A világrend átalakulóban van, a küszöbön álló világrendszerváltást pedig olyan fogalmak terjedése kíséri, mint a multipolaritás, az új hidegháború vagy a globális Dél felemelkedése. Bár pontosan nem lehet megjósolni, hogyan is fog felépülni a most kibontakozó új világrend, az elmúlt évek eseményei és a már tartóssá váló tendenciák alapján annak néhány strukturális vonása és alapproblémája felrajzolható.

Az alábbiakban az elkövetkező években lezajló geopolitikai változások forgatókönyveit vizsgáljuk meg, kiindulópontként a XXI. Század Intézet Trend című időszaki online kiadványának tavaly ősszel megjelentetett második számát és annak Geopolitikai univerzum címet viselő ábráját.

Univerzum vagy pluriverzum?

Carl Schmitt szerint a politikai világ pluriverzum és nem univerzum. Saját kontextusába helyezve ezzel a kijelentéssel egyet is érthetünk. A politikai világ valóban nem alkothat sose egyetlen entitást, ahogyan azt egyes utópisztikus elképzelések előrevetítik, hiszen abban az esetben megszűnne politikai lenni. Bár Schmitt barát–ellenség felosztása mint minden politikai alapja talán túlzóan letisztult, a politika világa azonban minden esetben feltételez valamilyen megkülönböztetést, elválasztást.

Ennek ellenére nem indokolatlan az univerzum fogalom használata. Ugyan a világ továbbra sem alkot politikai értelemben vett egységet – bár az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) mint egy náciellenes katonai tömb örököse végső soron erre tart igényt –, politikai törésvonalak továbbra is vannak, csupán a globális politikai élet szereplői elméletileg és gyakorlatilag is ugyanazon a játéktéren versengenek egymással. A globális kereskedelmi és kulturális összefonódások, valamint a bolygó összezsugorodása a kommunikációs hálózatok fejlődése által ahhoz vezetett, hogy minden politikai aktor cselekedetei megtervezésekor kénytelen számolni legalább a jelentősebb globális és regionális szereplők álláspontjával és érdekeivel. Az orosz–ukrán, az azeri–örmény és az izraeli–palesztin konfliktus is egyértelműen bizonyítja ezt. A világnak az ilyen értelemben vett univerzum-jellege nem új fejlemény, hanem annak az ötszázéves geopolitikai globalizációnak az eredménye, amely a Nyugat által végrehajtott nagy földrajzi felfedezésektől kezdve lezajlott.

Ma azonban egy másik értelemben is univerzumnak tekinthető a geopolitika világa. A hidegháború vége óta nem csak globális politikai keretekről, de globális politikai tartalomról is beszélhetünk. A világ legtöbb országának vezetői között formális konszenzus áll fenn bizonyos, az egész emberiséget érintő kérdésekben (pl. klímaváltozás, terrorizmus elleni küzdelem, egészségügyi kihívások stb.), amelyek olykor-olykor gyakorlati lépésekben is megnyilvánulnak (nemzetközi egyezmények, szankciók, világszerte hasonló cselekvési programok stb.). Nemcsak a globalista, de a globális politikai elit is egy nyelvet beszél, amelynek szókészletét egy pragmatikus transzhumanizmusnak vagy pragmatikus progresszivizmusnak nevezhető világnézeti irányvonal határozza meg. Ennek lényegét röviden „az emberiség életminőségének technikai vívmányok útján történő javítására irányuló törekvés” definícióval foglalhatjuk össze. Ez a pragmatikus transzhumanizmus összekapcsolódik a szintén globális elitkonszenzus által megtámasztott monopolkapitalizmussal mint domináns gazdaságszervezési formával.

Az ezekkel kapcsolatos konszenzust de facto és de iure is csupán néhány ország nem osztja a világon, de még ők is kénytelenek kisebb-nagyobb mértékben alkalmazkodni hozzá. Politikailag az ENSZ és segédintézményei, pénzügyi-gazdasági szempontból pedig a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) jelentik ennek az univerzális politikának a formális, a davosi Világgazdasági Fórum és hasonló egyeztetések pedig az informális oldalát, valódi szövedékét azonban a nemzetközi nem-kormányzati szervezetek és a globális vállalatok bonyolult összefonódása képezi. A globális Dél részéről felmerült hasonló kezdeményezések (a BRICS Új Fejlesztési Bankja stb.) jelenleg nem ezzel a politikai tartalommal – agendával – szemben, hanem azon belül kínálnak alternatívát, így maguk is sok szálon integrálódtak az eredeti struktúrákba. Vagyis a kihívók ma ugyanazon rendszer jobb változatát állítják szembe a fennálló renddel, nem pedig egy radikálisan eltérő rendet, ahogyan az például a hidegháború éveiben történt (bár az ENSZ mint formális keret akkor is fennállt, a két szuperhatalom radikálisan eltérő társadalmi és gazdasági berendezkedést kínált).

Szakítópróba

A fentieket leegyszerűsítve elmondhatjuk: az Amerikai Egyesült Államok (USA) vezette globális rend helyett ma Kína alakítaná ki a saját globális rendjét, tanulva a Washington által elkövetett hibákból, javított változatban valósítva meg a kereskedelem és gazdasági kapcsolatok által összetartott, jórészt békében és jólétben élő emberiség elképzelését. A hegemón uralmának megdöntése – tehát maga a világrendszerváltás – azonban hosszú és nem teljesen zökkenőmentes folyamat. Minél inkább kiegyenlítődnek a két vezető hatalom erőviszonyai, annál inkább nő a kockázata annak, hogy gravitációs erejük ketté – vagy akár még több részre – szakítja a geopolitikai univerzumot.

Ismét egy egyszerűsítéssel élve, ma három országcsoportot láthatunk kirajzolódni a világ térképén. Az egyiket az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei jelentik, amelyek bizonyos értelemben egy új hidegháborúban állnak Oroszországgal, valamint egy sor másik, kisebb-nagyobb állammal (Belarusz, Irán, Koreai NDK, Mianmar, Szíria, Venezuela). Utóbbiak közös vonása, hogy a nyugati szankciók sokasága sújtja őket, és éppen erre alapozva az elmúlt két évben Moszkva igyekezett maga köré gyűjteni őket. A masszív gazdasági erőt képviselő Nyugat és a vele szemben álló, soványkább, de messze nem jelentéktelen szankcionáltak tömbje mellett pedig ott van a globális Dél és Kína, amelyek egyre nagyobb helyet követelnek maguknak a globális döntéshozatalban, jelenleg tartva alapvető semlegességüket, s nem köteleződve el egyik fentebb említett oldal mellett sem. Ezen országcsoport legkiemelkedőbb államai Kína mellett Brazília, a Dél-afrikai Köztársaság, India, Indonézia, Pakisztán, Szaúd-Arábia és Törökország, de mögöttük-mellettük már figyelni kell az Egyesült Arab Emírségekre, Egyiptomra, Kazahsztánra, Mexikóra, Nigériára, Vietnamra és még sok olyan országra, amelyek a nyugati beidegződések szerint legfeljebb a „futottak még” kategóriában voltak említésre érdemesek.

Kína szerepe annyiban különleges ebben a felosztásban, hogy egyszerre kíván a globális Dél államainak szócsöveként és védnökeként fellépni (ebben elsősorban Indiával és Lula visszatérése óta Brazíliával versenyezve), miközben maga is szoros kapcsolatot alakított ki Oroszországgal és annak régi-új baráti társaságával. Továbbá a kínai–amerikai politikai viszony is fagyosnak és hidegháborús incidensekkel tűzdeltnek tekinthető, a szoros gazdasági kapcsolatok ellenére.

Ennek megfelelően a világrend alakulása szempontjából a döntő kérdés az lehet, milyen irányba mozog tovább Kína ebben a rendszerben, és annak milyen következményei lesznek a többiekre nézve. Abban az esetben, ha – akár Peking konfrontatív politikai irányvonalra váltása miatt, akár azért, mert az USA és szatellitjei kiterjesztik a szankciós háborút a kelet-ázsiai óriásra is – Kína teljes mértékben a Moszkva vezette táborhoz sorolna, egy új bipoláris rend kialakulását láthatnánk. Ezúttal azonban a „keleti blokk” az előző hidegháború számára legkedvezőbb pillanatához képest is előnyösebb helyzetből vágna neki a szembenállásnak (hiszen Kína vélhetően magával hozna jónéhány kisebb-nagyobb országot ebbe a tömbbe, illetve számos ingadozó ország döntése is végérvényessé válhatna).

Nyugati kilátástalanság

Persze kétséges, hogy a Nyugat, pontosabban annak egyetlen kiemelkedő hatalma, az Amerikai Egyesült Államok könnyen átadná vezető pozícióját és beletörődne a hegemónváltásba. Bár tény, hogy a fokozatos, konfrontáció nélküli átmenet egyben biztosítaná, hogy Washington „kisebbik testvérként” saját politikai, gazdasági és kulturális berendezkedését megtartva továbbra is a világrend fontos szereplője maradhasson – ahhoz hasonló pozícióban, de talán tágabb belső hatáskörrel, mint amelyet az USA szánt Berlinnek, Tokiónak, Moszkvának és Pekingnek 1991 után –, a még meglévő világelsőség óhatatlanul is az ellenállás szándékát erősíti az amerikai elitekben.

Ez az ellenállás azonban egyre kilátástalanabbnak tűnik, sőt mondhatni a Nyugat már a stratégiai vereség küszöbére került. Az elmúlt évek konfliktusainak összeadódó hatása – akár gyengítették, akár erősítették egymást ezek a konfliktusok – végső soron ugyanis az amerikai pozíciókat kezdte ki világszerte. Az ukrajnai háború, azon belül is elsősorban a tüzérségi lőszerek hiánya és a nyugati fegyverek terhelhetőségének alacsony foka leleplezte a rettegett „katonai–ipari komplexum” elkényelmesedését, az Oroszországgal szembeni szankciók kudarca pedig rámutatott arra, hogy a Nyugat ma már a gazdaság területén is szó szerint megkerülhető – amennyiben pedig mégsem, úgy ő maga is rászorul a „Többiekre” annyira, hogy mégis engedni kényszerüljön.

Húsz évvel ezelőtt az Amerikai Egyesült Államok és koalíciója ok nélkül is lerohanta Irakot, ma viszont az ukrajnai és izraeli/Vörös-tengeri események után egyre világosabbá válik, hogy Kína támogatása nélkül a „világcsendőri” szerepét már képtelen betölteni. Tulajdonképpen a „22-es csapdája” áll fenn. Amennyiben Washington bele áll az érdekszféráját érintő konfliktusokba (márpedig, ha globális hegemónként tekint magára, minden konfliktus az érdekszférájában történik), azok rövid idő alatt maga alá temetik, hiszen már nem elég erős azok megnyugtató vagy legalább annak tűnő rendezéséhez. Ha viszont nem veszi fel a kesztyűt, úgy maga ismeri el lemondását a globális hegemóniáról és maga engedi át a terepet egyes területeken más hatalmak számára. Az USA visszahúzódása egyes területeken pedig precedenst szolgáltatna mindazok számára, akik a hatalmi viszonyok átrendeződésében érdekeltek.

A Nyugat geopolitikai kilátásait tovább rontja, hogy mind a hagyományos energiahordozók, mind az úgynevezett zöld átálláshoz szükséges nyersanyagok jelentős része olyan országok ellenőrzése alatt áll, amelyek aktuálisan vagy potenciálisan a vetélytársainak számítanak. Bár az Amerikai Egyesült Államok helyzete ebből a szempontból (is) jóval előnyösebb az Európai Uniónál – és leírni még éppúgy tévedés lenne, mint továbbra is úgy tenni, mintha az 1990-es évekhez hasonló hegemón helyzetben lenne –, Washingtonnak a geostratégiai kihívások mellett más problémákkal is szembe kell néznie. A globalista és sajátosan amerikai szempontok ellentmondásai, a gerontokrácia uralma és a politikai vezetés színvonalának visszaesése, az egyre fokozódó belső gazdasági, társadalmi és politikai kihívások (az iszonyatos méretű államadósságtól a „faji” kérdésen át a kétpártrendszer repedezéséig) mind előrevetítik egy nagyszabású reform szükségességét, amelyet akár amerikai peresztrojkaként is leírhatunk.

Európára ezek a problémák annyiban kevésbé vonatkoznak, hogy jelenleg vezetői nem kényszerülnek arra és általában nem is igénylik azt, hogy önálló, saját országaik érdekei mentén születő döntéseket hozzanak. Amennyiben azonban az amerikai folyamatok egy nagyobb fokú elzárkózási politikához vezetnek Washington részéről, úgy az európai országok politikai mozgástere – és így feladataik és felelősségük nagysága is – növekedni fog. Először az idei amerikai választások hozhatnak – a feltételes mód erősen indokolt – ilyen irányú változást.

Egyensúly és multipolaritás

Egy másik felemelkedő hatalom melletti elköteleződés egyszerűnek tűnhet, valójában azonban nem biztos, hogy az lesz. Ugyanis jelenleg nem lehetünk biztosak abban, hogy a „régi” hegemónt egy új váltja majd fel, és az Amerikai Egyesült Államok helyett valóban Kína alakít majd ki egypólusú világrendet. Ebben nem csupán a kínai gondolkodásnak a nyugatitól alapvetően eltérő hagyományai játszhatnak szerepet, hanem az is, hogy jelenleg nem várható olyan váratlan és jelentős súlyponteltolódás, mint az 1980-90-es évek fordulóján. Bár a nyugati blokk keleti blokkhoz hasonló gyors felbomlása nem zárható ki, még ez sem vezetne olyan világrendszer kialakulásához, amelyben egyetlen potens szereplő marad a porondon.

Fentebb utaltunk a globális Dél felemelkedésére, és arra, hogy ezen meglehetősen sokszínű országcsoport szócsöveként Kína mellett más hatalmak (India, Brazília, Afrika esetében a Dél-afrikai Köztársaság) is igyekeznek fellépni. Ezek és persze a jelentősebb muszlim országok is helyet követelnek maguknak a globális döntéshozatalnál. Így egyetlen vezető világhatalom fővárosa – és az egyre elavultabbá váló struktúrájú ENSZ – helyett a nagyobb nemzetközi ügyekben a G20-csoport vagy akár a BRICS-csoport csúcstalálkozói lehetnek a meghatározóak, más kérdésekben pedig kisebb, regionális formátumok is szóba jöhetnek (a kezdeti időkben azonban várhatóan mindenképp Kína lesz a primus inter pares). Az elmúlt években már láthattuk ennek előjeleit többek között a szíriai békefolyamat és az iráni–szaúdi összebékülés kapcsán, illetve azon törekvésekben, amelyek a globális Dél bevonásán fáradoznak az ukrajnai konfliktus rendezésébe. Ezek a mechanizmusok ma még gyerekcipőben járnak, a Nyugat súlyának csökkenése mindenki más javára azonban már megfigyelhető tendenciává vált a nemzetközi viták rendezésében.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az elkövetkező világrend a béke, egyetértés és igazságosság világa lesz. Sőt, a béke – akár erőszakkal, akár egyensúllyal biztosítják – éppenséggel megszilárdíthat bizonyos vélt vagy valós igazságtalanságokat (nem véletlen, hogy most, az átmeneti időszakban igyekszik mindenki rendezni a számára fontos kérdéseket), a változó erőviszonyok pedig, ahogy mindig, újabb átrendeződéshez és ezáltal újabb konfliktusokhoz vezethetnek. A 2020-as évek hátralévő részének és vélhetően még a 2030-as évek stabilitásának szempontjából is néhány hármas viszonyrendszer lehet döntő, amelyeket egyensúlyi háromszögeknek is nevezhetünk.

Globális szinten a közeljövőben is az amerikai–orosz–kínai viszonyrendszer marad meghatározó, az eurázsiai kontinensen az orosz–indiai–kínai hármasra kell figyelni, a Közel-Keleten pedig a szaúdi–iráni–török háromszög a legfontosabb. Belátható időn belül egy kínai–indiai–indonéz vagy kínai–amerikai–indonéz hármassal is számolhatunk Délkelet-Ázsia vagy a Csendes-óceán térségében. Ezeknek a háromszögeknek a lényegi jellemzője, hogy egyensúlyi állapot akkor áll fenn bennük, ha nem alakul ki stabil kötés két résztvevő között a harmadik ellen. Az egyensúly megbomlása természetesen kihat az „alacsonyabb” és „magasabb” szintek (regionális →kontinentális →globális) stabilitására is.

Ha sikerül elkerülni az Amerikai Egyesült Államok visszahúzódásából és más hatalmak megerősödéséből fakadó ellentétek eszkalációját és egy világméretű konfliktus kirobbanását, abban az esetben – bár jó eséllyel egy esetleges világháború után is – az újonnan kibontakozó világrend a bécsi kongresszus Európájára hasonlíthat majd (tehát a jelenlegi hidegháborús tendenciák nem rendszeralkotó jellegűek; a felemelkedő hatalmak közötti nagyobb konfrontáció viszont a kongresszusi helyett a vesztfáliai rend irányába tolhatja el a viszonyokat). Az újonnan kialakult status quo alapját továbbra is a globális monopolkapitalizmus és a fentebb leírt pragmatikus transzhumanizmus jelenti majd, kiegészülve olyan fogalmakkal, mint a konnektivitás, a kulturális és politikai pluralizmus megőrzése (már amennyire ez a globalizáció keretei között lehetséges) vagy a multipolaritás, amelyek a nyugati liberális értékrendet és az amerikai egyeduralmat hivatottak felváltani.

A multipolaritás előtérbe helyezi az olyan integrációs projekteket, mint az Eurázsiai Unió, a Mercosur vagy a növekvő ambíciójú Afrikai Unió. Továbbá az olyan összekapcsolódásokat, amelyek lehetnek részben vagy egészben hierarchikus jellegűek (mint például Oroszország védnökösködése a szankcionált államok felett vagy az Amerikai Egyesült Államok vezető szerepe egyre szűkülő és szétszórt szövetségesei körében) vagy többé-kevésbé egyenrangúak (ilyen lehet pl. a brit–török partnerség vagy az OPEC+ csoportban domináns orosz–szaúdi–emirátusi trió), állandóak vagy alkalmi jellegűek.

Ultraimperializmus?

A fentiekhez a pontosság kedvéért szükséges egy további kiegészítést fűzni, ugyanis a nemzetközi politika ma már nem csupán államközi politika. Mint arról másutt már írtunk, az államok szintje mellett létezik egy másik, globális hálózati szint is, amely nem csupán a NGO-k, alapítványok és ilyen-olyan érdekérvényesítő szervezetek hálózatát jelenti, de – sőt elsősorban – globális óriásvállalatok és globális ellátási láncok bonyolult és szövevényes hálózatát.

A hálózatot semmiképpen sem hierarchikusan zárt, egyetlen központhoz kötődő szervezetként, hanem több, gyakran egymással is rivalizáló kisebb-nagyobb csomóponttal rendelkező komplex globális rendszerként, hálózatok hálózataként kell érteni. Ténylegesen behálózza a bolygót, olykor párhuzamosan, máskor ellentétesen, néha pedig összefonódva vagy éppen egyenesen szemben haladva az államokkal. Államok és hálózat(ok) nem állnak szilárd, hierarchikusan rendezett viszonyban, a nemzetközi kapcsolatok látszólag egymásnak ellentmondó tulajdonságai és jelenségei pedig – mondhatni, a részecskefizika komplementaritás-elvéhez (részecske–hullám kettősség) hasonlóan – kiegészítik egymást.

Ennek a hálózatnak a célja vagy legalábbis érdeke – amihez a szovjet kísérlet 1991-es bukása után elérhető közelségbe került – annak megvalósítása, amelyet Karl Kautsky még az első világháború éveiben ultraimperializmusként vagy az imperialisták szent szövetségeként írt le. Ennek lényege a versengő kapitalista hatalmak közötti békés kooperáció megvalósítása, egyrészt a végzetes összeütközés elkerülése, másrészt pedig az ezen hatalmak elitjeit érintő közös problémák kezelése – és így végső soron persze a fennálló társadalmi berendezkedés megőrzése – érdekében. A kezelendő problémák és kihívások (amelyek persze gyakran üzleti és politikai lehetőségekkel is járnak) közé sorolhatók a növekvő vagyoni egyenlőtlenségek és abból fakadó társadalmi elégedetlenségek, az éghajlati problémák és az azokat érintő aggodalmak, a mesterséges intelligencia, a járványok, a globalizálódó lokális konfliktusok, a „túlnépesedés” és az azt várhatóan követő demográfiai összeomlás stb.

A hálózat a „szent szövetség” létrehozását az aktuálisan domináns szuperhatalomtól várja: az elmúlt harminc évben ez természetesen az Amerikai Egyesült Államok volt, ma viszont már egyre láthatóbbá válik az a tendencia, hogy a globális nagytőke új reménységévé a kommunista párt által irányított Kína válik (a petrodollár ezen „szent szövetség” egyik potenciális alapköve volt, a szaúdi vezetés jüannal való kokettálása és oroszokkal történő kartellezése pedig az új idők egyik jele).

Azonban – ahogyan arra egyébként a Kautskyval vitázó Lenin is rámutatott és a realista iskola bármelyik képviselője is alátámasztaná – az erőviszonyok természetszerűen mindig bekövetkező eltolódása az ideig-óráig elsimított versengések kiújulásához vezet. Persze elképzelhető egy, a kínai hegemóniák korához (i.e. 7. sz.) hasonló korszak, amikor a nemzetközi rendszer alapvetően változatlan marad, csupán a vezető szerep vándorol egyik hatalomtól a másikhoz, a hosszútávú törékenysége a rendszernek így is fennállna. Ezt a törékenységet éppen a hálózat alapvetően decentralizált jellege erősítheti, amelynek megszűntetése egyben a hálózati szint felszámolását is jelentené.