Angela Merkel 16 évnyi regnálása után új kancellár kerül Európa vezető hatalmának élére. A szociáldemokraták (SPD) Olaf Scholz vezetésével megnyerték a választást, azonban a szoros eredmények miatt az új koalíciós kormány felállítása akár még hónapokig eltarthat. A CDU választási veresége ellenére nem esélytelen, hogy végül Armin Laschet lesz az ország kancellárja, azonban az bizonyos, hogy a „zöldek”, és szabaddemokrata FDP lesznek a „királycsinálók”. A kereszténydemokrata gyökereitől elszakadt, évek óta balratolódó CDU saját csapdájába esve így nemcsak győzelemhez segítette a baloldalt, de jó eséllyel a kormánykoalícióból is kimarad. A témában a XXI. Század Intézet Mozgásban című műsorának legújabb adásának vendégei Prőhle Gergely, volt németországi nagykövet, a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója és Galló Béla, szociológus, a XXI. Század Intézet főmunkatársa voltak, akik egyetértettek abban, hogy valószínűleg szociáldemokrata kancellárja lesz Németországnak.
A XXI. Század Intézet legújabb elemzése arra világít rá, hogy a CDU balratolódásával elvesztette kereszténydemokrata identitását, aminek következménye egy jelentős mélyrepülés lett.
Kontraproduktív stratégiai balratolódás
Prőhle Gergely és Galló Béla a Merkel után – új korszak jön? című Mozgásban műsor során azzal kezdték gondolataikat, hogy az eredmények értékelését távolabbról kell szemlélni. A Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója szerint Merkel a személyes támogatás fenntartása érdekében több esetben is engedett a korszellemnek (például a sorkötelezettség megszüntetése, vagy az atomenergiával való szembefordulás terén), míg a XXI. Század Intézet főmunkatársa arra hívta fel a figyelmet, hogy az elmúlt évtizedekben az európai középpártok lassú, de biztos erodálása figyelhető meg.
Annyi azonban kétségtelen, hogy CDU/CSU pártszövetség kereszténydemokrata identitását legkésőbb 2015-ben kezdte elveszteni, miután Angela Merkel meghirdette a Willkommenskulturt és többszázezer ellenőrizetlen hátterű, idegen kultúrájú bevándorlót invitált meg Európába. A bevándorlókkal együtt a problémáikat is importálta az európai kontinens, ezzel tovább bomlasztva az európai társadalmak kohézióját. A pártszövetség identitásvesztésének újabb állomása volt az a 2017-es Bundestag szavazás, ahol engedélyezték az azonos neműek házasságát, valamint lehetővé tették a gyermekek örökbefogadását is számukra.
Noha maga Merkel lelkiismereti okokból nemmel szavazott, az egykoron konzervatív pártja tagjainak negyede (75 fő) támogatta a törvény megszavazását.
Mindezek után következtek be a 2017-es szövetségi választások, ahol a konzervatív szavazók világos üzenetet küldtek az egyre inkább balratolódó pártnak, és tömegével pártoltak át a bevándorlásellenes Alternatíva Németországért (AfD) párthoz. A CDU mélyrepülését jól mutatja, hogy amíg 2013-ban 41,5 százalékkal nyerték meg a választást, 2017-ben mindössze a szavazatok 33 százalékát szerezték meg. Ezzel szemben az AfD a 2017-es választáson 12,6 százalékot szerzett, amihez nagyban hozzájárult, hogy 1 millió kiábrándult CDU szavazót sikerült megszólítaniuk, amely eredmény a harmadik legnagyobb erővé tette őket a parlamentben.
Azonban a szavazatmaximalizálás szellemében Merkel stratégiailag kifizetődőnek ítélte meg a párt folyamatos balratolását, aminek viszont a következményeivel éppen a 2021-es szeptemberi választások során kellett megküzdenie az uniópártoknak.
Ennek oka, hogy Merkel személye, karizmája és elvitathatatlan politikai tehetsége képes volt egyben tartani a pártszövetséget, ám az utódlása körül felmerült problémák megmutatkoztak – az egyre inkább már csak nevében – kereszténydemokrata párt támogatottságában is. Prőhle Gergely arra hívta fel a figyelmet, hogy noha Merkel időben bejelentette visszavonulási szándékát, hatalomtudatos regnálása miatt nem tudott felnőni mellé egy hasonlóan karizmatikus utód, amit az is bizonyít, hogy a kancellár kiszemelt utódja, a CDU pártelnökének megválasztott Annegret Kramp-Karrenbauer hamar megbukott. Ennek oka, hogy a 2020-as türingiai választásokat követően pártja tagjai együtt szavaztak az AfD-vel, és választották meg a szabaddemokrata Thomas Kemmerichet a tartomány miniszterelnökéül. Merkel megbocsáthatatlannak tartotta, hogy demokratikus pártok együtt szavaznak az AfD-val, ezért a kancellár nyomására Kemmerich lemondott, és a CDU azóta is kívülről támogatja a szélsőbaloldali Die Linke politikusának, Bodo Ramelownak a kormányát. Merkel közbeavatkozása azonban kikezdte Kramp-Karrenbauer – amúgy sem túl jelentős – tekintélyét, aki így lemondott a CDU-elnöki posztjáról, és ezzel együtt a kancellárjelöltségről is.
Ezt követően Merkel minden befolyását latba vetette, hogy Armin Laschet legyen az új pártelnök, és ne a kancellár régi riválisa, Friedrich Merz. Noha Merz éppen azt hangsúlyozta, hogy a pártszövetségnek vissza kellene térnie konzervatív gyökereihez, és visszanyernie az AfD-hez átpártolt szavazókat, az ő pártelnökségével Magyarország újra a kritikák középpontjába került volna. Ezzel szemben Laschet a párt liberálisabb szárnyához tartozik, ám integratív személyisége, és az általa vallott geopolitikai pragmatizmus miatt a megválasztása kedvező változás volt Magyarország számára a CDU élén.
Merkel öröksége: mélyrepülés
Miután Laschet elnyerte a pártelnöki tisztséget januárban, a CDU támogatottsága 36 százalékon állt, ami azonban február elejétől tartós csökkenésnek indult, köszönhetően annak, hogy a CSU elnöke, Markus Söder szintén bejelentkezett a kancellári posztért. Merkel ismét megmozgatott minden szálat, aminek következtében Söder lemondott Laschet javára, ám az uniópártok közötti csörte rányomta a bélyegét a támogatottságukra is, amely 26 százalékra csökkent április közepére. Laschet hivatalos kancellárjelöltségének bejelentése április 20-án szintén tovább erodálta a pártszövetség támogatottságát, és mindössze 24 százalékra csökkent, majd április 25-én bekövetkezett az elképzelhetetlen, és az Annalena Baerbock vezette „zöldek” 25 százalékos támogatottsággal átvették a vezetést a közvéleménykutatások szerint. A zöldbaloldal kancellárjelöltje azonban botrányainak köszönhetően (többek között plágium vádak érték, kiderült, hogy hazudott az önéletrajzában, valamint „elfelejtett bevallani” egy karácsonyra kapott közel 9 millió forintnak megfelelő bónuszt) veszített népszerűségéből, és pártjának támogatottsága szeptemberre 16 százalékra csökkent.
A Laschet vezette CDU/CSU május közepétől újra népszerűbbé vált, július közepén például 29 százalékos támogatottsággal. Ám ekkora újabb csapás érte az uniópártokat, miután a több mint 220 halálos áldozatot követelő németországi árvizek után videóra vették, ahogyan Laschet a katasztrófa sújtotta területen tett látogatása közbe nevetgél és viccelődik. Ezután kezdődött az uniópártok történelmi mélyrepülése, amely meg sem állt 21 százalékig, és nevető harmadikként a szociáldemokraták (SPD) vették át a vezetést 25 százalékkal. Az SPD az elmúlt évek során egyre inkább egy eljelentéktelenedő párt benyomását keltette, január végén mindössze 13 százalékon álltak a közvéleménykutatásokban. Ám az egykori hamburgi főpolgármester és kancellárhelyettes, valamint a pénzügyminiszteri pozíciót a választások előtti is birtokló Olaf Scholz személyében olyan kancellárjelöltet sikerült állítania a pártnak, aki nemcsak jó vezető, hanem kipróbált, kormányzati tapasztalattal is rendelkező politikus. A szociáldemokrata párt egész kampánya az ő személyére épült fel, ami – a jelenlegi választási győzelem tudatában – kifizetődőnek tűnt. Scholz győzelmét előrevetítette az a tény is, hogy a legtöbb médium szerint mindhárom kancellárjelölti vita során is ő mutatkozott a leginkább kompetens jelöltnek.
Ennek kapcsán érdemes megemlíteni a nyugati államok kettős mércéjét is, hiszen amikor Olaf Scholz (vagy korábban éppen Angela Merkel) kampánya erőteljesen személyközpontú, akkor a balliberális médiumok ünneplik az erős és jó vezetőt, míg Orbán Viktort rendre „autokrata” címkével látják el államférfiúi szerepe miatt.
Azonban a hétvégi választások is arra szolgálnak bizonyítékul, hogy nem a pártok programja, hanem a kancellárjelöltek személye és a kormányzóképességükbe vetett hit döntött.
Mindennek tükrében érdemes elemezni a jelenleg rendelkezésre álló eredményeket, amelyek szerint az SPD a szavazatok 25,7 százalékának megszerzésével megnyerte a választást, a CDU/CSU több mint 8 százalékpontot zuhanva mindössze 24,1 százalékot kapott, míg a „zöldek” 14,8 százalékot, a szabaddemokrata FDP 11,5 százalékot, a bevándorlásellenes AfD 10,3 százalékot, a Linke pedig mindössze 4,9 százalékot szerzett meg.
Az sem kizárt, hogy a koalíciós tárgyalások végén Laschet lesz a kancellár, azonban az biztossá vált, hogy ilyen alacsony támogatottsággal még soha senki nem vezette Németországot. A CDU mélyrepülése mindenképp megkérdőjelezi Merkel örökséget, aminek legfőbb oka, hogy a kancellár olyannyira balra tolta pártját, hogy gyakorlatilag nem sok különbség akad a CDU és az SPD programja között. A konzervatív szavazókon túl a személye köré központosult CDU szavazótábor is elkezdett lemorzsolódni, és a kormányzati tapasztalattal rendelkező, leginkább kormányzóképesnek ítélt Olaf Scholzhoz kezdett átpártolni. A balratolódás célja az évek óta eljelentéktelenedő szociáldemokrata szavazók megnyerése volt, azonban Merkel nem számolt azzal a kontraproduktív hatással, hogy távozásával és CDU–SPD ideológiájának hasonszőrűvé tételéből a jobb jelöltet állító szociáldemokraták profitálnak. A választási eredmények szerint a németek jobban hisznek abban, hogy Scholz képviseli a merkeli kiszámíthatóságot és stabilitást, és nem Laschet, amivel Galló Béla is egyetértett a Mozgásban adás során.
Az is gyakorlatilag biztos, hogy legalább három pártból álló koalíciós kormányzásra lesz szükség Németországban, amelyben a politikai karanténba kényszerített AfD kivételével bármely párt részt vehet. Az SPD célja alapvetően a CDU ellenzékbe való szorítása lenne, ezáltal a hagyományos „nagykoalíció” (CDU–SPD) felállása szinte kizárt, maximum a sikertelen koalíciós tárgyalások utáni vészforgatókönyvként jöhet számításba. Az instabil, koalíciós kormány felállítása hónapokig is eltarthat, amit tovább nehezít, hogy a szociáldemokrata–„zöld” koalíciónak önmagában nem lenne többsége, míg a felső- és középosztály érdekeit képviselő, ezáltal mindenféle (zöld)baloldali adóemelést ellenző szabaddemokrata FDP inkább a CDU-val fogna össze. Prőhle Gergely úgy vélekedett ennek kapcsán, hogy hosszú és keserves koalíciós tárgyalásokra lehet számítani, míg Galló Béla szerint a német nagytőke érdekei maradéktalanul érvényesülni fognak.
A meghívott vendégek egyetértettek abban, hogy valószínűleg a szociáldemokraták lesznek képesek kormányt alakítani valamilyen formációban.
Csökkenő geopolitikai súly az Európai Unióban
A CDU esetleges kimaradásának a koalícióból messzemenő következményei lesznek az Európai Unióra nézve is. Amennyiben Németország következő kancellárja baloldali lesz, akkor egyetlen néppárti vezető sem lesz Nyugat-Európában. Ezáltal a kereszténydemokrácia Közép-Európába fog visszaszorulni, amelynek az egyik utolsó erős bástyája Magyarország marad.
Az uniópártok befolyásánál fogva az Európai Parlament néppárti frakciója is balratolódott az elmúlt évek folyamán, aminek következtében egyre inkább egy süllyedő hajóvá vált. Az uniópártok marginalizálódása az európai porondon is magával vonhatja azt, hogy a Fidesz után további jobboldali pártok hagyhatják el a pártszövetséget, és csatlakozhatnak a föderalizmust elutasító, új európai jobboldalhoz, aminek kialakításában a Fidesz is tevékenyen részt vesz.
Nagy eséllyel Németország geopolitikai súlya csökkenni fog, mivel egyik kancellárjelöltnek sincs olyan kapcsolatrendszere, mint Merkelnek, és ez a hatás az unióba is be fog gyűrűzni. Ez minden bizonnyal felértékeli az Emmanuel Macron vezette Franciaország szerepét, noha a francia politikus újraválasztása közel sem biztos a jövő májusban tartandó francia választásokon.
További következmény lehet, hogy a német–francia tandemet felváltja a francia–olasz, mivel Emmanuel Macron és Mario Draghi víziója megegyezik Európa jövőjével kapcsolatban. Abból adódóan, hogy mindketten a bankszférából érkeztek, elkötelezett piacpártiak, valamint az európai integráció mélyítésében is egyetértenek. Németország súlyvesztése ellenére a Macron–Draghi tengely integrációpárti céljaiban erős szövetségesre lelhet mind az SPD-ben, mind a „zöldekben”.
Kétségtelen, hogy amíg a korábbi SPD elnök Martin Schulz nem is rejtette véka alá, hogy 2025-re az Európai Egyesült Államok megteremtését szeretné, addig utódja, Olaf Scholz finomabban fogalmaz és egy „jobb Európai Uniót” szeretne, azonban pártjának programjából kiderül, hogy további hatásköröket ruháznának át Brüsszelre, például a bevándorlás, az egészségügy, és a „klímavédelem” területén is. A „zöldek” pedig olyannyira föderáció-pártiak, hogy 2019 februárjában Soros György a Project Syndicate oldalán a pártot Németország „egyetlen következetesen Európa-párti erőjének” nevezte. Mindennek fényében, ha az új kormányban a szociáldemokraták és a „zöldek” is helyet kapnak, akkor valószínűsíthető a mélyebb uniós integráció és a nyitott határok elvével összefüggésben a tömeges bevándorlás propagálása a koalíciós kormány részéről. Az viszont üdítő hír lehet Magyarország számára, – és ebben a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója és a XXI. Század Intézet főmunkatársa is egyetértettek – hogy alkotmányjogi kérdésekben a németek alapvetően szuverenisták.
Hatalmi vákuum a német jobboldalon
Miután a CDU ideológiáját tekintve behúzódott a szociáldemokraták mellé, egy politikai vákuum keletkezett a német jobboldalon.
A kereszténydemokrata perspektíva egyre inkább csak a párt nevében jelenik meg, mivel a CDU-nak semmiféle mondanivalója nincs az egyre növekvő keresztényüldözésről, az életvédelemről, vagy a bioetikáról.
Ezeket a témákat leginkább már csak az AfD képviseli, amely párt azonban polgári szemmel sok jobboldali szavazónak nehezen vállalható, így egy olyan társadalmi réteg jött létre, amely konzervatív, kereszténydemokrata értékalapon nem tud kire szavazni. Függetlenül attól, hogy a CDU tagja lesz a kormánykoalíciónak vagy nem, Merkel öröksége egy történelmi választási vereség lett, ami elviekben pozitív következményekkel is járhatna. Egyrészt jelzésértékkel bírna, hogy a politikai spektrum baloldalát már leuralja a szélsőbaloldali Linke, a szociáldemokraták, valamint a „zöldek” is, ezáltal a stratégiai balratolódás teljes kudarcnak tekinthető. Másrészt lehetőséget is biztosítana az CDU-nak arra, hogy visszatérjen kereszténydemokrata gyökereihez, amely nemcsak Németország (és Magyarország) érdeke, hanem egész Európáé is.