Puskás páratlan játékához az kellett, hogy furfangos magyar játékot játsszon, amelyben szerencsés arányban keveredett egymással a kispesti vagány látványos taktikája és a nomád hadviselés stratégiája.
A labdarúgás, ez az ősi, minden bizonnyal kelta eredetű csapatjáték és a hadművészet közeli rokonságára már a 20. század elején felfigyeltek, hogy bevezessék a laktanyák életébe, de nem csak mint szórakozást, hanem erőnléti edzést, hadijátékot, szakaszszintű ütközetszimulációt és szemléltető eszközt a terepasztalon. 1940-ben Vághy Kálmán vezérkari százados – pár évvel későbbi szövetségi kapitány – azt írta, hogy „csapatsport szempontjából a katonai sportok között a labdarúgást tartom a legalkalmasabbnak a társassport fejlesztésre”, hiszen az „egymás eszén való túljárás” eltanulásában sokat segít a labdarúgás, ahol az „egész csapat küzd az elsőségért”.
Pályára lépni annyi, mint csatába indulni, minden mez vért, a klubok címere hadijelvényekkel vetekszik (az Arsenal jele egyenesen ágyú, az Ajaxé sisak) és a lelátók tizenegyesrúgásra váró népe sem különbözik a harctéri híreket lélegzetvisszafojtva nyomon követő hinterlandiaktól. Focizni harc, test-test elleni küzdelem. A szövetségi kapitány egyszemélyes vezérkar, a jó csapatkapitány pedig olyan csapattiszt, aki az ütközet forgatagában úgy képes átlátni a mezőnyt, ahogyan más még magaslati pontról sem képes. Focizáskor a sportellenes vélekedéssel szemben valójában jobban kell használni azt, ami nyaktól fölfelé van, mint azt, ami deréktól lefelé.
Amennyit a hadviselés profitál a futball-hasonlatokból, legalább annyit – ha nem többet – nyer a labdarúgás azzal, ha a hadművészet törvényszerűségeit tanulmányozza. A katonai akadémiákon gyakran elemeznek legendás futballgyőzelmeket, az amerikai hadsereg a 2003-as iraki inváziót többek között rögbi-mérkőzésekkel modellezte. A brazil válogatottat 2002-ben világbajnoki címhez segítő szövetségi kapitány, Luiz Felipe Scolari minden játékosa hotelszobájának ajtajára idézeteket ragasztott Szun-ce A háború művészete című, híres könyvéből. Bill Bellichich, minden idők legtöbb Super Bowl-győzelmét magáénak tudó amerikaifoci-edzője szerint kifejezetten „Szun-ce könyve segítette felépíteni a Patriots-dinasztiát”.
Szun-ce klasszikus művét nemcsak a West Point szemináriumi szobáiban, a Wall Street irodáiban és az NFL-ben olvassák, de a fociöltözőkben is, hiszen a zöld gyepen legalább annyira segít eligazodni, mint a csatatéren, a tőzsdén vagy a baseball-pályán.
Szun-ce kb. 2400 évvel ezelőtt keletkezett – minden bizonnyal előző szövegrétegeket tartalmazó, átdolgozásokat megérő és évezredes tapasztalatokat lepárló – könyve ugyanannyi joggal olvasható a hadviselés szabálygyűjteményének, a katonáskodás regulájának, birodalomépítők kézikönyvének és keleti bölcsességek füveskönyvének is. Éppen emiatt alkalmazható minden életterületre: a hadviseléstől kezdve a házasságig, a pénzcsinálástól a csapatsportokig. Szun-ce (és a nyomában Vu Csi, majd Mao Ce-tung és Võ Nguyên Giáp) a háború megvívásának keleti útját fektette le, amely alapvetően eltér a háború megvívásának nyugati módszerétől, amit olyanoknak köszönhetünk, mint Carl von Clausewitz, Anton von Gneisenau vagy Antoine-Henri Jomini, akik azonban nem sok nyomot hagytak a labdarúgás elméletén.
Békés Márton teljes írása a megújult Látószög blogon olvasható.