Utóbbi uralkodó elitje egy példátlanul hosszúra nyújtott „történelmi szezonvégben” (Emil Cioran) kiegyezni akart a szovjet rendszerrel (ennek előzménye volt a világrendszerek konvergenciájának tétele, mint az évtizeddel korábbi détente ideológiája), az itteni ellenelit viszont felszabadulni. A Nyugat egy idő után a közép- és kelet-európai szabadság vonakodó bábájából a folyamat kelletlen szülésze, majd nyerészkedő keresztanyja lett, amikor úgy állította be a világtörténeti változást, mint szükségszerűen soron következő – és ezúttal végső – győzelmét, amely logikusan követi az előző két világháború sikerszériáját. Ebben a nyugati történetpolitikai perspektívában 1918, 1945 és 1989 logikusan követte egymást.

A forradalom megtagadott joga

A kontinens nyugati értelmisége kezdettől fogva nem tekintette önálló, különösen nem önállósodást célzó jelenségnek azt, ami a Vasfüggönytől keletre történt, és ebben osztozott az ott élő nyugatos értelmiség is. 1989/90-ben történelmi távolságba került már az az idő, amikor 1981-ben Claude Lefort – aki annak idején 1956-ot is melegen üdvözölte – a Szolidaritás kapcsán kijelentette, hogy „mostanában a Keletről jövő megmozdulások hoznak valódi innovációt a demokráciába”. 1990-ben ugyanis már az a vélemény vált uralkodóvá, hogy a közép- és kelet-európai rendszerváltoztatások valójában nem az ott élők, hanem a Nyugat győzelmét jelentik. Habermas szerint, ha egyáltalán 1989 forradalom volt, akkor csakis egyfajta „utolérő forradalom” lehetett, Timothy Garton Ash a forradalom és a reform között álló refolution fogalmat ötlötte ki rá, Dahrendorf szerint pedig olyan „átmenetről” volt szó, amely szintén valahol a „reform és forradalom között” helyezkedik el.

A nyugati nézőpontot keleten is átvették, sokáig tartó erejét éppen ez adta! Adam Michnik, Václav Havel és Konrád György szintén osztotta az a nyugati álláspontot, hogy végre „újracsatlakozunk Európához”, mégpedig az ottani napirend átvételével, amelynek meghatározó elemei az individuális emberi jogok, a nemzetközi civil társadalom és a piacliberalizáció voltak. A korban egyébként is mindenki Európáról beszélt: Timothy Garton Ash kiadta a jelszót az „Európába való visszatérésre”, Jacques Delors „Európa-faluról”, míg Gorbacsov egyenesen közös „Európa Házról” beszélt – Európa alatt többnyire a Nyugatot értették. Az 1990-es első szabad magyar választás pártjai is Európával kampányoltak (Egy kis nép is naggyá lehet Európában – KDNP, Európa velünk van – SZDP). A transznacionális szórakoztatóipar szintén ekkoriban kezdte el a hamarosan beköszöntő globalizáció kulturális hegemóniáját megszőni, ami a korszak himnuszától (Pet Shop Boys: Go West! 1993) kezdve a televíziózás standardjait lefektető hárombetűs médiabálványokon át (BBC, CNN, MTV) egészen az új világrend erkölcsi kódjait közvetítő sorozattablókig (Jóbarátok, Szex és New York) terjedt.

Nyugatról nézve összességében arról volt szó, hogy egy „kívülről levezényelt átmenet” (Benoȋt Challand) során Európa keleti fele elfogadja, alkalmazza és átveszi a nyugati modellt, vagyis a cél nem más, mint – ismét Timothy Garton Ash szavaival élve – „olyan társadalmi és gazdasági szabályozást találni, amelyek másutt (például a hagyományos liberális demokráciákban) már működnek”. Reform vagy forradalom, utánzás vagy teremtés, mintakövetés vagy önállóság – ez volt a kérdés. Fundamentális változásról (forradalom) már csak azért sem beszéltek, mert ezzel elismerték volna végrehajtóinak eredetiségét, önállóságát, ennek minden történetbölcseleti és politikafilozófiai velejárójával együtt. Mindez azt is jelentette, hogy nyugat felől nézve Európa középső része egyszerűen nem jogosult forradalmat véghezvinni, legfeljebb némi késlekedés után átveheti a tőle nyugatra lezajlott forradalmak készenkapott eredményeit. A „reform” és az „átmenet” szavai ráadásul azok számára is ismerősen hangzottak, akik a Vasfüggöny túloldalán rögtön partnerként kínálkoztak a nyugati megoldások átvételében, valamint a magánosításban.

Békés Márton teljes írása a Látószög blogon olvasható.