Nemrég azonban, újra kézbe véve, már csak a mai nyugati haladók által szorgalmazott szép új világra asszociáltam: az életmód- és egyéb kisebbségek agresszív nyomulására, a fajelmélet felmelegítésére és középpontba állítására, a szólásszabadság ellehetetlenítésére, a társadalmi kohézió szétporlasztására, a szolidaritás megszüntetésére. A filozófus Molnár Tamás három évtizeddel ezelőtt, amikor én a frissen elnyert szabadságtól kábán azt hittem, hogy a kommunizmusnak befellegzett, arra figyelmeztetett, hogy annak ellenére, hogy a kommunizmus 1990-ben jelentős kudarcot szenvedett, nem vált sem divatjamúlttá, sem hiteltelenné. Hazát váltott és a Szovjetunió helyett Amerikába költözött.

A kiváló francia író, Michel Houellebecq értelmezése szerint „a 20. század összes értelmiségi vitája összefoglalható a kommunizmus, avagy a humanizmus hard-változata és a liberális demokrácia, vagyis a humanizmus elpuhult változata szembenállásaként.” Mi, a vasfüggöny mögé zárva nem láttuk ezt ilyen tisztán. Azt reméltük, hogy a kommunista rendszer megdöntése örökre megszabadít bennünket attól a szabadsághiányos rendszertől, amiben fuldokoltunk.

Értjük, hiszen megtapasztaltuk, hogy ahogy a népi demokráciák esetében fosztóképző volt a népi, úgy a mai liberális is a szabadságellenesség fedőszavává vált. A népi demokráciában a reakciósok és az imperialista ügynökök veszélyeztették a haladást, vagyis a Párt, pontosabban az élcsapat uralmát, a mai liberális demokráciákban a tájékozatlan, idős, ostoba és nacionalista tömegek, valamint populista vezetőik állnak a globális jövő útjában. Gátolják annak a nemzetek feletti jövőnek a beköszöntét, ami kísértetiesen emlékeztet minket arra a régire, amit nem is olyan régen még a kommunisták akartak nemzetközivé tenni. Minden hivatalos alkalommal az Internacionálét kellett énekelnünk, vagyis az, hogy „nemzetközivé lesz holnapra a világ.”

Schmidt Mária teljes írása a Látószög blogon olvasható.