A nyári szünet nélkül ülésező magyar parlamentben közel félévszázad diktatúra után valódi viták lángoltak fel a kormány tagjai és az ellenzék vezetői között. 

A kormány – a száz napos türelmi idő után – az őszre fordulva folytatta az alkotmányos és jogi rendszerváltoztatás, a demokratikus átalakulás alapjait képező jogszabályok megalkotását. A képviselők, most már nem csupán a sajtóban, hanem az ország szentélyében is parázs vitákat folytattak, miközben tanulták a demokráciát. Ahogy az ország állampolgárai is kezdték megismerni az új, demokratikus vitakultúrát.

A posztkommunista világ sajátos magyar jellemzője volt, hogy a diskurzus nem csupán az egykori nómenklatúra és a demokratikus ellenzék, hanem a konzervatív és a liberális oldal között élesedett ki. A képviselőkön nagyobb felelősség volt, mint az azt megelőző száz nap alatt, az első választások óta bármikor: viselkedésükkel, megszólalásaikkal írták újra a politikai vitakultúra íratlan szabályait. A nyilvánosság előtt zajló politikai párbeszéd a fiatal demokrácia egyik legszembetűnőbb újdonsága volt 1990 őszén.

A parlamentnek felelős kormány megtette alkotmányos és politikai kötelezettségét: a képviselők elé terjesztette eddigi munkája, az első száz nap eredményét, sikereit, kudarcait, hiányosságait, amelyre mind a kormánypárti, mind pedig az ellenzéki politikusok szabadon reagálhattak. A XX. századi demokrácia játékszabályai íródtak ekkor meg, egy olyan szokásjog alakult ki, amely a kommunista diktatúrában egyáltalán nem létezett.

1990 őszén megszületett a politikai viták nyilvánossága is. A kommunista diktatúrában a valódi döntések zárt ajtók, a pártszékház hangszigetelt falai mögött születtek meg. A kormány első száz napja után azonban nem csupán az eredmények nyilvános megvitatása, hanem a parlamenti „adok-kapok” műfaja is az újdonság erejével jelent meg az egyre táguló nyilvánosságban. A sors fintora, hogy az egyik legemlékezetesebb ilyen politikai összecsapás 1990. szeptember 18-án történt, amikor Tölgyessy Péter, az SZDSZ vezérszónoka interpellációjában a sajtószabadságot féltette a kormánytól.

A szenvedélyes vádbeszéd közben folyamatos zúgolódás és tapsvihar hallatszott, ami szintén újszerű és színes jelenség volt, hiszen a diktatúra évtizedeiben csak üdvözlő vastapsot lehetett hallani a széksorok közül. Tölgyessy Péter interpellációjára Antall József így válaszolt: „Elnök úr! Tisztelt Képviselő úr! Tisztelt Ház! Tölgyessy Péter hatásos szónoklatot tartott. (Derültség.) Érzelmekben gazdagon, a politikai racionalitás kérdésében bizonyos mértékig – azt hiszem – irreálisan, de mindez semmi ahhoz képest, hogy az interpellációja ennyi (felmutatja a papírlapot; derültség), amit írásban megkaptam, amelyikben a legrövidebben és a legáltalánosabban fejti ki csak kérdéseit. Ennek ellenére igyekszem válaszolni, a válaszban kitérek egy-két olyan kérdésre, amelyiket őszintén szólva nevetségesnek tartok. Az egyik ilyen a sajtó szabadsága. Ameddig a sajtó azt írhat és úgy, ahogy ma teszi, addig mi magyar demokraták – hogy én is használjam úgy, ahogy szokták: szabad demokraták –, a magyar demokraták és koalíciós partnereink nagyon nyugodtak lehetnek, mert Magyarországon teljes sajtószabadság van, mert ha nincsen teljes sajtószabadság, és ha az nem szabad, ami a sajtóban elhangzik, akkor ebben a Parlamentben sincs szabadság, és akkor Tölgyessy Péter is itt valami súlyos kényszer és súlyos fenyegetettség közepette mondta el ezt a beszédet. (Derültség és erőteljes taps jobbról.)”

Megjelent az angolszász parlamentarizmusra jellemző, gesztusokkal és a parlamenti padsorokból kihallatszó érzelmi reakciókkal tarkított parázs vita műfaja Magyarországon. A felszólalásokat a finom humor, az irónia jellemezte. Egy politikai stílus született újjá. Ahogy egyébként erre Antall József pontosan két éve múlva, 1992 őszén utalt: „Amikor 1990 májusában az új kormány megalakult, akkor nagy hittel, őszinte reményekkel fogtunk mindnyájan ahhoz, hogy itt megteremtsük Magyarország szuverenitását, megteremtsük a parlamentáris demokráciát, megteremtsük a jogállamiságot és a gazdasági élet átalakításával a piacgazdaságot.”

1990 őszére valóban megszületett a demokrácia egyik legfontosabb alapja: a parlamenti vita műfaja. Forró ősz volt.

Nagy Ervin írása a 30 éve szabadon oldalon jelent meg.