Az elmúlt időszakban a posztszovjet térség peremvidékein a jelenlévő hatalmak fokozott aktivitása tapasztalható. Az egymással versengő nagy- és középhatalmak, valamint kisebb államok mindegyike igyekszik a koronavírus-járvány következtében lezajló változásokat kihasználva előnyösebb helyzetbe kerülni, míg mások számára a korábban megszerzett pozícióik megtartása a tét. Lengyelország Belaruszban, Törökország a Kaukázusban, a globalista Soros-hálózat pedig a térség egészében igyekeztek kiterjeszteni befolyásukat – általában Oroszország kárára.

A XXI. Század Intézet elemzésében az elmúlt hónapokban Eurázsia nyugati részén lezajlott többrésztvevős geopolitikai játszmának az eseményeit foglaljuk össze.

A „színes forradalom” bumerángja

A volt Szovjetunió nyugati határainál Lengyelország próbálja megerősíteni az elmúlt években kirajzolódni látszó középhatalmi státuszát. Varsó geopolitikai törekvéseinek egyik alapját az az elképzelés jelenti, miszerint a Balti-, a Fekete-, valamint az Adriai-tengerek közötti térségben egy olyan, lengyel vezetésű szövetséget (intermarium, Międzymorze) kell létrehozni, amely az Európai Unión belül ellensúlyt képez a német–francia-tengely túlsúlyával szemben, egyúttal pedig egyfajta „civilizációs védőgátat” jelent az orosz birodalmi ambíciókkal szemben. Elsősorban utóbbi célt szolgálja az idén nyáron életre hívott „lublini háromszög” nevű szövetség, amely Lengyelország, Ukrajna és Litvánia között jött létre, azzal a céllal, hogy „elősegítse a térség államainak euroatlanti integrációját.”

A szövetség mind nevével, mind összetételével egyértelműen a régi, fénykorát élő Lengyel Királyságra utal vissza: 1569-ben Lublin városában kötötték meg a lengyel–litván uniót, az így létrejött államszövetség pedig a korabeli Európa egyik legnagyobb országaként a mai Lengyelország, Litvánia, Ukrajna és Belarusz területének nagy részére kiterjedt.

Ezt orvosolandó, a lengyel és a litván kormány is elsők között állt ki az augusztus 9-i elnökválasztást követően az Aljakszandr Lukasenka elnök újraválasztása ellen tiltakozó belarusz ellenzék mellett, abban a reményben, hogy a tömeges tiltakozások sikere esetén Minszkben is egy, a Kremltől nagyobb távolságot tartó és a Nyugat felé közeledő vezetés kerülhet hatalomra. Litvánia menedéket nyújtott a Belaruszt elhagyó elnökjelölt, Szvjatlana Cihanovszkaja számára, Lengyelország pedig fokozta az általa támogatott belarusz ellenzéki média (Belsat televíziós csatorna, a NEXTA YouTube- és Telegram-csatornák) támogatását. Emellett mindkét ország vezetői szorgalmazták a minszki vezetés elleni szankciókat, és legitimálni igyekeztek a magát Belarusz választott elnökének tekintő Cihanovszkaját.

Ezzel egyidőben annak lehetősége is közel került, hogy a már majdnem teljesen elkészült Északi Áramlat 2 földgázvezeték munkálatai hosszabb távon sem folytatódnak, ugyanis Alekszej Navalnij megmérgezését követően a vezetékkel szembeni szankciók lehetősége is felmerült. Az Oroszországot Németországgal a Balti-tengeren keresztül összekötő vezeték szabotálása több szempontból is fontos Lengyelország és lublini partnerei számára.

Egyrészt a Lengyelország – és persze Ukrajna – területén keresztül futó vezetékek jövedelmezőségének fenntartása miatt, másrészt azért, mert a lengyelországi Świnoujście és a litvániai Klaipėda révén éppen a lublini államok rendelkeznek a balti térségben cseppfolyósított földgáz (LNG) visszaalakítására alkalmas, nagy kapacitású terminálokkal, szemben Németországgal, ahol az ilyen terminálok kialakítása még csak folyamatban van, márpedig az olcsó orosz földgáz alternatívájaként az ellenzői általában az amerikai LNG-t vetik fel. Harmadrészt az Északi Áramlat 2 megépítésével Németország Európa északi felének legjelentősebb földgázelosztó központjává válna, tovább növelve ezáltal az ország Európai Unión belüli túlsúlyát. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy történelmi okokból Lengyelország és a balti államok is gyanakodva tekintenek minden német–orosz közeledésre.

A Navalnij-ügy kapcsán hozott szankciók azonban végül nem érintették az Északi Áramlat 2 kérdését, bár az amerikaiak tervezett intézkedései még megakadályozhatják az építési munkálatok befejezését.

A belarusz tiltakozó akciók több mint három hónap alatt sem tudtak kimozdulni a holtpontról, és semmilyen jelentősebb sikert sem tudnak felmutatni. Bár a hétvégi tiltakozások továbbra is rendszeresek, ezek létszáma egyre csökken, a támogatók köre pedig szűkül. A minszki kormányzat a lassú politikai változások kezdeményezőjének szerepét is átvette, megosztva ezzel az ellenzéket. Nem meglepő, hogy ezek után Lukasenka és környezete leplezetlen kárörömmel konstatálta a Lengyelországban az elmúlt hetekben végigsöprő (abortuszpárti, PiS-kormány ellenes) tiltakozáshullám tényét, az állításuk szerint Varsó által szított minszki forradalomkísérlet bumerángként történő visszacsapódását látva az eseményekben (a lengyelországi tüntetők ráadásul maguk is a „belarusz módszer” alkalmazását ígérték).

A bumeráng-hatás tézise mellett szól az a tény, hogy a lublini államok mellett a Soros Györgyhöz és az amerikai demokratákhoz közeli nemzetközi hálózatok is igyekeztek a maguk céljainak megfelelő mederbe terelni a belarusz tiltakozásokat, akik most azonban a lengyel tüntetésekben is szerepet vállalnak. A lengyel ellenzék egyre változatosabb, gyakran egymással is élesen szembenálló csoportokat jelent a radikális nacionalistáktól a Soros-támogatta „civileken”, abortuszpárti tüntetőkön és az agrárszektor bizonyos képviselőin át egészen a koronavírus miatt bevezetett korlátozásokkal szembeni tiltakozókig. De Varsónak a külső nyomással is szembe kell néznie: az európai jogállamisági mechanizmus kapcsán folytatott vitába Soros György már személyesen is beavatkozott, elérkezettnek látva az időt a „nyílt társadalom” útját elutasító „renitens” kormányzatok megrendszabályozására.

Illúziókat azonban Minszkben sem táplálhatnak: az éppen Lengyelország ellen forduló nemzetközi hálózatok Belaruszban is igyekeznek majd folytatni tevékenységüket, a gyors rendszerváltásra irányuló törekvések kudarcát látva pedig vélhetően megpróbálják majd visszaterelni a belarusz vezetést a „többirányú külpolitika” útjára, megakadályozva Oroszország és Belarusz folyamatosan napirenden lévő, de eddig meg nem valósuló mélyebb integrációját.

Aktivizálódó „Soros-fiókák”

A Soros-hálózat emberei a kelet-európai térség többi államában is aktivizálták magukat az amerikai elnökválasztáshoz és Joe Biden győzelméhez közeledve. Az egyik legjelentősebb sikerükként könyvelhető el Maia Sandu győzelme a moldovai elnökválasztáson. Sandu tavaly, a moldovai alkotmányos válságot követően rövid ideig miniszterelnök lehetett, kormányában a helyi Soros-alapítvány több munkatársa is helyet foglalhatott.

Bár a szimbolikus gesztusokon túlmenően Dodon sem mélyítette el túlzottan Moldova és Oroszország kapcsolatait, az ellenfelei által „Soros-fiókának” nevezett Sandu győzelme nem jó hír Oroszország számára.

Szintén fokozták tevékenységüket az ukrajnai „Soros-fiókák” (szoroszjátá) és más hivatalos és nem-hivatalos nyugati érdekképviselők, amelyre az okot a helyi alkotmánybíróság egyik döntése szolgáltatta. Az alkotmánybírák ugyanis érvénytelenítették az egyik, a Majdant követően felállított intézmény, a Nemzeti Korrupcióellenes Ügynökség (NAZK) jogköreinek jelentős részét. Az alkotmánybíróság ilyen döntését megelőző beadványt támogató parlamenti képviselők – bár a beadvány formális indoklásában ez természetesen nem szerepelt – az ukrán belügyekbe történő nyugati beavatkozás eszközének tekintik a NAZK-t és a többi Majdan utáni korrupcióellenes intézményt.

Nem véletlen, hogy a beadványt az ország délkeleti régióiban erős, oroszbarátnak tekintett Ellenzéki Platform – Az Életért, valamint az Ihor Kolomojszkij oligarchához köthető A Jövőért frakciók képviselői kezdeményezték. Kolomojszkij az elmúlt években éles konfliktusba keveredett a „Soros-fiókák” néven emlegetett érdekcsoportokkal, és őt sejtik a Joe Biden ukrajnai ügyeivel kapcsolatos leleplező anyagok nyilvánosságra hozatala mögött is.

A NAZK jogköreinek megvonása ellen élesen tiltakoztak nem csupán a helyi, nagyon gyakran közvetlenül vagy közvetetten Soros által is finanszírozott korrupcióellenes „civil” aktivisták, de a nyugati államok képviselői is. Matti Maasikas, az EU kijevi nagykövete, valamint Kristina A. Kvien, ideiglenes amerikai megbízott már a döntés másnapján felkereste az ukrán alkotmánybíróság elnökét, és kormányok és nemzetközi szervezet sora fejezte ki aggodalmát a döntés kapcsán. Az önkormányzati választások idején szuverenitását az állítólagos magyar beavatkozástól féltő ukrán vezetés ezúttal nem volt olyan önérzetes, és Volodimir Zelenszkij elnök azonnal benyújtott egy törvényjavaslatot, amely – egyébként alkotmányellenes módon – az alkotmánybíróság feloszlatását javasolta.

Többek között Szerhij Lescsenko, aki újságíróból lett a Majdan után Porosenko-párti parlamenti képviselő, jelenleg pedig az ukrán államvasút felügyelőbizottsági tagja, valamint Vitalij Sabunyin, aki a Soros által támogatott Korrupcióellenes Központ nevű „civil” szervezet vezetője.

A nyilvánvalóan törvénytelen és abszurd, a nyugati elvárásoknak való megfelelés kényszere által szült javaslatot azonban még a kormánypárt többsége sem támogatja, sőt az EBESZ és a velencei bizottság is kifejezte aggályait azzal kapcsolatban. A kormányzó Nép Szolgája önkormányzati választásokon történő rossz szereplése szintén hozzájárult ahhoz, hogy a képviselők jelentős része nem szívesen venne részt egy egyértelműen törvényellenes javaslat elfogadásában, hiszen a kormánypárt egyre valószínűbb bukása esetén azért könnyen felelősségre vonhatnák őket. Ráadásul az egy ideje már Zelenszkij jövőbeli kihívójának tekintett Dmitro Razumkov házelnök egy saját, mérsékeltebb javaslatot nyújtott be a parlamentnek, amely egész egyszerűen visszaállítaná az alkotmánybíróság által megvont jogköröket, a procedúra újrakezdésével ideiglenesen feloldva a patthelyzetet annak megnyugtató és végleges rendezéséig. Könnyen lehet tehát, hogy Zelenszkij ebben az ügyben is zsákutcába kerül, és további tekintélyvesztést könyvelhet el.

Az alkotmánybíróság egy másik döntése kapcsán, amely Artem Szitniket, a Nemzeti Korrupcióellenes Iroda (NABU) vezetőjének kinevezését tette semmissé, Zelenszkij szintén ígéretet tett a G7-államok nagyköveteinek, hogy az alkotmánybíróság döntése ellenére továbbra is Szitnik marad a NABU vezetője. Az egyébként korrupciós ügyben vétkesnek talált Szitnik mellett már többször is kiálltak a nyugati államok és a helyi „Soros-fiókák” is. Nem véletlenül, hiszen Szitnik volt az, aki 2016-os amerikai elnökválasztási kampány során nyilvánosságra hozta a Donald Trump kampányfőnöke, Paul Manafort vesztét okozó dokumentumokat.

Békétlenség a Kaukázusban

Európa és Ázsia mozgó határának gerincén, a Kaukázusban is „fokozódik a nemzetközi helyzet”. Grúziában (Georgia) a helyi ellenzék nem ismeri el a választások eredményeit, csalással vádolva a kormányt, és az újonnan felálló parlament bojkottjával fenyegetőzik. A tiltakozások vezető ereje az Egységes Nemzeti Mozgalom, a jelenleg Ukrajnában élő egykori elnök, a hazájában elítélt Miheil Szaakasvili pártja. A Nyílt Társadalom-díjas politikus az emigrációból is igyekszik befolyásolni a grúz politikai életet, és egy újabb, az őt hatalomra juttató 2003-as „rózsák forradalmához” hasonló fordulatban bízik. Azonban, míg a 2003-as „színes forradalom” egyértelműen élvezte az amerikai nagykövetség támogatását is, addig jelenleg mind az amerikaiak, mind az EU, mind az EBESZ, a választásokon tapasztalható kisebb szabálytalanságok ellenére elismerték annak eredményeit, és a parlamenti munkában való részvételre szólították fel az ellenzéket.

Szimbolikus, hogy Mike Pompeo amerikai külügyminiszter a napokban történt grúziai látogatásakor nem találkozott az ellenzék képviselőivel, ahogyan a másik oldalról szimbolikus az is, hogy a helyi Nyílt Társadalom Alapítvány mindezek ellenére a választási bizottság vezetőinek lemondását és a szavazatok újraszámlálását követelő közleményt adott ki. Az államokon átívelő Soros-hálózat érdekeinek ütközése az egyébként vele partneri viszonyt ápoló államokkal és szervezetekkel azzal magyarázható, hogy Grúzia a Nyugat utolsó, többé-kevésbé stabil és megbízható szövetségese a Kaukázus térségében, és mivel jelenleg ezen a komoly választói támogatottsággal bíró, kormányzó Grúz Álom párt sem akar változtatni, az ellenzék melletti kiállás a Nyugat részéről kontraproduktív lehetne, de akár Oroszország irányába fordíthatná Tbiliszit, ahogyan az Belarusz esetében is történt.

Törökország ugyanis egyre jelentősebb befolyással bír Grúziában is, ellenőrzése alatt tartva az Adzsáriai Autonóm Terület, valamint az ország tengerparti területeinek gazdaságát. Az Azerbajdzsán és Törökország közötti kőolaj- és földgázszállítások szempontjából is nagy jelentőséggel bír Grúzia Ankara számára. Grúzia veszélyeztetettségét nem csupán a török befolyás alatt álló Adzsária, és az ország északi részén fekvő, orosz ellenőrzésű szakadár köztársaságok (Abházia, Dél-Oszétia) fokozzák, de az a tény is, hogy az örmény és azeri határhoz közeli területein jelentős örmény és azeri kisebbség él.

Nem csak a Nyugat, de a grúz lakosság lelkesedése is alacsony a tiltakozó akciókat illetően, az elégedetlenség nem vált általánossá, és egy újabb „színes forradalom” már a fentebb említett kockázatok miatt is egyre kevésbé vonzó alternatíva a posztszovjet államok lakói számára. Legfrissebb elrettentő példaként a 2018-as „bársonyos forradalom” során hatalomra jutott Nikol Pasinján örmény miniszterelnököt lehetne említeni, akit nemrég még sikeres reformerként ünnepeltek, jelenleg azonban az Azerbajdzsánnal szembeni háborús vereség egyik fő felelősének – egyesek egyenesen hazaárulónak – tartják.

Bakuban ezzel szemben a győzelmet ünneplik, de Moszkva és Ankara sem lehet elégedetlen. Az orosz békefenntartók részvételével egy törékeny, de talán a korábbiaknál tartósabb békeállapot jöhet létre Hegyi-Karabah térségében. Oroszországnak sikerült a harci cselekményekben való részvétel nélkül saját győzelmeként elkönyvelni szövetségese, Örményország vereségét, és jó időre biztosítani Moszkva irányában való lojalitását. Ugyanígy szorosabbá vált Azerbajdzsán és Törökország szövetsége is, a karabahi győzelem pedig mind Recep Tayyip Erdoğan török, mind İlham Alijev azeri elnök gazdasági gondokkal küszködő rendszere számára fontos a belpolitikai stabilitás megőrzése szempontjából.

Geopolitikai kötélhúzás Nyugat-Eurázsiában

Az elmúlt hónapokban a volt Szovjetunió szinte teljes nyugati peremvidékén jelentős beavatkozási kísérleteknek lehettünk tanúi, amelyek általában az orosz érdekszféra visszaszorítására irányultak.

A közeljövőben elsősorban az amerikai demokrata kormányzat és a hozzá közel álló nemzetközi hálózatok Oroszország-politikája, valamint az orosz–török kapcsolat kérdése lesz fontos a térség stabilitása szempontjából. Az egyre ambíciózusabb Ankara és a pozícióiból nem engedő Moszkva a szíriai és líbiai konfliktusokat követően a Dél-Kaukázusban – helyetteseiken keresztül legalábbis – immár a közvetlen összeütközés közelébe került, ennek kockázatát pedig a de iure Azerbajdzsán területén állomásozó orosz békefenntartók jelenléte talán még fokozza is.