Az elmúlt két évben a posztszovjet térség több államában is nagyszabású alkotmányreformra került sor, amelyek szinte mind a hatalmi átmenet problematikájával álltak kapcsolatban. Az alkotmánymódosításokat Belaruszban, Kirgizisztánban és Kazahsztánban is zavargások előzték meg, míg Üzbegisztánban éppen a módosítások miatt kezdődtek tüntetések. A volt szovjet országok jelentős része szembesült ebben az időszakban azzal a problémával, hogy hogyan tarthatóak fenn a nagy tekintéllyel bíró, gyakran évtizedekig hatalmon lévő vezetők által kialakított rezsimek a hatalom átadása után.

A XXI. Század Intézet elemzése a posztszovjet alkotmányreformokat vizsgálja meg a hatalmi átmenetek tükrében.

Meddig marad Putyin és Lukasenka?

Az alkotmánymódosítások sorát Oroszország nyitotta meg 2020 nyarán, a módosításokat bejelentő Putyin-beszédet akkor sokan a hatalomátadás (tranzit vlasztyi) első lépésének tekintették. A népszavazással megerősített alkotmányreform nagyobb hangsúlyt helyezett az ország szuverenitására és szociális gondoskodó szerepére s nem mellesleg lehetővé tette, hogy adott esetben Vlagyimir Putyin újabb két ciklust hivatalában tölthessen, így akár 2036-ig az elnöki székben maradjon. Máig nem világos, hogy 2024 után valóban sor kerül-e a váltásra, amint egyesek 2020 elején sejtették, és a jelzett lehetőség csupán a hatalmi marakodások megakadályozására irányult, vagy a jelenlegi elnök tovább maradna a posztján. Mindenesetre a háború kitörése óta az utódlással kapcsolatos találgatások is újra élénkebbé váltak, amihez a nyugati sajtóban rendre felmerülő, Putyin betegségével, sőt halálával (!) kapcsolatos pletykák is hozzájárultak.

Nem sokkal az orosz–ukrán háború kitörését követően került sor az alkotmánymódosítási népszavazásra Belaruszban, amelyet a 2020. augusztusi zavargások után kezdtek előkészíteni. Ennek legjelentősebb pontja az Összbelarusz Népi Gyűlés alkotmányba foglalása a legmagasabb képviseleti szervként, amely felülvizsgálhatja más hatalmi ágak döntéseit, bizalmatlansági indítványt kezdeményezhet az elnök ellen, kinevezheti a Választási Bizottság és a Legfelsőbb Bíróság tagjait. Az elnöki ciklusok számát kettőben maximalizálta a tervezet, ez a norma azonban csak a következő választással lép életbe (azaz Aljakszandr Lukasenka még legfeljebb két ciklusig elnök maradhat a reform szerint). Nőtt a miniszterelnök hatásköre, bevezetésre került az emberi jogi ombudsman tisztsége. Bár a 2020-as választások után sokan vizionálták Lukasenka közelgő bukását, egyelőre nem világos, újra indul-e a következő választáson, az említett cikkelyek azonban itt is arra utalnak, hogy kézben akarja tartani a hatalmi átmenet folyamatát. Az Összbelarusz Népi Gyűlés feladata éppen a Lukasenka-rendszer folyamatosságának továbbvitele lehet egy következő elnök alatt.

Az sem zárható ki, hogy távozása után maga Lukasenka is az Összbelarusz Népi Gyűlés vezetésében kapna pozíciót, és azon keresztül ellenőrizné az ország folyamatait, hasonló találgatás pedig Oroszország esetében is felmerült, ahol egy Államtanács nevű, eddig tanácsadói funkciókat ellátó szerv került be az alkotmányba. Nem lenne példátlan az ilyen típusú átmenet, Türkmenisztánban éppen az elmúlt hónapokban láthattunk hasonlót, Gurbanguly Berdimuhamedow elnök ugyanis márciusi lemondása után is megtartotta posztját a Népi Tanács élén, amely a türkmén parlament felsőháza. Kazahsztánban pedig Nurszultan Nazarbajev tartott meg több pozíciót is az elnöki székből való 2019-es távozása után, bár ez a hatalmi átmenet nem sikerült túl jól.

Stabilitási problémák Közép-Ázsiában

Részben éppen Nurszultan Nazarbajev és utódja, Kaszim-Zsomart Tokajev rivalizálása vezethetett az idei januári kazahsztáni zavargásokhoz, amelyeket a kazah vezetés a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete beavatkozása után tudott csak megfékezni. Kazahsztánban a zavargásokat követően hirdettek reformokat, amelyekről május végén dönthettek a választópolgárok. A javaslatok lényege az ország szuperprezidenciális rendszerének elnöki-parlamentárissá történő átalakítása és így a Nazarbajev-korszaktól való intézményes elhatárolódás volt. Tokajev elnök egyenesen a Második Köztársaság és egy új Kazahasztán építése kezdetének nevezte a referendumot. Az alkotmánymódosítás egy része kimondottan a nyugalmazott elnök ellen irányult: eddig a Nemzet Vezetőjeként (Elbaszi) az alkotmányban rögzített jelentősége volt személyének, most minden utalást töröltek róla az ország alaptörvényéből. Szintén a Nazarbajevtől való távolodásra utal, hogy a módosítások szerint az elnök rokonai nem tölthetnek be az országban vezető tisztségeket – ennek ellenkezője bevett gyakorlat volt az első elnök regnálása idején.

Hasonló a célja az Üzbegisztánban meghirdetett reformoknak is, ahol a 2016-ban, Islom Karimov halála után hatalomra kerülő Shavkat Mirziyoyev alapozná meg alkotmányosan is a neve által fémjelzett korszakot. Tokajevhez hasonlóan Mirziyoyev is az „új” jelzővel illeti ezt a korszakot, az Új Üzbegisztánt megalapozó alkotmánymódosításoknak pedig négy pillére lenne: az emberi méltóság fogalmának erősítése, Üzbegisztán szociális állammá alakítása, a mahalla, azaz a tradicionális üzbég lakóközösségek szerepének növelése, valamint az adminisztratív jellegű reformok. Mindez egyben humánusabbá is tenné az ország alaptörvényét, erősítve a nők, a munkavállalók és a letartóztatottak jogi védelmét, de bekerül az alkotmányba a tradicionális értékek védelme is. Az üzbég sajtóban azonban arra is felhívták a figyelmet, hogy a reformnak köszönhetően – Putyinhoz hasonlóan – Mirziyoyev elnöki ciklusai is „nullázódnak”, azaz elnöki megbízatása lejárta után is újabb két alkalommal indulhat az államfői tisztségért, amely ráadásul öt évről hét évre hosszabbodna.

Üzbegisztánban a hétvégén éppen a tervezett alkotmányreform egyes vitatott pontjai miatt törtek ki zavargások az országhoz tartozó Karakalpaksztán területén, miután a módosítások törölték volna a köztársaságon belüli köztársaság szuverenitására és népszavazás útján történő kiválási jogára vonatkozó pontjait. Bár a rend mára a hatóságok közlése szerint helyreállt, jelzésértékű, hogy Kazahsztán után az eddig a régió másik legstabilabb államának tartott Üzbegisztán is zavargásokkal kellett szembe nézzen.

2021 áprilisában került sor alkotmánymódosítási népszavazásra az országban, a sikeres referendum eredményeképpen a szomszédos államokhoz hasonlóan Kirgizisztánban is szuperprezidenciális rendszer jött létre, az elnök jogkörei a törvényhozói és végrehajtói ágakban is jelentősen bővültek. Az alkotmánymódosítás hátterét a 2020-as őszi zavargások jelentették, amelyek a parlamenti választások megismétléséhez és az elnök lemondásához vezettek. Kirgizisztánban másfél évtized alatt három „forradalomra” is sor került, a legutóbbi zavargások során hatalomra került Szadir Dzsaparov pedig a környező, stabilabbnak tekinthető országokról próbált mintát venni hatalma megszilárdításakor.

Posztszovjet kihívások

Ez az alkotmányreform-sorozat a posztszovjet térség ún. autoriter rendszereinek két kihívására is rámutat. Az egyik az „alulról” érkező, politikai és szociális elégedetlenségből fakadó nyomás, amely olykor zavargásokba is torkolhat (főképp, ha külső hatalmak is érdekeltek ebben), és amelyre politikai válaszokat is kell adni, a stabilitás megőrzése mellett. Ezt a célt szolgálják a széleskörű szociális és olykor emberi jogi jellegű intézkedések, amelyek e reformokban helyet kaptak.

A másik a hatalomátadás problémája, amely a leköszönés előtt álló vezetők esetén a folytonosság fenntartásának problémájaként, az újonnan hatalomra került vezetők esetén pedig az önálló tekintély és legitimitás kivívásának problémájaként jelentkezhet. Ez a kihívás pedig szinte egy időben jelentkezett egy sor egykori szovjet köztársaságban, ahol a hatalmukat még a ’90-es években vagy az ezredforduló környékén megszilárdító vezetők állnak az ország élén, akik tekintélyüket annak köszönhetik, hogy a Szovjetunió széthullása utáni időszak káoszából stabilitás felé tudták vezetni országukat. Az említett országokon kívül Tádzsikisztánt is érinti ez a probléma, ahol a találgatások szerint Emomali Rahmon elnök helyét – a türkmenisztáni hatalomváltáshoz hasonlóan – fia, Rusztam Emomali veheti át, aki jelenleg a főváros, Dusanbe polgármestere és a tádzsik felsőház elnöke.

Az elkövetkező években vélhetően még több hatalmi átmenetnek lehetünk szemtanúi, azok sikeressége pedig meghatározhatja a térség stabilitását – miközben persze az adott társadalmak stabilitása is befolyásolhatja a hatalmi átmenetek módjait és eredményeit.