Szeptember 27-én ismét súlyos összecsapások kezdődtek az örmény és az azerbajdzsáni hadsereg között Hegyi-Karabah térségében. Fennáll a veszély, hogy kiterjedt háborúvá eszkalálódhat a helyzet, ennek megakadályozásában a környező nagyhatalmaké lehet a döntő szerep. A XXI. Század Intézet elemzésében a konfliktus előzményeit, kiváltó okait és lehetséges kimeneteleit foglaljuk össze.
Befagyott konfliktus
Örményország és Azerbajdzsán vitája több mint harminc évre, a Szovjetunió széthullásának időszakába nyúlik vissza, amikor az országban végbemenő változások és a tagköztársaságok függetlenségi törekvéseinek hatására ismét felszínre kerültek a korábban elfojtott nemzetiségi konfliktusok. A többségében örmények lakta, azonban az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság részét alkotó Hegyi-Karabah Autonóm Terület 1988-ban kérelmezte a moszkvai vezetésnél a tartomány Örményországhoz csatolását, amely heves, örményellenes pogromokba torkolló tiltakozásokat váltott ki Azerbajdzsánban.
Az ezt követő kölcsönös üldöztetések, amelynek során örmények és azeriek tízezrei voltak kénytelenek elhagyni otthonukat, fokozatosan nyílt háborúvá terebélyesedtek a két tagköztársaság határainál, ami a Szovjetunió széthullásával csak tovább súlyosbodott. Azerbajdzsán és Örményország mellett 1991-ben Hegyi-Karabah Köztársaság (Arcah Köztársaság) néven a korábbi autonóm terület is kikiáltotta függetlenségét, amelyet ugyan egyetlen ENSZ tagállam sem ismert el (Örményország sem!), az örmény hadsereg támogatásával de facto ellenőrzése alá tudta vonni a korábbi autonóm területet, illetve az azt Örményországtól elválasztó ún. Laçin-folyosót.
Ezen területek a szakadárok ellenőrzése alatt maradtak az 1994-ben orosz és kirgiz közvetítéssel kötött tűzszünetet követően is. Hegyi-Karabah függetlenségét csupán néhány más, el nem ismert, posztszovjet szakadár állam ismerte el (a Moldova területén fekvő Dnyesztermelléki Köztársaság, valamint a Grúziától elszakadni kívánó Abházia és Dél-Oszétia), a terület pedig gyakorlatilag pedig Jereván befolyása alatt áll.
Bár a nagyszabású hadműveletek abbamaradtak az 1994-es tűzszünetet követően, a teljes örmény – azeri határvonalon, valamint a karabahi tűzszüneti vonalon is állandó maradt a feszültség, és máig mindennaposak a kisebb fegyveres összetűzések, amelyek olykor komolyabb harcokba torkollnak.
Az idei évet megelőzően legutóbb 2016 áprilisában voltak súlyos, mindkét oldalon több tucat halálos áldozatot követelő összecsapások Hegyi-Karabah térségében, azonban akkor a felek néhány nap múlva újabb fegyvernyugvásról állapodtak meg.
A háború határán
Idén július 12-én a 2016-oshoz hasonló léptékű összecsapások kezdődtek az azeri és örmény katonák között, ezúttal azonban a szakadár területektől távol zajlottak le az összecsapások, a két ország közti határ északi, Grúziához közeli részén. A két ország kölcsönösen egymást okolta a helyzet kiéleződéséért.
A harcok által érintett keskeny azeri területsáv stratégiai fontosságú az ország földgázexportja szempontjából, a fokozott katonai jelenlét és az állandó infrastrukturális tevékenység miatt pedig Hegyi-Karabah mellett az örmény–azeri konfliktus másik forró pontjává vált. Bár a harcok „elcsendesedtek”, azaz a korábbi években megszokott intenzitással folytak tovább, szeptember 27-én az 1994-es tűzszünet óta nem tapasztalt mértékű harcok kezdődtek, ezúttal ismét Karabah térségében.
Az azeri fél álláspontja szerint az örmények indítottak tüzérségi támadást katonai és polgári célpontok ellen, míg az örmények az azerbajdzsáni hadsereget vádolták azzal, hogy polgári célpontokat bombázott Hegyi-Karabah területén, többek között az annak fővárosaként funkcionáló Sztepanakertet, utóbbira huszonhat éve nem volt példa. Örményországban és Hegyi-Karabahban is hadiállapotot és teljes körű mozgósítást rendeltek el, hasonlóan járt el az azeri vezetés is, amely az ország több régiójában szintén hadiállapotot és kijárási tilalmat vezetett be, és részleges mozgósításba kezdett.
Az örmény és karabahi védelmi minisztériumok szeptember 29-ig 84 elesett katonáról és közel kétszáz sebesültről számoltak be, az azeri hatóságok a harci veszteségekről nem közöltek adatokat, az örmények állítása szerint azonban Baku is több tucat katonát vesztett. Mindkét oldalon vannak polgári áldozatok és sebesültek is.
A harcok súlyosságát mutatja, hogy a júliusi konfliktus során két hét alatt a két fél összesen 19 katonát vesztett, míg most két nap alatt csak örmény oldalon négyszer ennyien estek el. Mindkét fél számottevő ellenséges technika megsemmisítéséről számolt be, a helyzet súlyosbodása esetén pedig az eddigieknél is nagyobb pusztító erejű fegyverek bevetésével fenyegetnek.
Belpolitikai problémák
Tekintettel a két ország közötti feszültség állandó jellegére, szinte lehetetlen megállapítani, melyik fél felelős a konfliktus újabb kiéleződéséért.
A szakértők és a sajtó körében is elterjedt vélemény, hogy a két országban az utóbbi időben tapasztalható belpolitikai problémák is hozzájárulhattak a harcok fokozódásához.
Azerbajdzsán gazdaságát megrendítette a koronavírus-járvány, főképp a fosszilis energiahordozók árának a bezuhanása, amely ráadásul már a járványt megelőzően is tapasztalható volt. Örményországra nézve szintén súlyos következményekkel járt a járvány okozta gazdasági visszaesés, emellett az ország komoly belpolitikai problémákkal is küzd. A 2018-ban az ún. bársonyos forradalom során hatalomra került Nikol Pasinján miniszterelnök és ellenzékének konfliktusa az idei évben elmélyülni látszott a kormánytöbbség alkotmánymódosítási javaslata miatt, amely jelentős mértékben megváltoztatná az Alkotmánybíróság összetételét.
Az ellenzék az azóta elfogadott javaslatot az alkotmányos rend törvénytelen megváltoztatására irányuló kísérletnek tekinti, a kormány viszont a 2018 utáni bírósági reform elengedhetetlen részének tartja azt. Szintén tiltakozásokat váltott ki Gagik Carukjan ellenzéki vezető letartóztatása. A Carukjan melletti szimpátiatüntetések azonban a kiújult azeri–örmény konfliktusra tekintettel vélhetően elmaradnak, az ellenzék pedig, annak érdekében, hogy elkerülje az ellenséggel való együttműködés vádját, a kormányzat kritikájában is mérsékeltebb hangot lesz kénytelen megütni. Még Carukjan is egységes kiállásra szólított fel a hadsereg mellett.
Nagyhatalmi reakciók
A konfliktus kimenetelében jelentős szerepet játszhat az is, hogy milyen magatartást tanúsítanak a térségbeli nagyhatalmak. Oroszország hagyományosan jó kapcsolatokat ápol mind Bakuval, mind Jerevánnal, utóbbihoz azonban kétségkívül szorosabb szálak fűzik. Örményország tagja a posztszovjet államok egy részét tömörítő katonai szövetségnek, Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének, amelynek keretében a tagállamok a NATO-hoz hasonló kölcsönös védelmi garanciákat vállaltak egymással szemben. Az örmények csatlakoztak ezen kívül az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz is, területükön pedig a Szovjetunió széthullását követően is folyamatos maradt az orosz katonai jelenlét.
A Gjumri és Jereván városaiban elhelyezett 102-es Alekszandr Nyevszkij Rend Katonai Bázison négyezer orosz katona állomásozik, akik páncélozott járművekkel, valamint tűzérségi és légvédelmi eszközökkel vannak felszerelve.
Az orosz katonai jelenlét jelenti az egyik elsőszámú elrettentő erőt Azerbajdzsán számára, Oroszország azonban nem érdekelt a konfliktus eszkalálódásában, és inkább békéltető szerepben kíván fellépni, anélkül, hogy végleg elköteleződne valamelyik fél oldalán.
Hasonló szerepet tölt be Irán is, amelynek szintén nem érdeke, hogy akár Oroszország, akár Törökország felé billenjen a térségbeli egyensúly. Ankara ezzel szemben nyíltan kiállt Azerbajdzsán mellett, és minden lehetséges segítséget megígért Bakunak, amelyre csak a törökök által testvérnépnek tekintett azerieknek szüksége lenne. Ezzel együtt sem valószínű azonban, hogy Törökország megkockáztatná a nyílt háborús konfliktust Oroszországgal, az Örményországgal szembeni katonai beavatkozása esetén pedig ez nehezen lehetne elkerülhető. Így a török vezetés harciasságát inkább az a szándék indokolhatja, hogy tovább mélyítsék kapcsolatukat Azerbajdzsánnal, növelve gazdasági és politikai befolyásukat a szövetséges országban.
A nyugati hatalmak szintén mértéktartásra szólították fel a feleket. A karabahi konfliktus megoldására, illetve a fegyverszüneti egyezmények betartásának felügyeletére 1994-ben létrehozott minszki EBESZ-csoport vezetésében Oroszország mellett Franciaország és az Egyesült Államok képviselői vesznek részt, így vélhetően ez a két hatalom is megpróbál majd szerepet vállalni a konfliktus rendezésében.
Bár a két nép közötti konfliktus olyan mély, hogy az határokon lezajlott incidensek kiéleződése gyakran a diaszpóra-közösségre is átcsap (a júliusi összecsapásokat követően Moszkvában és Los-Angelesben is összetűzések voltak a helyi örmény és azeri közösségek tagjai közt), az érintett nagyhatalmak álláspontja mérséklő erőként hathat mindkét ország vezetésére, és megakadályozhatja a kiterjedt háború kirobbanását. Ellenkező esetben akár globális konfliktussá is válhat a 11 ezer négyzetkilométeres szakadár köztársaság körül kibontakozott szembenállás.
