Az ellenzékben lévő pártok a 2010-ben elszenvedett történelmi vereség óta a magyar politika partvonalára szorultak. Hiába hozott létre a kormányzás ellen szivárványkoalíciót az ellenzék, kormányzásképtelenségük továbbra is nyilvánvaló. Az ellenzék ezért két évvel ezelőtt startégiát váltott: a 2018 közepén elkezdett felforgató taktika alkalmazása mellett olyan összefogást hirdettek, amely külső, uniós segítségben reménykedik és szervezett tüntetésekkel próbálkozik. A 2022-es választásig elkövetkező időszakban nemcsak további „forró őszök” megrendezésére, hanem a másutt már látott „színes forradalom” kirobbantására vállalkozhatnak majd, amelynek főpróbája jelenleg szó szerint a színházi berkekben zajlik.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése az elmúlt két év mesterségesen keltett belpolitikai nyugtalanságára ad magyarázatot, és prognózissal szolgál az elkövetkező másfél évben várható hasonló történésekre, amelyek a belpolitikai dilemmákon túl immár nemzetbiztonsági kockázatokat is felvetnek.

Puha puccsok, „színes forradalmak”

Míg a 20. század során a választói felhatalmazás nélküli, belső hatalomváltásokat fegyveres erővel hajtották végre, addig a 21. század első két évtizedében rejtett, leplezett, „civil” palotaforradalmakat látunk.

Gyakran kívülről irányított nemkormányzati szervezetek (NGO) segítségével, szervezett tüntetésekkel, gazdasági nyomásgyakorlással és összehangolt nemzetközi médiahadjárattal.

Európa utolsó klasszikus államcsínyjeit a 20. század utolsó harmadában hajtották vége: 1973-ban a görög junta ellen, 1974-ben a katonák által szervezett „szegfűk forradalma” segítségével a portugál diktatúra ellen, valamint 1981-ben, amikor Jaruzelski tábornok hadiállapotot vezetett be a kommunista Lengyelországban. A későbbiekben azonban a katonai puccsok rendre vereséget szenvedtek, úgymint a visszarendeződést célzó 1978-as államcsínykísérlet Spanyolországban vagy az 1991 augusztusi a Szovjetunió végnapjaiban, sőt az összeesküvések idő előtt le is lepleződtek, esetleg hamar leverték őket, mint 2016 során Montenegróban és Törökországban.

Az ezredfordulót követően vált rendszeressé a „forradalmak” kívülről való megszervezése és az olyan hibrid megoldások alkalmazása, melyek során a meglévő elégedetlenséget átcsatornázzák, eltérítik, sőt manipulatív politikai és titkosszolgálati technikákkal megteremtik. Ez a megoldás lehetőséget ad arra, hogy a nyílt katonai beavatkozásnál „tisztább” és látszólag demokratikusabb eszközöket vessenek be a hatalom átvétele során, ráadásul a „nemzetközi közvélemény” rosszallása helyett annak támogatását is kivívhatják a mindvégig a megmozdulások kulisszái mögött maradó rendezők.

A kétezres évek elejétől kezdve napjainkig több mint húsz „színes forradalom” zajlott le világszerte, amelyek nagy része sikerrel döntötte meg a regnáló hatalmakat. Ezek közül a legismertebbek a belgrádi „buldózer-forradalom” (2000), a grúz „rózsás forradalom” (2003), az ukrán „narancsos forradalom” (2004) és az Euromajdan (2013–14), a kirgiz „tulipános forradalom” (2005), a sikertelen iráni „zöld forradalom” (2009), vagy az épp a közelmúltban végbement macedón „színes forradalom” (2016–17). De ide sorolhatóak a 2011-es „arab tavasz” zavaros eseményei is, Tunéziától Egyiptomon át a véres polgárháborúba torkolló líbiai és szíriai „forradalmakig”. Hasonló kísérletek történtek nemrég Szlovákiában (2018-as Kuciak-gyilkosság kapcsán kialakult tüntetések) és Szerbiában (2019–20-as kormányellenes tüntetések), és zajlanak jelenleg is Bulgáriában, de 2015-ben a romániai Ponta-kormány bukásához is egy hasonló tüntetéshullám vezetett.

Az említett „forradalmak” mindegyikére jellemző, hogy a valós társadalmi vagy gazdasági problémák szülte politikai elégedetlenséget általában külföldről finanszírozott „civil szervezetek” próbálták felduzzasztani és támogatóiknak megfelelő mederbe átterelni. A kezdetben békés, nagyon gyakran egyetemisták vagy középiskolás diákok részvételével lezajló demonstrációk minden esetben rövid időn belül egy jól megszervezett, a  kormány leváltását követelő, egyre agresszívabb tömeggé formálódtak, gyakran különböző, gyanús körülmények között történt erőszakos incidensek hatására. Fontos szerep jutott ezen „forradalmak” során a magát függetlenként beállító, de legtöbbször az adott ország ellenzéki pártjaihoz, üzleti érdekköreihez, vagy éppen külföldi finanszírozókhoz köthető médiafelületeknek, amelyek a tiltakozók narratíváját közvetítették a helyi lakosság és a külföld felé. A megmozdulások élére többnyire egyfajta „habarék-koalíció” politikusai álltak, amelyhez Európában a szélsőjobboldaltól a magukat a nyugati értékek kizárólagos híveiként beállító neoliberális baloldalig a legkülönfélébb csoportok tartozhattak, míg a muszlim világban ehhez hasonló módon az iszlamista szélsőségesek és a Nyugat-barát liberálisok együtt alkották az ún. „demokratikus ellenzéket”.

Ennek szemléltetésére a legjobb példaként az „arab tavasz” országai szolgálnak. Moammer Kadhafi uralmának megdöntése után Líbiában éppúgy elhúzódó polgárháború robbant ki, mint Szíriában, ahol azonban Bassar el-Aszad meg tudta őrizni hatalmát. Az „arab tavasz” hozzájárult az Iszlám Állam nevű terrorszervezet megerősödéséhez is, fokozva ezzel a térség instabilitását. A „színes forradalmak” instabilitás-kiváltó jellegére példaként hozható fel Ukrajna és Észak-Macedónia esete is. Előbbi az Euromajdan győzelmét követően a Krím elvesztésével, valamint a kelet-ukrajnai háborús konfliktussal volt kénytelen szembenézni, de a „színes forradalom” óta Ukrajnában és Észak-Macedóniában is egymást érik a politikai válságok s mindkét ország gazdasága romokban hever.

A nemzetközi támogatás és általában a nyugati hatalmak beavatkozása a tüntetők oldalán szintén tipikus ismérve a puha puccsoknak. A legtöbb esetben az amerikai diplomácia és a Soros-hálózatok szoros együttműködése volt megfigyelhető e „forradalmak” során, különösen a Clinton- és az Obama-adminisztrációk idején. Nem csupán a „nemzetközi közvélemény” szimpátiáját biztosítják az események egyoldalú közvetítése révén, de pénzzel, szankciókkal és olykor fegyverrel is segítik a tiltakozókat. Míg Szerbiában az 1999-es NATO-bombázás még csupán hozzájárult a forradalmi helyzetet okozó elégedetlenséghez, addig Líbiában már nyíltan a Kadhafi ellen fellépők támogatására irányult a NATO beavatkozása. A „színes forradalmakat” támogató nyugati érdekkörök mellett más nemzetközi játékosok számára is kiváló alkalmat nyújthat a beavatkozásra egy-egy „posztmodern puccs”. Így a líbiai vagy szíriai konfliktusokban egy sor globális és regionális nagyhatalom volt érdekelt, a Majdan okozta válságot pedig Oroszország használta ki 2014-ben a Krím-félsziget elcsatolására.

Forradalomcsinálók kézikönyvei

Miközben a „színes forradalmak” gyakran spontán népi megmozdulásnak tűnnek a képernyőn, valójában kiforrott módszertan alapján, nagyon is jól felkészített csoportok szervezik azokat. A puha puccsok kézikönyvei évtizedek óta rendelkezésre állnak, és éppen a legutóbbi években magyar nyelvre is átültették őket. Mindezek mondanivalója kitűnően illeszkedik az új évezredben elterjedt indirekt befolyásszerzéshez, a politikai ellenzék kiszervezéséhez, a hibrid hadviseléshez és a helyetteseken keresztül megvívott proxy-háborúkhoz.

Eleinte a diáklázadás tapasztalatai alapján mondta a korszak baloldali sztárfilozófusa, Herbert Marcuse, hogy „a táncparkett és a barikád vegyítésére” van szükség, majd 1971-ben Saul Alinsky megírta híres 12 pontját.

Az 1999 óta magyarul is olvasható A civil szervezkedés ábécéjének alapja, hogy olyan „főgonoszt” kell kijelölni, aki ellen – hatásos szimbólumválasztás és folytonos kampányok segítségével – egyesülni lehet. Hillary Clinton 1969-ben a szerző mentorálásával dolgozta fel az „alinskyzmust” diplomamunkájában, Obama pedig a gyakorlatban is hasznát vette „közösségszervezéssel” töltött chicagói éveiben.

Gene Sharp, aki militáns pacifista volt és a ’68-as mozgalmakban is részt vett, Alinsky intenciói alapján írta meg 1973-ban az erőszakmentes ellenállás használati utasítását, amelyet idén jelentetett meg magyarul a Kossuth Kiadó (Diktatúrából demokráciába). Összesen 198 pontból álló gyakorlati javaslatcsomagját haszonnal alkalmazták Jugoszláviától Egyiptomig és Ukrajnától Iránig. Sharp egy nemzetközi nemkormányzati szervezetet (NGO) is alapított Albert Einstein Intézet néven, amely olyan „színes forradalmár” szervezetek alapításához járult hozzá, mint a jugoszláv Otpor!, a grúz Kmara, a kirgiz KelKel, az ukrán Pora! vagy a belarusz Zubr.

Ez utóbbi közegből érkezett Szrgya Popovics, aki az Otpor! egyik legismertebb tagjaként Alinsky és Sharp tanait a gyakorlatba is igyekezett átültetni, így szerzett tapasztalatait pedig egy újabb kormánybuktató kézikönyvben foglalta össze. 1999–2000-ben részt vett a Milošević-rezsim megdöntésében, ehhez azonban kevés lett volna „a táncparkett és a barikád vegyítése”: a belgrádi vezetés bukásának feltételeit a NATO három hónapig tartó bombázása és a belgrádi amerikai nagykövet tevékenysége teremtette meg. A jugoszláviai ellenzéket megszervező USA-nagykövettel, Richard Milesszal Popovics is kiváló kapcsolatot ápolt. Miles később, a „rózsák forradalma” idején éppen Tbilisziben képviselte az Egyesült Államokat, a grúziai fordulatban jelentős szerepet vállaló Kmara aktivistái pedig az Otpor! tagjaitól tanulhatták el a rendszerdöntő politikai performanszok módszertanát. Popovics napjainkban is „mozgalmi tanácsadó”, afféle forradalom-coach, a 2003 óta működő, CANVAS (Centre for Applied Nonviolent Action and Strategies) nevű, Soros Györggyel is együttműködő szervezet alapító-főmunkatársaként.

A CANVAS saját bevallása szerint félszáz ország aktivistáinak tartott kiképzést 2003 és 2015 között, általában éppen a hamarosan forróvá váló helyszínekről (Belarusz, Grúzia, Egyiptom, Libanon, Maldív-szigetek, Szíria, Tunézia, Ukrajna) érkezőknek. A továbbképzések, ösztöndíjak és médiakampányok lényege minden esetben ugyanaz: előbb a rendszer legyőzhetetlenségének hitét kell megtörni, majd az ellenállást kell vonzóvá tenni (utcai színielőadások, humoros akciók, protestival, viccpártok segítségével), és ehhez úgy kell megosztani a társadalmat, hogy a legkisebb közös többszörös alapján legyen mozgósítható.

Popovics forgatókönyvét, amely 2017 óta idehaza is elérhető (Útmutató forradalomhoz), rögtön megjelenésekor a magyar ellenzéki média dicsérete övezte. Közismert hazai aktivisták közösségi oldalukon büszkén vállalják a dedikált példányok birtoklását, amelyek olvasása a „közösségszervező” szemináriumok és „civil” kezdeményezések kötelező házifeladata.

Egy vele készült interjúban azt mondta, hogy „számít rá, hogy könyve nyomán megkeresik majd budapesti aktivisták, és a tanácsát kérik ki erőszakmentes mozgalmak szervezésében”, a kötet fordítója pedig úgy fogalmazott: „Tudjuk, hogy Magyarországon sok feltörekvő politikushoz eljutott” Popovics könyve.

Nemzetközi „forradalomrecept” Magyarországon

A „forradalomcsinálás” eszméinek hatása az elmúlt években Magyarországon is jól láthatóvá vált. Miután a Fidesz–KDNP 2018-ban sorban a harmadik országgyűlési választást nyerte meg kétharmados parlamenti többséggel, az ellenzéki pártok 2018–19 óta olyan hatalomtechnikai alkut kötöttek, amelynek keretében feladták identitásukat és a lengyel, illetve a szerb ellenzékhez hasonlóan közösen léptek fel a kormányoldallal szemben. Ebbe a stratégiaváltásba illeszkedik, hogy 1) az utcai zavargások kiprovokálásában mozgósítására alkalmas eszközt látnak, és 2) hazai sikertelenségüket uniós hangulatkeltéssel, beavatkozás-kéréssel próbálják kompenzálni, valamint 3) baráti médiájuk mögött megjelentek a külföldi (amerikai, cseh, Soros-alapítvány) befektetők.

Fontos változás a 2018 előtti időszakhoz képest, hogy míg korábban csupán egy-egy elszigetelt példa volt arra, hogy különböző ellenzéki mozgalmak (például a Hallgatói Hálózat) vagy pártok nemzetközi minták alapján „forró őszt” provokáljanak ki, a két évvel ezelőtti országgyűlési választás óta ez már a teljes ellenzék részvételével zajlik. Ennek célja bizonytalanság előidézése a társadalomban, illetve a kormány megdöntése különféle provokatív, gyakran erőszakos akciókkal.

Sőt egyre több, Nyugaton erőszakos megmozdulásokat eredményező ügyet igyekeznek Magyarországon is a közbeszéd részévé tenni. Erre az egyik leglátványosabb példa az amerikai Black Lives Matter (A fekete életek számítanak, BLM) nevű szélsőbaloldali mozgalom mögött álló faji konfliktusok importálásának kísérlete volt Magyarországra, amelynek a leghangosabb szervezője a kiváló nyugati kapcsolatokkal rendelkező Momentum. Donáth Anna, momentumos EP-képviselő például a BLM-mozgalom nevének hazai változatával (A roma élet is számít) szlogennel próbálkozott. Mindez nem meglepő, hiszen az amerikai baloldal egyértelműen hatékony eszköznek tartja az erőszakos tiltakozásokat az őszi elnökválasztási kampányban Donald Trumppal szemben.

Nem ez volt az első próbálkozásuk, már a 2018-as országgyűlési választásokat követő hetekben is szervezett, több tízezer embert megmozgató rendbontásokkal igyekeztek aláásni a választás eredményeként kialakult politikai stabilitást. A „Mi vagyunk a többség! – Tüntetés a demokráciáért” elnevezésű megmozdulást egy magánszemély, Lányi Örs kezdeményezte, aki nem fogadta el, hogy 2018-as országgyűlési választáson a Fidesz–KDNP pártszövetség nyerte. A Facebookon szervezett megmozdulás keretében az Operaház elől a Kossuth térre vonultak a tiltakozók. A tüntetés forgatókönyve nagyon hasonló volt a hazai törvényeket be nem tartó CEU melletti és az MTA átalakítása elleni tiltakozásokéhoz.

Mindez azonban csak a tesztüzemmódja volt a 2018-as „forró ősznek”, amikor az ellenzék által „rabszolgatörvénynek” nevezett törvénymódosítás apropóján – hasonlóan a szerb választásokat követő eseményekhez – parlamenti obstrukciót, utcai zavargásokat és a közmédia épületének elfoglalását tervezték különféle ellenzéki csoportosulások és politikusok.

A tiltakozások során már ellenzéki politikusok is erőszakosan léptek fel, Fekete-Győr András Momentum-elnök például füstgránátot dobott a parlament épületét védő rendőrökre, amiért az ügyészség 2020. szeptember végén vádat is emelt ellene hivatalos személy elleni erőszak miatt. 2018 őszén a közmédia székházát csak komoly rendőri jelenléttel és biztonsági személyzettel lehetett megvédeni.

Ezeknek a megmozdulásoknak a fő vezéralakjai az azóta is több akció szervezésében résztvevő Hadházy Ákos és Szél Bernadett független képviselők, illetve az a Misetics Bálint voltak, aki az egyik fő alakja azoknak az aktivistáknak, akik polgári elégedetlenség keretében (állami intézmények elfoglalása, működésük megzavarása) szerették volna befolyásolni a 2018-as választások kimenetelét, sőt a „civil ellenállás” módszeréről korábban szöveggyűjteményt is szerkesztett (Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás. 2016). Az általa képviselt Város Mindenkiért ugyan tagadja, hogy bármi köze lenne a Soros-hálózathoz, ugyanakkor a tőzsdespekuláns Nyílt Társadalom Alapítványai (Open Society Foundations, OSF) már 2011-ben beállt a több, rendbontó akciót szervező csoport mögé. Jól mutatja ezeknek a politikai szereplőknek az elszántságát, hogy Hadházy Ákos már 2016 óta arról beszél, hogy ha választáson nem sikerül leváltani a kormányt, akkor akár forradalomra is sor kerülhet.

2019-ben az újabb „forró ősz” tető alá hozása az októberi önkormányzati választás kampányának része lett, amelyet megelőztek az ellenzéki tüntetés-sorozat további felvonásai, a trágár O1G-jelszó ellenzéki bevezetésével, majd követett a már Szerbiában megismert ellenzék-szervezés módszertanának alkalmazása, amikor is a szélsőjobboldaltól a zöldeken és liberálisokon keresztül a baloldali pártokig minden frakció összeállt a nemzeti kormányzat ellen.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) körül kialakított botrány során jól azonosítható szimbólumokra tettek szert és felkorbácsolták az indulatokat, a nemzeti konzultációs ívek felhasználásával a Momentum és a Demokratikus Koalíció provokatív akciókat hajtott cégre, a Hadházy–Szél-páros pedig a konzultációs ívek összegyűjtését követően jelentette be, hogy október 23-án százezres tiltakozást szerveznek – ismét – a közmédia Kunigunda utcai székházához. Ezeket az akciókat szintén a már jól ismert nemzetközi receptek alapján szervezik, az SZFE-ügy kapcsán indított akciók előtt például augusztusban az egyetem kommunikációs vezetője körlevélben szervezett a diákok között egy olyan négynapos nyári szabadegyetemet, ahol egyebek mellett a zágrábi egyetem 2009-es blokádjáról meséltek a hallgatóknak a már említett Misetics Bálint részvételével.

Sőt a közhangulatot sem tudták oldalukra állítani. A „színes forradalom” Popovics-féle forgatókönyvét alkalmazók csak arra számíthatnak, hogy provokációiknak felül a kormányzat és elszabadulnak az indulatok. A 2006-os brutális rendőri fellépéssel szöges ellentétben azonban 2010 óta kifejezetten türelmes és polgárbarát rendfenntartás működik, amint az utcai gyülekezést és a véleménynyilvánítást sem akadályozza semmi – Magyarország ugyanis demokratikus jogállam.

Felforgatás, zavarkeltés

A puha puccsok és „színes forradalmak” valóságos iparággá váltak az elmúlt két évtizedben. A forgatókönyvek és receptek különbözősége ellenére a „színes forradalom” globálisan (a világ legkülönbözőbb pontjain) és univerzálisan (a politikai kultúrák és rendszerek eltérő sajátosságait figyelmen kívül hagyva) alkalmazott módszer lett, méghozzá a külföldről támogatott beavatkozás eszközeként. A módszer célja a rendszerdöntés, a kormányon lévők eltávolítása, mégpedig a végül gyakran erőszakba torkolló „erőszakmentes ellenállás” eszközével. Az eddig lezajlott „színes forradalmakról” összességében elmondható, hogy általában jelentős külső beavatkozás mellett zajlottak, az utánuk következő időszakot pedig a működésképtelen kormányzat és a gazdasági instabilitás jellemzi, amelyből gyakran külföldi érdekeltek profitálnak, s amelyeknek nem ritkán súlyos politikai, etnikai vagy vallási konfliktusok a velejárói.

A puha puccsok mindenhol felbukkanó ideológiája röviden összefoglalható: mivel a hatalmon lévő rendszer elnyomó és korrupt diktatúra, amely elfojtja a szabadságot, ezért az erőszakos ellenállás morálisan igazolható és a nemzetközi közvélemény szimpátiája által kísért. Külső beavatkozásra pedig azért van szükség, mert a hatalmon lévő rezsimmel szemben törvényes körülmények között nem remélhető a demokrácia, a szabadság, a jogállam helyreállítása.

A „demokrácia” tehát szerintük megelőzi a „stabilitást”. Vagyis, a „demokratikus” célokkal rendelkező „színes forradalom” még akkor is igazolt, ha következménye a tartós instabilitás.

Az instabilitás azonban cél is lehet, hiszen a spekulánsok számára ez kedvező terepet jelent. Ennek tudható be Soros György gyakori szerepvállalása a „színes forradalmak” előkészítése és lebonyolítása során. Ugyanígy az ellenérdekelt országok, nagyhatalmak is kihasználhatják e zavarokat, akár saját céljaik elérésére, akár más hatalmak pozícióinak gyengítésére.

Ez egyben akadályozza a „színes forradalom” teljes kibontakozását, hiszen nincs olyan sikerpont, ahonnan el lehetne rugaszkodni.

A „színes forradalom”, mint módszer és eszköz az egyenletnek azonban csak az egyik oldala, sikerességük azon is múlik, hogy mit reagálnak rá a kormányon lévők! Magyarországon a tíz éve kormányon lévő Fidesz–KDNP eddig kifogta a szelet a zavarkeltők vitorlájából. Politikai koalíciója állandó („jobboldali törzsszövetség”), ügyek mentén (mint a nemzeti konzultációk témái, gazdaságvédelem, családtámogatás) létre tudott hozni maga mögött politikai többséget; a kormányzati döntések révén maga mögött tudhat egy „történelmi blokkot” is (az aktívak és a nyugdíjasok szövetsége); van saját mozgalma (Békemenet), amely szükség esetén százezreket tud utcára vinni a kormány mellett; és mindezidáig nem ült fel a provokációnak, megőrizve a társadalmi békét.

Bár a kormányzatnak a tiltakozó megmozdulások révén történő megingatására irányuló törekvések mindeddig kudarcba fulladtak Magyarországon, a jövőben a hasonló akciók egyre gyakoribbá válhatnak. Ebben két tényező is fontos szerepet játszhat. Az egyik a nemzetközi kapcsolati hálózatokban végbemenő tendenciák, amelyre az amerikai elnökválasztás kimenetele is hatással lehet. A másik fontos tényező a belpolitikai helyzet alakulása.