Soros György immár közel harminc éve tevékeny szerepet vállal a posztszovjet térség politikai folyamataiban. Bár a milliárdos tevékenysége Ukrajnában a leglátványosabb, a Szovjetunió felbomlása után mind Oroszország, mind Grúzia, mind pedig Kirgizisztán esetében is komoly szervezeti hálót tudott kiépíteni az elmúlt harminc évben, amelynek segítségével a posztszovjet térség „színes forradalmaiban” is fontos szerepet játszott. Ezáltal Soros olyan helyzetek előidézésében vállalt kulcsszerepet a térség országaiban, amelyek több esetben is komoly politikai válságot eredményeztek. Bár a milliárdossal szembeni ellenállás folyamatosan növekszik a térségben, a grúziai, moldovai és kirgizisztáni tevékenységének köszönhetően Soros személye több országban továbbra is felbukkan a politikai fordulatok mögött.

A XXI. Század Intézet a „Soros-birodalom” bemutatásának következő s egyben befejező részeként a milliárdos posztszovjet térségben folytatott tevékenységét vizsgálja meg.

Grúzia és a „rózsás forradalom”

A posztszovjet államok közül Ukrajnát leszámítva talán sehol sem szerzett akkora befolyást a Soros György érdekeltségébe tartozó nemzetközi hálózat (Nyílt Társadalom Alapítványok, Open Society Foundations, OSF), mint Grúziában (Georgiában). A kaukázusi országban 1994-ben alapította meg helyi alapítványát a milliárdos spekuláns, aki leginkább filozófusnak tartja magát, amely több mint negyedszázadnyi működése alatt közel hatezer projektre hozzávetőlegesen 100 millió dollárt költött el.

A Nyílt Társadalom Alapítvány helyi fiókintézményének profiljába a számos közegészségügyi projekten kívül természetesen itt is elsősorban a „civil társadalom” és az ún. független média támogatása tartozott, ami a gyakorlatban az Eduard Sevarnadze által vezetett kormányzat ellenzékének támogatását jelentette. A grúziai Soros-alapítvány közreműködött a 2003 novemberében lezajlott, „rózsák forradalma” néven emlegetett tiltakozássorozat mögött álló legfontosabb szervezetek alapításában és támogatásában. Így segítette a Rusztavi-2 tévécsatorna elindulását, valamint a tévé körüli személyek által szervezett Szabadság Intézet megalapítását is. 2003-ban a Kmara (Elég) névre hallgató ifjúsági mozgalom finanszírozásában is részt vett a Nyílt Társadalom helyi képviselete.

A Szabadság Intézet vezetője, Giga Bokeria azt is megszervezte, hogy a szerb aktivisták Grúziába utazzanak a Kmara felkészítésére.

A Soros-hálózat nem próbálta leplezni szándékait, nem csupán Bokeria emlegette egész nyíltan Sevarnadze elnököt a grúziai reformok fő akadályaként, de 2002-ben a Nyílt Társadalom-díjat is az elnök legfőbb riválisának, Miheil Szaakasvili korábbi igazságügyi miniszternek és Zurab Zsvanija korábbi házelnöknek adta át Soros György. A Soros-hálózat hátszelét az amerikai kormány is erősítette, amely Sevarnadze ellenzékét az USAID-en keresztül támogatta; sokat mondó az a tény is, hogy az Egyesült Államok grúziai nagykövete a „rózsák forradalmának” idején ugyanaz a Richard Miles volt, aki Milosevics bukása előtt Belgrádban is szolgált.

A „forradalom” győzelmét követően a Soroshoz közeli emberek közül sokan magas pozíciókba kerültek: Szaakasvili államfő, Zsvanija pedig miniszterelnök lett, a helyi alapítvány vezetője, Kaha Lomaja pedig az oktatási és tudományos miniszteri tárca élére került. A Szabadság Intézet több tagja, így Bokeria is bekerült a parlamentbe, az intézet egy másik alapítója, Givi Targamadze pedig a parlament védelmi és biztonsági bizottságának vezetője lett. A szintén az intézethez köthető Tamar Kincurasvili pedig a grúz köztelevízió élére került. Jellemző, hogy Soros György egy külön alapot is létrehozott a grúz kormányzat tagjainak fizetéskiegészítésének finanszírozására.

Jelen elemzés kereteit túlfeszítené a Szaakasvili elnöksége alatt történt reformok értékelése vagy a közel tíz éves időszak alatt a grúz politikában történt változások bemutatása. Miközben az elnök hívei, támogatói szerint Grúzia soha nem látott fejlődésen ment keresztül, aminek köszönhetően sikerült jelentősen visszaszorítania a korrupciót, és az ország piaci alapokon működő, demokratikus jogállammá vált, addig ellenzéke szerint Szaakasvili és köre visszaélt a hatalmával, a megreformált igazságszolgáltatást pedig saját érdekei képviseletére használta fel. Fontos még kiemelni elnökségének időszakából a 2008-as orosz–grúz háborút, amelyben a kaukázusi ország gyors vereséget szenvedett, és de facto véglegesen elvesztette az ellenőrzést az ország északi részén fekvő két szakadár terület, Abházia és Dél-Oszétia felett, amelyek függetlenné válását Oroszország támogatta.

Szaakasvili helyére 2013-ban Giorgi Margvelasvili került, aki 1993–94 során a budapesti székhelyű Közép-európai Egyetemen (Central-European University, CEU) tanult szociológiát, 1995 és 2000 között pedig az amerikai Demokrata Párthoz köthető National Democratic Institute irodájában dolgozott Tbilisziben, ezt követően egészen 2012-ig a Grúziai Közügyek Intézetének munkatársa, hosszú ideig vezetője is volt, amelynek alapításában szintén szerepet vállaltak a Soroshoz közeli szervezetek. Margvelasvilit Szalome Zurabisvili váltotta 2018-ban, aki grúz emigráns család leszármazottjaként a „forradalom” előtt a francia külügy szolgálatában állt, majd a fordulat után grúz külügyminiszter lett. Azonban mind Margvelasvilit, mind Zurabisvilit a Szaakasvili körével konkurens grúz–orosz oligarcha, Bidzani Ivanisvili támogatta, aki korábban a „rózsák forradalmának” szponzorálásában is részt vett, 2011-ben azonban ellenzékbe vonult.

Miután 2013-ban Szaakasvili elnöki mandátuma lejárt, és az általa támogatott jelölt vereséget szenvedett Margvelasvilivel szemben, a külföldön korrupcióellenes reformerként elhíresült elnök és környezete számos tagja elhagyta az országot, rövidesen pedig eljárások sora indult ellenük Grúziában. A volt elnököt 2018-ban hatalommal való visszaélés vádjával hat év börtönbüntetésre ítélték távollétében.

Az új, Soros György és a nyugati hatalmak által is támogatott vezetés örömmel látta a grúz reformerek csapatát. Szaakasvili az Odesszai terület kormányzója lett. Egy időre Hatia Dekanoidze került az újjászervezett Nemzeti Rendőrség élére, aki hazájában a belügyminisztérium Rendőrakadémiájának igazgatója volt, a ’90-es években pedig a CEU és az amerikai RAND Corporation programjaiban vett részt. Szaakasvili csapatának tagjai bekerültek az új korrupcióellenes ügynökség, a főügyészség és az egyészségügy vezetésébe is. Rövidesen azonban kenyértörésre került sor az öntörvényű grúz politikus és Petro Porosenko ukrán elnök között, aminek következtében előbbit egy időre ki is utasították Ukrajnából, emberei pedig sorra vesztették el pozícióikat. Porosenko választási vereségét követően azonban Szaakasvili visszatért Ukrajnába, pártot is alapított, 2020 tavaszán pedig az ország vezetésébe is bekerült, mégpedig a Nemzeti Reformtanács élén.

Ugyanakkor a volt elnök és hívei a grúz politikát is megpróbálják befolyásolni. A Soros–Szaakasvili-hálózat emberei az ország érdekeinek oroszokkal szembeni feladásával vádolják a kiterjedt orosz üzleti és politikai kapcsolatokkal rendelkező Ivanisvili által támogatott kormányzatokat, amelyek mérsékeltebb álláspontot képviselnek a szakadár köztársaságokkal és Oroszországgal való konfliktus kérdésében. 2019 nyarán, miután a grúz parlamentben az Ortodox Parlamentközi Közgyűlés egy orosz tagja a házelnöki helyet elfoglalva szólalhatott fel, Tbilisziben tüntetések kezdődtek, amelyek a házelnök és a belügyminiszter lemondását, valamint a választási rendszer átalakítását követelték. Az erőszakba torkolló tüntetések ürügyéül szolgáló felszólalást a helyi Soros-alapítvány is elítélte, és „az Oroszország által folytatott hibrid háborúval” szembeni fellépésre szólították fel a kormányt.

A tüntetéseket a 2016-ban létrehozott, Koalíció az Euroatlanti Grúziáért nevű ernyőszervezet is támogatta, amelyet olyan, a Soros-hálózathoz köthető szervezetek alapítottak, mint a Transparency International Georgia vagy a fentebb említett Kincurasvili által vezetett Médiafejlődés Alapítvány. A tiltakozások egyik szervezője Giga Bokeria volt, de a Rusztavi-2 csatorna is hallatta hangját, amelyik a tüntetések melletti kiállásán túl az egyik műsorvezetője Putyin-ellenes kirohanásával került a figyelem középpontjába. Giorgi Gabunija minden határt túllépve még az orosz elnök halott édesanyját is szidalmazta, ezzel a grúz társadalom széles rétegeiben is megrökönyödést okozva. A kormánypártot támogató tüntetők egy rövid időre blokád alá vették a Rusztavi-2-t, az ország vezetése pedig egyöntetűen elítélte a műsorvezető szavait.

A tüntetések ugyan rövidesen alábbhagytak, azonban 2019 novemberében a választási törvény körüli viták kapcsán ismét kiújultak. Bár a kérdésben sikerült kompromisszumot kötnie az ellenzéknek és a kormányzó Grúz Álom pártnak, október 31-én parlamenti választásokat tartanak az országban, amelyek újból a konfliktus kiéleződéséhez vezethetnek.

A menetrendszerűen bekövetkező „színes forradalmak” (rózsás, narancsos, Majdan) és a közöttük lévő szoros személyi, gazdasági és ideológiai kapcsolat arra utal, hogy a „nyílt társadalom” megteremtése mellett Soros György a – főképpen demokrata párti – amerikai adminisztrációk külügyi apparátusával is szövetségben áll s olykor az orosz érdekszféra indirekt fellazításában is szerepet játszik, miközben saját filozófiai és financiális érdekeit is szolgálja egy-egy „színes forradalom” kirobbantása és az adott országok destabilizálása.

Oroszország – Befolyásszerzési kísérlet után kiszorulás

A Szovjetunió utolsó éveiben, a peresztrojka idején Oroszország volt az első tagköztársaság, ahol Soros György megvetette lábát, a Kulturális Kezdeményezések Alapítvány 1987-es megalapításával.

Soros György pedig igyekezett a legkülönfélébb módokon támogatni ezeket a „forradalmi változásokat” a posztszovjet térségben.

A milliárdos kétszer is megpróbálkozott oroszországi jelenlétének kiépítésével. Az említett alapítvány az 1990-es évek elejére kudarcot vallott, Soros szerint az túlságosan „szovjet stílusú szervezetként működött.” 1995-ben azonban Nyílt Társadalom Alapítvány néven újjáalakította helyi fiókszervezetét. A két alapítványon keresztül összesen egymilliárd dollárnyi támogatást juttatott el oroszországi partnereinek. A ’90-es években figyelme középpontjában az orosz oktatás és tudományos élet támogatása volt, ezirányú tevékenységéről azonban megoszlanak a vélemények. Egyesek az orosz kultúra és tudomány megmentőjét látják benne, hiszen ösztöndíjai több tízezer orosz tudós és tanár számára jelentettek óriási segítséget ebben a válságos időszakban. A Soros-alapítványok a kutatók és oktatók közvetlen támogatásán kívül kutatási projekteket is támogattak, ahogy tankönyvek kiadását és tudományos művek fordítását is, de hozzájárultak az internethasználat elterjedéséhez is. Soros és partnerei tevékenységét azonban a kezdetektől bírálták, kritikusai szerint ugyanis alapítványai hozzájárultak az orosz tudományos elit kivándorlásához, az általa támogatott tankönyvek és fordítások pedig egyoldalúan Nyugat-központú, liberális és a nemzeti hagyományoknak ellentmondó szemléletet terjesztettek a középiskolások és egyetemisták körében.

Ennek érdekében jó kapcsolatokat épített ki a vezető szovjet reformközgazdászokkal, így Jegor Gajdarral, Anatolij Csubajsszal és Grigorij Javorlinszkijjel, akik az 1990-es években fontos szerepet játszottak az ország vezetésében és gazdaságának újjászervezésében. Gajdar mellett, aki 1991 és 1994 között különféle pozíciókban a kormány tagja volt, több Soroshoz közeli nyugati tanácsadó is dolgozott, mint például a svéd Anders Åslund vagy az amerikai Jeffrey Sachs. Gajdar, Csubajsz, valamint Borisz Jelcin orosz elnök azonban más elképzelésekkel rendelkeztek az ország kapitalista átalakulásáról, mint Soros, és politikai okokból, a kommunista Gennagyij Zjuganov elnökké választásának megakadályozása érdekében szoros szövetségre léptek az egyre befolyásosabb oligarchákkal, akik Jelcin 1996-os elnöki kampányát is támogatták és az orosz privatizáció elsőszámú haszonélvezői lettek.

A kapcsolat azonban rövidesen megromlott közöttük: az amerikai milliárdos szerint ennek oka az volt, hogy az orosz oligarchák képtelenek voltak a rablókapitalizmus útjáról a törvényes kapitalizmus útjára térni, Berezovszkij szerint viszont Soros képtelen volt elviselni, hogy üzletemberként nem tudott konkurálni velük, s így féltékenysége vezette az oligarchák elleni küzdelembe. Akárhogy is történt, 1997-ben a Szvjazinveszt nevű állami telekommunikációs vállalat részleges privatizálásakor Soros – egy másik oligarcha, Vlagyimir Potanyin partnereként – Borisz Berezovszkij ellenfele volt a részvényekért folytatott küzdelemben, 1999-ben pedig Berezovszkijt egyenesen gonosz zseninek nevezte egy, a Kommerszantnak adott interjújában.

Az amerikai milliárdos neve az 1998-as orosz pénzügyi válság kapcsán is felbukkan. 1998. augusztus 13-án Soros egy cikket írt a Financial Times nevű lapnak, amelyben az orosz valutapiac instabilitására figyelmeztetett, és a rubel devalválását javasolta az orosz vezetésnek. Soros cikke azonban a milliárdos által deklarált szándékokkal ellentétes hatást váltott ki, és felgyorsította az orosz valuta összeomlását, augusztus 17-én pedig az orosz kormány bejelentette fizetésképtelenségét.

Ekkoriban már egyre romlott Soros György és az orosz elit viszonya, a szívélyes kapcsolatnak pedig a Vlagyimir Putyin hatalomra kerülését követő időszakban lett végleg vége. Soros az ekkor már riválisának számító Berezovszkij emberének tekintette Putyint – igaz, Berezovszkij Putyin megválasztását követően nem sokkal Nagy-Britanniába emigrált –, és arra figyelmeztetett, hogy az új orosz elnök „megpróbálja újjáteremteni az erős államot, és könnyen megeshet, hogy ez sikerül is neki”. Bár a milliárdos is úgy vélte, „sok szempontból ez kívánatos fejlemény lenne”, hiszen „a gyönge állam veszélyeztetheti a szabadságot”, azonban attól tartott, hogy „Putyin állama aligha a nyitott társadalom elveire épül majd”, rendszere pedig „autoriter és nacionalista lesz”. Abban mindenképp igaza lett Sorosnak, hogy Putyin nem az ő elképzelései mentén kezdte vezetni országát.

2002-ben a milliárdos bejelentette, hogy jelentősen csökkenti az oroszországi támogatásai összegét, és helyi mecénások bevonását szorgalmazta a projektek finanszírozásába. Ugyanezen az éven jogi vitába keveredett az alapítványa a moszkvai irodaépületének bérleti jogait illetően, mivel az épület új tulajdonosa azt állította, Sorosék nem fizetik az egyébként is jóval a piaci ár alatt lévő bérleti díjakat. Soros és alapítványa helyi képviselői politikai nyomásgyakorlásra panaszkodtak. 2003 novemberében az új tulajdonos egy biztonsági szolgálat segítségével elfoglalta az épületet, amelyet Soros alapítványa nem sokkal később ugyanúgy egy őrzővédő szolgálat révén, szabályos ostrommal próbált visszaszerezni – bár az utóbbi incidenstől a milliárdos később elhatárolódott.

Az épület használati jogát nem tudta visszaszerezni Soros, egy évtizeddel később pedig végleg kiszorult Oroszországból. 2015-ben az orosz főügyészség a „nem kívánatos szervezetek” listájára tette a Soros Györgyhöz köthető alapítványokat, az Open Society Foundationst és az Open Society Institute Assistance Foundationst, így az azokkal való együttműködés Oroszországban ma már jogi következményekkel jár.

Kirgizisztán: „tulipános forradalom”

Kirgizisztánban 1993-ban jelent meg a Nyílt Társadalom Alapítványok hálózata, a helyi fiókszervezet a Soros Alapítvány – Kirgizisztán (SFK) nevet viseli. Működésének több mint negyedszázada alatt immár 79 millió dollárt fordított különböző programjai finanszírozására.

Soros György hagyományosan jó kapcsolatokat ápol a kirgiz vezetőkkel, ennek köszönhető, hogy 1993-ban az SFK és az amerikai kormányzat közös erőfeszítéseinek eredményeként létrejöhetett a Kirgiz Állami Nemzeti Egyetem kötelékén belül működő Kirgiz–Amerikai Iskola, amely 1997-ben önálló egyetemmé vált, 2002-ben pedig felvette a Közép-ázsiai Amerikai Egyetem (American University of Central Asia, AUCA) nevet.

Soros György ezekben az években többször is megfordult Kirgizisztánban, ahol Aszkar Akajev elnökkel is találkozott, a Sorossal máig szorosan együttműködő svéd közgazdász, Anders Åslund pedig a kirgiz államfő tanácsadója lett.

Mindez persze nem akadályozta meg a Soros-hálózatot abban, hogy az Akajev-rendszerrel ellenzékben lévő „civil” szerveződéseket és NGO-kat támogasson, amely szervezetek aztán 2005 áprilisában részt vettek a „tulipános forradalom” névre keresztelt tüntetéshullámban is, amely Akajev bukásához vezetett. Sőt, 2004 nyarán Soros György azt nyilatkozta, szívesen látna a grúziaihoz hasonló átalakulást Közép-Ázsia országaiban, köztük Kirgizisztánban is.

Bár a 2005-ös évben az SFK több mint 271 ezer dollárt költött az NGO-k támogatására Kirgizisztánban – amely jelentős összegnek számított egy olyan országban, ahol az átlagfizetés 20 dollár körül mozgott –, a nyugati támogatottságú szervezetek nem voltak döntő befolyással az események kimenetelére. Az AUCA-n végzett Edil Bajszalov, az amerikai támogatásból működő Koalíció a Demokráciáért és Civilt Társadalomért nevű szervezet elnöke megfigyelőként részt vehetett a 2004-es ukrajnai elnökválasztáson, és elsőkézből szerezhetett tapasztalatokat a „narancsos forradalomról”. Akárcsak Szerbiában (Otpor!), Grúziában (Kmara) vagy Ukrajnában (Pora), Kirgizisztánban is alakultak rendszerellenes ifjúsági szervezetek, például a Kel-Kel (Újjászületés) vagy a Birge (Együtt), ezek azonban nem játszottak olyan szerepet a „forradalomban”, mint az előbbi országokban.

A gazdasági és szociális problémákkal küzdő országban a tömegek elégedetlenséget elsősorban az ellenzékbe vonult korábbi kormányzati vezetők használták ki, mint Kurmanbek Bakijev korábbi miniszterelnök és Roza Otunbajeva volt külügyminiszter, míg a Soros-hálózat és más nyugati csoportok mintegy az árral sodródva becsatlakoztak ebbe a folyamatba. Soros György nem sokkal Akajev bukását követően jelezte, hogy Grúziához hasonlóan Kirgizisztánban is kész támogatni a kormányzati hivatalnokokat.

Talán a sors fintorának is nevezhető, hogy a „tulipános forradalmat” követően az ország élére kerülő Bakijev elnökségének 2010-ben éppúgy egy utcai tiltakozáshullám vetett véget, mint Akajev uralmának.

Ez valószínűleg a Kirgizisztánban idén októberben lezajlott fordulatot követően sem változik majd, bár a tiltakozóhullám valódi győztese ismét a helyi klánok egyike, és nem a nyugatos aktivisták lettek, bár utóbbiak „természetesen” támogatták a parlamenti választásokat követően kirobbant tüntetéseket. A végbement fordulat azonban nem volt ínyjükre: az amerikai finanszírozású Azattik (Szabadság Rádió) oldalán egyenesen a „kirgiz Vendée” – vagyis a kirgíziai ellenforradalom – jelzővel illették Szadir Dzsaparov hatalomra jutását, de a Soros-alapítványok által is finanszírozott Kloop ifjúsági hírportál is óva intett Dzsaparov visszatérésétől.

A „Soros-birodalom” kisebb regionális sikerei

Örményországban is jelen van a Nyílt Társadalom Alapítványok hálózata, amely 1997-es alapítása óta 53 millió dollárt költött projektjeire. A 2018-as helyi, jelszavait tekintve demokratikus és korrupció-ellenes „bársonyos forradalom” is élvezte az Open Society Foundations – Armenia támogatását, a hatalomra kerülő Nikol Pasinjan kormányába pedig többen is bekerültek Soros helyi emberei közül. Örményország Biztonsági Tanácsának vezetője például Armen Grigorjan lett, aki korábban a Soros által finanszírozott Transparency International projekt-koordinátora volt. A diaszpóra-ügyi miniszter-helyettes pedig a Soros-alapítvány egy korábbi munkatársa, Babken Ter-Grigorjan lett.

A legjelentősebb, az amerikai milliárdoshoz köthető figura az országban Maia Sandu, aki az idei elnökválasztáson a regnáló, oroszbarátnak tekinthető Igor Dodon elsőszámú kihívójának tekinthető. Sandu, aki korábban a Világbank munkatársa volt, korábban oktatási miniszterként is szorosan együttműködött Soros helyi alapítványával, most pedig már a választásokat megelőzően csalással vádolja Dodont, és arra készül, hogy veresége esetén utcára szólítja híveit. A 2019-es alkotmányos válságot követően Sandu rövid ideig a miniszterelnöki tisztséget is betöltötte, kormányában ekkor az 1992-ben alapított Soros Alapítvány – Moldova több munkatársa is helyet kapott, így Liliana Nicolaescu-Onofrei az oktatási tárca, Olesya Stamate pedig az igazságügy élén.

Zárt ajtók a „nyílt társadalom” előtt

A posztszovjet térségben persze nem mindenütt fogadták olyan szívélyesen Soros György tevékenységét, mint Ukrajnában, Grúziában vagy Kirgizisztánban, és több országban még Oroszországnál is hamarabb konfliktusa támadt szervezeteinek a hatóságokkal. Így Aljakszandr Lukasenka belorusz elnök 1997 elején vizsgálatot rendelt el az összes, országa területén működő NGO-val szemben, az év során pedig Soros György be is zárta helyi alapítványát, amelyet adóügyi szabálytalanságokkal, a belorusz belügyekbe történő beavatkozással és az ellenzék nem engedélyezett gyűléseinek támogatásával vádoltak. Minszki fiókszervezete négy éves működése alatt 13 millió dollárt költött programjaira, 1997-ben pedig hárommillió dolláros bírságot szabtak ki rá, amelyet a milliárdos nem volt hajlandó kifizetni.

A Soros-alapítványok és a belorusz hatóságok viszonya az alapítvány kivonulása után sem volt jónak nevezhető. 2004 októberében Minszkben letartóztatták az amerikai állampolgárságú Ilja Maftert, a központi Open Society Institute alkalmazottját, akit a belorusz Állambiztonsági Bizottság (KGB) csalással és sikkasztással vádolt – amit az ellenzéki szervezetek finanszírozása közben követett el. Maftert pár hónappal később szabadon engedték, 2005 augusztusában azonban újabb, Soroshoz köthető külföldiek kerültek a KGB fogságába. Giorgi Kandelaki és Luka Culadze a grúz Kmara tagjai voltak, és a belorusz Zubr (Bölény) nevű, az Otpor! mintájára szerveződő ifjúsági mozgalom tevékenységének segítése céljából érkeztek Beloruszba.

A Grúzia felőli „káros befolyást” olyan komolynak tekintette Lukasenka, hogy még vízumkényszert is bevezetett a grúz állampolgárokkal szemben. A két grúz polgárt pár napon belül elengedték, Kandelaki pedig a szabadulását követően azt nyilatkozta, csupán „érzelmileg szerették volna támogatni a belorusz demokratikus ifjúságot”, hiszen annak „megvan minden tudása az erőszakmentes ellenálláshoz”. S bár Kandelaki szerint a „rózsák forradalma” idején a Kmara is a Zubr által készített segédanyagokat használta, utóbbi mégse érte el célját, és a 2006-os elnökválasztásokat követő tüntetések kudarca után felbomlott.

Az üzbég kormányzat a grúziai „rózsák forradalmát” követően változtatta meg hozzáállását az addig szabadon tevékenykedő, 1996-ban alapított Nyílt Társadalom Intézet Együttműködési Alapítvány – Üzbegisztánnal (OSIAF–Uzbekistan) szemben. Az alapítvány körül, amely nyolcéves fennállása alatt 22 millió dollárt költött el az országban különféle oktatási, egészségügyi, valamint a „nyílt társadalmat” támogató projektekre, már 2003 végén fogyni kezdett a levegő. Először az ország oktatási intézményei szüntettek meg vele minden kapcsolatot, majd az országban működő nemzetközi NGO-kat a nyilvántartásba vételi folyamat megismétlésére kötelezték, amely procedúrán az OSIAF elbukott, és 2004 áprilisában megszűnt.

Karimov emellett felhívta a figyelmet a közte és Aszkar Akajev közötti különbségre, mondván, kirgiz kollégájával ellentétben ő sosem találkozott Sorossal. S bár 2004 decemberében még Akajev is azt állította, hogy Kirgizisztán nem lép majd Grúzia és Ukrajna útjára, pár hónappal később megbukott, míg az üzbég elnök 2016-os haláláig hatalmon maradt.

A grúziai és ukrajnai események után Kazahsztánban is felmerült a helyi Soros Alapítvány bezárása, hiszen a beloruszhoz hasonló adóügyi vizsgálódások indultak ellene 2004 végén, ezek azonban bűncselekmény hiányában 2005 februárjában lezárultak. Így a Soros Alapítvány – Kazahsztán máig működik, és 1995 óta több mint 90 millió dollárt fordíthatott programjaira.

Konklúzió

Soros György kelet-európai és közép-ázsiai tevékenységének az elmúlt harminc évben jelentős szerepe volt a térség sorsának alakításában, munkásságát azonban sikerek és kudarcok váltakozása fémjelezte.

Soros azonban továbbra is jelen van a térségben, és filozófiájához hűen minden zavart megpróbál kihasználni, hogy újabb pozíciókat szerezzen hálózata számára.

(A sorozat első és második részét lásd itt és itt.)

Kosztur András – Matyi Tamás

 

Felhasznált irodalom

Березовский обвинил Джорджа Сороса в своем изгнании из Латвии. Lenta.ru, 2005. október 26.

Что сделал Фонд Сороса в России. Как «нежелательная организация» спасала российскую науку, образование и культуру. Meduza, 2015. december 1.

Джордж Сорос: Березовский – тот самый злой гений. Коммерсантъ, №98, 1999. június 9.

Георгий Канделаки: «Паранойя – признак агонии режима». Вясна, 2005. szeptember 5.

Юлия Гуреева, Анна Лушникова: «Всю ответственность несёт правительство»: фонд Сороса призвал Тбилиси бороться с «гибридной войной» РФ против Грузии. RT на русском, 2019. július 5.

Олег Хавич: Джордж Сорос и «цветные революции» в бывших республиках СССР. Украина.ру, 2018. november 8.

David Holley: Soros Invests in His Democratic Passion. Los Angeles Times, 2004. július 5.

София Кракова: Спекулянт и пророк: как Сорос предсказал дефолт. Газета.ru, 2018. augusztus 16.

Judith Miller: Belarus Fines Soros Foundation $3 Million in Apparent Crackdown, The New York Times, 1997. május 2.

Mark Mackinnon: Georgia revolt carried mark of Soros. The Globe and Mail, 2003. november 26.

Между Соросом и Санду есть много общего: что же именно? Eho.MD, 2020. április 30.

Donnacha Ó Beacháin, Abel Polese: What Happened to the Colour Revolutions? Authoritarian Responses from Former Soviet Spaces. Journal of International and Area Studies, Vol. 17, No. 2.

Александр Сабов: Не бархатный сезон. Российская газета, 2004. június 1.

Gulnoza Saidazimova: Kazakhstan: Soros Foundation Says Tax Evasion Case Is Politically Motivated. Radio Free Europe/Radio Liberty, 2004. december 30.

Soros György: Ki vesztegette el a Szovjetuniót? 2000. Irodalmi és Társadalmi Havilap, 12. évf., 5. sz.

Uzbek Government Forces Closure of Local Soros Foundation. Open Society Foundations, 2004. április 17.