A liberalizmus véleményterrort hozott létre, ami megszülte hálátlan gyermekét.
Ma azok, akik valaha a véleménynyilvánítás szabadságát helyezték minden érték felé, szembesülhetnek azzal, hogy milyen kireszkesztettnek lenni. A végtelenített – korlátok nélküli – szabadság átlépte a normalitás határát, és teremtője ellen fordult. A szabadságból, korlátok híján, anarchia lett; a gondtalanul, akadályok nélkül cselekvő egyének csoportjából pedig vérszomjas csőcselék született.
A „politikailag korrekt” szellemiség elvesztette kapcsolatát a valósággal, így történhetett meg az, hogy a közösségi médiában folyó politikai diskurzus, pletyka, babonákkal és összeesküvés-elméletekkel telített, mindenen felháborodó közbeszéd önálló életre kelt, és ma már a liberális gondolkodókat is megtámadta. A csőcselék szava, a „többség zsarnoksága” azokat a liberálisokat is utolérte, akik eddig az ész nélküli szabadságot erőltették. Most pedig nyílt levelet írogatnak, de kinek? Talán maguknak?A demokrácia első teoretikusa, egyben nagy kritikusa, Alexis de Tocqueville „a többség zsarnokságának” nevezett egy fontos jelenséget.
Az Amerikába látogató Tocqueville, aki településről településre utazgatva vizsgálta meg a 19. század közepi, önkormányzatiságon alapuló demokrácia működését, felfigyelt arra, hogy a többségi rendszer önmagában még nem jelent biztosítékot az elnyomással szemben.
A demokrácia többségi koncepciója ugyanis egyrészt magában rejti a kisebbségek elnyomásának lehetőségét, másrészt pedig (és itt érkeztünk el a témánkhoz!) az elnyomást nem csak bizonyos egyének (császár, király, diktátor stb.) vagy államok (diktatúra) gyakorolhatnak, és nemcsak konkrét − foglalkozási, faji vagy kulturális – kisebbségeket fenyegethetnek, hanem létezhetnek olyan kisebbségek is, amelyek nem fogadják el a demokráciában mindenki számára „kötelezően előírt világnézeti premisszákat” (!), így az elfogadott kereteken kívül kerülnek.
Sorsuk a kiközösítés, a számkivetettség lesz. Valami ilyesmi történt a második világháború után a konzervativizmussal, majd később a kereszténydemokráciával.
Nagy Ervin teljes írása a Magyar Hírlap oldalán olvasható.
