A 2010-es évek közepe óta megfigyelhető, hogy Soros György fokozottan a közép-európai, önrendelkezésüket védő, nemzeti kormányok ellen használja NGO-hálózatát és lobbitevékenységét, vagy ahogy ő nevezi: „politikai filantrópiáját”. A 2010 óta kormányzó Fidesz–KDNP-kormány, a 2015-ben hatalomra került PiS-kabinet, és a kettő tengelyén nyugvó visegrádi együttműködés, valamint a V4-ek felé gravitáló szlovén és szerb jobboldali kormányzatok által formált, markánsan bevándorlás-ellenes közép-európai blokk ellehetetlenítése a nemzetközi tőzsdespekuláns legújabb törekvése. Soros szerint a „nyílt társadalom” kialakulását napjainkban fenyegető legnagyobb veszély az EU-s költségvetés megszavazása ellen emelt magyar–lengyel vétó, amit Budapest és Varsó a „jogállami kritériumokra” hivatkozó brüsszeli nyomásgyakorlás ellenében alkalmazna – feltéve, ha rákényszerítik.

Békés Mártonnak, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójának és a Kommentár folyóirat főszerkesztőjének a XXI. Század Intézet számára írott elemzése Soros György legújabb megnyilvánulása kapcsán vizsgálja meg a Nyílt Társadalom Alapítványok hálózatát mozgató tőzsdespekuláns tevékenységét, a mögötte álló filozófiát s hogy ennek miért célpontja a visegrádi szövetség.

A „nyílt társadalom” és ellenségei

Soros György a II. világháborút követően a London School of Economics-on Karl Popper tanítványa volt, aki a korban nagyhatásúnak számító, A nyílt társadalom és ellenségei (1945) című könyvével alapvetően formálta gondolkodását. Az egyetem elvégzését követően, 1956-tól kezdve New Yorkban brókerkedett, a ’60-as évek első felében azonban egy ideig visszatért eredeti érdeklődéséhez. 1962 és 1965 között korábbi tanára filozófiájának továbbgondolásával foglalkozott, de kézirata (The Burden of Consciousness) végül nem jelent meg, leginkább azért, mert Popper elutasította gondolatai szolgai interpretációját.

Soros ezek után ismét az üzlet felé fordult. Tőzsdecége, az 1969-ben alapított Quantum Fund alaptőkéje indulásakor mindössze 4 millió dollár volt. A hedge fund értéke 1979 és 1981 között megnégyszereződött: 100 millióról 400 millióra nőtt. Pontosan ekkor, 1979-ben hozta létre szervezetét, amelyet – mestere előtt tisztelegve – Nyílt Társadalom Alapítványoknak (Open Society Foundations, OSF) nevezett el. A New York-i székhelyű intézményhálózat, amely szoros összefüggésben áll Soros magánvagyonával, az indirekt befolyásszerzésen keresztül, vagyis nemkormányzati (NGO) és „civil” szervezetek, lobbiügynökségek és fiókintézmények által érvényesíti akaratát.

Pénzzel és gondolatokkal kapcsolatos felfogása olyannyira egy tőről fakad, hogy bár a „nyílt társadalom” elmélete filozófiai előtanulmányain alapul, gyakorlatát a tőzsdén próbálta ki. Állítása szerint „mániákus depressziós vagyok, de csak annyira, mint a tőzsde. Hasonlítunk egymásra, a tőzsde és én.” Két legelső könyve (A pénz alkímiája. 1987, Opening the Soviet System. 1990) egymással párhuzamosan foglalkozik a tőzsdei és a politikai instabilitás kihasználásával, sőt megteremtésével. Közismert jelszava szerint „a befektetés nem más, mint egy rosszul sikerült spekuláció”, ezért sohasem csinált titkot belőle, hogy szerinte a „zárt társadalmak felnyitása” és pénzpiaci machinációi összefüggenek. E két fő tevékenysége közötti szoros kapcsolat legjobb példája az volt, amikor az angol font elleni, 10 milliárd dollár értékű és végül kettőt jövedelmező 1992-es támadása – mely miatt London kénytelen volt devalválni a fontot – után három hónappal 250 millió dollárt utalt át az általa alapított Közép-európai Egyetemnek (Central European University, CEU).

Éppen ezért minden olyan nemzeti és állami rend az útjában áll, amely egy demokratikus felhatalmazás alapján létrejövő többségi kormány vezetésével megőrzi a nemzeti identitást, védi a szuverenitást és a határokat, és a közjó érdekében korlátozza a globalizáció negatív hatásait. Éppen ezért a nemzeti kormányok – különösen, ha összefognak egymással – rendre a Soros-terv útjában állnak. Ezért célpontjai a V4-ek, leginkább a magyar és a lengyel kormány.

Operation Soros Central Europe

„Alapítványomat Nyílt Társadalom Alapítványoknak neveztem el, céljául pedig a nyitott társadalmak életképessé tételét és a zárt társadalmak felnyitását tűztem ki” – írta 1990-es visszaemlékezésében. Két év múlva pedig azt mondta, hogy „azáltal, hogy a zárt társadalom összeroppant, még nem születik meg automatikusan a nyílt társadalom. A kommunizmus univerzális zárt társadalom volt. Félő, hogy kisebb zárt szisztémák alakulnak ki a nyomában: a nacionalizmus valamilyen változatai”. Vagyis 1984 és 1990 közötti tevékenységét, amelynek tesztterülete éppen egykori hazája volt, a rendszerváltoztatások után sem szüntette be, mivel az internacionalista kommunizmus bukását csak közbülső állomásnak tekintette a globális „nyílt társadalom” felé vezető úton.

Soros György Temesvárott, 1993 végi közép- és kelet-európai körútja egyik állomásán azt mondta az őt kísérő újságírónak, hogy „nyugodtan írja csak azt, hogy ami eddig szovjet birodalom volt, az Soros-birodalom lett”. A ’80-as évek második felében és a ’90-es évek első harmadában valóban gombamód szaporodtak az OSF-irodák szerte Közép- és Kelet-Európában. Először 1984-ben Magyarországon hozott létre – Aczél Györggyel megállapodva, az MSZMP engedélyével, az MTA társulásával – helyi alapítványt, 1987-ben pedig Varsóban és Moszkvában alapított egyet-egyet. 1989–90-ben Kijevben, majd Észtországban és Litvániában nyitott helyi Soros-irodákat, majd Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, Bulgária és Albánia következett, aztán Belarusz és Moldova, végül a kaukázusi országok. 1990 és 1992 között összesen 16 alapítványt működtetett volt kommunista országok területén, 1993-ban már huszonkettőt.

A lengyelországi, majd az oroszországi neoliberális „gazdasági reformokat” (sokkterápia, dereguláció, privatizáció, IMF-hitelfelvétel) tanácsadói segítségével bonyolították le a ’90-es évek első harmadában, de politikai-pénzügyi értelemben 1991–92-ben különösen Macedónia és Ukrajna iránt érdeklődött. Miután Václav Klaus kiutasította a CEU-t Prágából, amely Pozsonyban sem talált helyet magának, 1992-ben Budapestre költöztette egyetemét, így téve a magyar fővárost a közép- és kelet-európai térség „nyílt társadalommal” kapcsolatos bázisává. Magyarország lett volna a Soros-birodalom koronaékszere, de a „STOP Soros”-törvénycsomag elfogadása, a hazai szabályokat be nem tartó CEU elköltözése és a Nyílt Társadalom Alapítványok budapesti irodájának Berlinbe vitele 2018–19-ben meggyengítette befolyását.

A XXI. Század Intézet kimutatása szerint „a kétezres évek elejétől kezdve napjainkig több mint húsz »színes forradalom« zajlott le világszerte, amelyek nagy része sikerrel döntötte meg a regnáló hatalmakat”. Legismertebbjeik a belgrádi „buldózer-forradalom” (2000), a grúziai „rózsás forradalom” (2003), az ukrajnai „narancsos forradalom” (2004) és az Euromajdan (2013–14), a kirgiz „tulipános forradalom” (2005) vagy a macedón „színes forradalom” (2016–17). A „színes forradalmakhoz” hasonló eseménysorozat buktatta meg a romániai Ponta-kormányt 2015-ben, efféle kísérletet láthattunk 2018-ban Szlovákiában, de ilyesmik szerveződtek 2018–19 fordulóján Budapesten és 2019–20-ban Szerbiában is, s vannak folyamatban Bulgáriában.

Soros György közvetlen és közvetett befolyása a „színes forradalom” után igen látványosan érvényesült Grúzia esetében, ahol a Szaakasvili-kormányt a grúziai Soros-alapítvány embereivel töltötték fel, a két „forradalom” révén Ukrajnát egyenesen a Soros-birodalom tartományává változtatta, megkurtítva pénzügyi és igazságszolgáltatási szuverenitását, Észak-Macedóniát pedig destabilizálta, ahol a vele ellenséges jobboldali kormány megdöntése után egy olyan baloldali–albán koalíció került hatalomra, amely tele van az Ukrajnából ismert „Soros-fiókákkal” (szoroszjátá). De szervezeteinek a 2019–20 közötti balkáni politikai instabilitáshoz is közük volt, ahol nagyon hasonló forgatókönyvek alapján zajlottak tüntetések és a baloldali–liberális ellenzéki pártok egy akolba terelése, Szlovéniától kezdve Szerbián át Észak-Macedóniáig és Bulgáriáig.

Délkelet-Európában Soros leginkább az etnikai ellentétek kijátszására, konkrétan az albán kisebbség élő pajzsként való használatára és az ún. korrupcióellenességre épített, így vált lehetővé Szerbia és Észak-Macedónia meggyengítése, egy albániai–koszovói hídfőállás kiépítése, valamint Románia egyébként sem túl jól működő politikai rendszerének megzavarása az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (Direcția Națională Anticorupție, DNA) segítéségével. A Visegrádi Négyek tagjainak esetében Soros rögtön a rendszerváltoztatások után megkezdte az indirekt befolyásszerzést. Ennek fő eszköze a Soros-birodalom ékkövének számító CEU volt, amely mellett mindvégig érvényesült a helyi Soros-alapítványok finanszírozása, ösztöndíjak adományozása, a progresszív folyóiratok és könyvkiadók támogatása, valamint a legkülönfélébb médiafelületek felvásárlása, sőt akár a magyar OTP megszerzésére vagy bedöntésére irányuló spekuláció is.

Fellépés a nemzeti kormányok ellen

A 2010-ben kétharmados parlamenti felhatalmazást szerző Orbán-kormány volt az első fecske, amely a nemzetek tavaszát ígérte. Ezt 2014-ben és 2018-ban kétszeri újraválasztása követte, 2015-ben pedig egyedül alakíthatott kormányt a nemzeti konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) Lengyelországban – Varsó és Budapest közös akarata lehelt új életet a visegrádi együttműködésbe. Eközben a szlovákiai szociáldemokrata (Smer-SD) és jobboldali populista (OL’aNO) kormányok, valamint a csehországi, centrista ANO is olyan politizálást folytattak, melynek révén nemcsak saját nemzeti érdekeik, hanem a visegrádi szövetség mellett is kiálltak. Sorosnak jó harminc éve kiemelt célterülete Közép-Európa, ahol a nemzeti kormányok egymással való összefogása nem várt nehézségeket okoz érdekérvényesítésének.

A visegrádi országok ráadásul nem csupán az egymással szembeni előzékeny, sőt baráti viszonyt, a közös infrastrukturális fejlesztéseket, a katonai együttműködést és a gazdasági kooperációt működtetik, de azokban a politikai kérdésekben is igyekeznek közös platformot kialakítani, amelyek az EU föderális–szuverenista törésvonalán vetődnek föl (migráció, elosztási kvóták, jogállamiság, költségvetés). A Magyarországgal szembeni, immár évtizedes brüsszeli hajtóvadászat, amely jogállamisági vitákkal, bizottsági jelentésekkel (Tavares – 2013, Sargentini – 2018), jogi és pénzügyi vizsgálatokkal, továbbá hetes cikkely szerinti és túlzottdeficit-eljárásokkal folyt eddig, most új erőre kapott, mégpedig az uniós források „jogállamisági kritériumokhoz” kötésével. Ennek ellenében Magyarország kilátásba helyezte a következő hét éves költségvetés és az újjáépítési alap (Next Generation EU) megvétózását, mely lépéshez Lengyelország is csatlakozhat. Végleges formát öltöttek az arcvonalak.

Számos alkalommal előfordult már, hogy Soros kijött a fényre, vagyis a nyilvánosság elé állt, mégpedig újságcikkekben, interjúkban, videónyilatkozatokban. A 2015-ös migrációs válság során például a korlátlan befogadás pártján állva, a 2018-as davosi találkozón pedig „maffiakormányzásnak” nevezve a demokratikusan megválasztott magyar kabinet tevékenységét. Soros György most ismét megnyilatkozott, mégpedig cikke címében nem kevesebbet állítva, mint hogy „Európának fel kell lépnie Magyarország és Lengyelország ellen” (Europe Must Stand Up to Hungary and Poland). Soros szerint, bár Magyarország és Lengyelország lenne a következő EU-s pénzügyi ciklus és az újjáépítési alap legnagyobb nyertese (?), a jogállamiságot (rule of law) rendre megsértő, korrupt vezetésük inkább megvétózná őket, minthogy be kelljen tartaniuk a „közösségi szabályokat”.

„Az EU elkötelezett támogatója vagyok, mert az a joguralomra épülő nyílt társadalom modellje” – írja friss cikkében Soros, s éppen ezért hív fel arra, hogy az uniós intézményrendszer és a féléves elnökséget adó Németország kancellárja segítségével regulázzák meg Magyarországot és Lengyelországot. Orbán Viktor kormányzását „kleptokratikusnak” és alkotmánysértőnek nevezi, a miniszterelnököt azzal vádolva, hogy „élethosszig tartó uralomra” rendezkedik be a járvány elleni védekezés örve alatt. További vádjai szerint az Orbán-kormány közpénzt juttat magánalapítványoknak, Kínától vásárol lélegeztetőgépeket, Oroszországból hozna oltóanyagot, megkurtította Budapest forrásait és a fővárosi vezetést megkerülve szerzett be tömegközlekedési eszközöket, ráadásul katonákat vezényelt az utcákra.

Ami váratlan jólinformáltságnak tűnik, az ismerős féligazságok és megszokott ferdítések sora.

Nyilvánvaló, hogy amint a Brüsszelben készülő jelentések, vizsgálatok és eljárások háttéranyagát itthon állítják össze, úgy Soros aktuális cikkéhez is az ellenzéki pártapparátusok és a kormánykritikus média szolgáltatta az információkat, amely aztán megkettőzte és kívülről tükrözte vissza azt a narratívát, amelyet a Soros-szervezetek, a szivárványkoalíció pártjai és a kívülről finanszírozott média idehaza szövöget.

Soros György cikkében nyíltan a magyarországi ellenzéknek szóló, 2022-es választási stratégiáról ír, amikor úgy fogalmaz, hogy nagyon helyesen 1) közös listát fognak állítani, de tudniuk kell azt is, hogy 2) „csak az EU segíthet, így például az uniós forrásokat a helyi önkormányzatokhoz kell becsatornázni, ahol még működik a demokrácia, nem úgy, mint országos szinten”. Mindebből az következik, hogy a másfél év múlva esedékes parlamenti választásokon ellenzéki oldalon egyetlen Soros-lista fog indulni, amelynek programja a nemzeti szuverenitás leépítése lesz. Ehhez az amerikai külügy, a brüsszeli intézményrendszer és a Soros-hálózat eszközeit egyaránt igénybe fogják venni.

Washington–Brüsszel-tengely a Varsó–Budapest-szövetség ellen

Joe Biden megválasztásával és a brüsszeli parlamenti és bizottsági döntéshozatal balra tolódásával olyan politikai konstelláció alakult ki, amely az elkövetkező években biztosan tovább élezi az immár évtizede zajló harcot a globális és a nemzeti erők között.

Fel kell készülni nemcsak az Obama-adminisztráció alatt megszokott washingtoni nyomásgyakorlás (Goodfriend-misszió, kitiltási botrány, kioktató hangnem, médiafinanszírozás) felújítására, hanem számolni kell azzal is, hogy a „nyílt társadalom” erői a brüsszeli–strasbourgi struktúrákat fokozottan használják majd, amelyek persze maguk sem restek a renitensek megbüntetésében.

A visegrádi szövetség négy állama, amelyek főtengelye Budapest és Varsó pillérjein áll, valamint a nyugat-balkáni térség EU-tag (Szlovénia) és még mindig előszobáztatott (Szerbia) államai egy olyan egybefüggő, közép-európai blokk rémét idézik fel a Washington–Brüsszel-paktum számára, amely a „nyílt társadalom” elérését célzó és ezért minden eszközt (bevándorlás ösztönzése, migrációs kvóta támogatása, indirekt befolyásszerzés, gazdasági nyomásgyakorlás, médiahadjárat stb.) bevető Soros-terv útjában is áll. Ne feledjük, hogy 2018 óta V4-szerte napirenden vannak a szervezett megmozdulások (Szlovákia – 2018, Magyarország – 2018/19, Lengyelország – 2020) és az ellenzéki összefogások létrehozása (Lengyelország, Magyarország), mely megoldások a Nyugat-Balkánon sem ismertelenek (heves szerbiai tüntetések).

Úgy tűnik azonban, hogy mivel a Soros-forgatókönyv receptjei közül a „színes forradalom”, a bevándorlás előmozdítása és a korrupcióellenes ügyészség destabilizáló elemei errefelé nem alkalmazhatóak, más megoldás után kell nézni. Ezek rendre összekapcsolódnak a demokrata adminisztráció és a brüsszeli elit akaratával. Így 2021-től ismét találkozhatunk az annak idején Obama alelnökeként szolgáló Biden kormányzata részéről alkalmazott soft demokráciaexporttal és az unió pénzügyi és jogi intézményeinek, valamint Bizottságának és Parlamentjének nyomásgyakorlásával, amelyek mögött a baloldali-liberális uniós mainstream, az egyre nyomasztóbb német befolyás és a Soros-hálózat áll. Ezek mellett az ellenzéki „habarékkoalíciók” tető alá hozása és a Lengyelországra már átterjedt „belorusz módszer” alkalmazása is minden bizonnyal folytatódni fog.

Soros választói felhatalmazás nélkül politizál és – mint ő maga egyszer büszkén mondta – „állam nélküli államférfiként” viselkedik, törekvéseivel szemben tehát 1) regionális összefogással és 2) a demokratikus legitimáció talaján álló politikai döntésekkel szükséges föllépni. Vagyis egyfelől ésszerűnek látszik a hálózatával szemben álló közép-európai ellenszövetség kiépítése, ami térségünkből – narratívan, gazdaságilag és politikailag – kiszorítja formális és informális befolyását, létrehozva egy Soros-mentes Övezetet. Másfelől pedig könnyen lehet, hogy itt volna az ideje a Soros-féle fizetési listán lévő ügynökségek és személyek nevesítésének, sőt a Soros-szervezetek kiutasításának, mégpedig nemzetbiztonsági kockázattal járó destabilizáló, hírszerző és kémkedési tevékenységük okán.