás, amit érdemes lett volna további kérdésfeltevésekkel is tisztázni, ez azonban elmaradt. Többek között annak pontosabb operacionalizálásával, valójában mit jelent, ha egy politikai erő (például a NER) – a demokratikus alapstandardok szigorú, az Alaptörvényben is rögzített fenntartásával – felülről, politikailag integrálja a társadalmat? Ezt ebből a kutatásból nem tudjuk meg.

De ezt megelőzően már a második fejezet első kérdésénél azt is kitanulhatjuk, mennyi minden függ egy-egy jól irányított kérdésfeltevéstől: „Ön szerint Magyarország ma jobb vagy rosszabb állapotban van-e, mint tíz éve?” – olvasható a kérdés. A válaszadók 43 százaléka erre azt mondta, hogy rosszabb, 30 százalékuk jobbnak ítélte, 24 százaléka vélte változatlannak, 3 százalékuk pedig nem tudta eldönteni. Mindez az O10 szerint a „rosszabb” 43:30 arányú győzelmét jelenti. Csakhogy ez így nem (teljesen) igaz. A 30+24 együttesen 54 százalékot tesz ki, s mivel a logika szabályai szerint a 24 százalék nem a „rosszabb” verzió melletti állásfoglalás, akkor ez mégsem annak diadalát jelzi. Ha netán úgy szólna a kérdés, „Ön szerint Magyarország ma rosszabb állapotban van-e, mint tíz éve”, ez esetben a nemleges válaszok nyernének 54:43 arányban. De milyen más azt kommunikálni, azt értelmezni, hogy a „rosszabb” nyert.

Nem folytatjuk tovább: a második fejezet részletesebb szakpolitikai faggatózásai után a harmadik és negyedik rész kérdései már csak a fentiek részletesebben zanzásított és szájbarágós példái, anélkül, hogy a már említett ötödik fejezetben mindent összegezve valamiféle korszakos – ellenzéki paradigmaváltást elősegítő – gondolatokat kínálna a kutatás. Tíz „rosszabb, sőt egyre rosszabb a helyzet”, de Orbán még mindig fogja a kormányrudat. Miért? Mert „ördögi”, noha – miként az O10 „tudományosan” leszögezi – „a többség szemében mégis sebezhető”. De mitől foghatja még mindig azt a kormányrudat? Hát, mert ördögien autokratikus, antidemokratikus, sőt diktátori… Ezt a logikát azonban eddig is ismertük.