Az első szabad választások óta eltelt harminchárom esztendő egy teljes nemzedéknyi időt jelent, ami egyben a magyar demokrácia első emberöltője is. Ebben a bő három évtizedben két nagy korformáló áramlat érvényesült, mégpedig a távolabbi jövő meghatározásának igényével: egy globális-progresszív és egy nemzeti-konzervatív. Bár jobboldali pártok két alkalommal is képesek voltak kormányra kerülni, az első húsz évet mégis az előbbi hegemóniája határozta meg, a rákövetkező húszat viszont biztosan az utóbbi dominanciája fogja. Ám a magyar demokrácia 33 éve úgy is olvasható, hogy összesen 21 éven keresztül volt hatalmon jobboldali kormány, ami az évek tekintetében kétharmados többséget jelent (63%), de ha csak a Fidesz-vezette kormánykoalíciók éveit számoljuk, azaz összeadjuk az ezredfordulós polgári kormányt (1998–2002) és az immár tizenharmadik éve egyhuzamban való nemzeti kormányzást, akkor is abszolút időbeli többséget kapunk (51%). Mindez azt jelenti, hogy a magyar jobboldal történelmi erővé vált és önálló korszak formálásába kezdett.

A XXI. Század Intézet igazgatója, Békés Márton történész–politológus nagyelemzésében a magyar nemzeti-konzervatív törekvéseket vizsgálja, mégpedig a történelmi erővé válás folyamatában.

Történelmi erők Magyarországon

A köznapi politikai ideológiák (konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus) szerinti besorolása helyett gyümölcsözőbb a hazai politikatörténet keresztmetszetét elkészíteni. Ennek eredményeképpen két történelmi erőt kapunk, amelyek idehaza legalább százhúsz éve világosan fölismerhetők. Létezik egy kívülről irányított Nemzetközi Párt, amely égtájkövető viselkedésű, hiszen ideológiát importál és másoló politikát folytat. Valamint egy belülről vezérelt Nemzeti Párt, amely reformkori kifejezéssel élve a „magabíró Magyarország” programját képviseli s célja „megőrizni a létezés magyar minőségét” (Orbán Viktor). Előbbihez tartozik a munkásmozgalom deklaráltan internacionalista szárnyának képviselete és a kozmopolita liberális pártok, főképpen ezek szövetkezése; utóbbihoz a nemzeti liberalizmustól a népieken át egészen a konzervatív kereszténydemokráciáig számos őshonos csoport, amelyek olykor szintén fuzionáltak. Ez a felosztás könnyen elhelyezhetővé teszi az olyan harmadikutasokat is, mint a kisgazdák, magyarázatul szolgál a kései Kádár-rendszer állampárton belüli megosztottságára (Aczél–Pozsgay-vita), valamint árnyalja azt a képet, hogy aki szociálisan érzékeny, az ne lehetne hazafias, és fordítva.

Egy történelmi erő két összetevő szerves egysége. Az egyik a nagymértékű társadalmi támogatottság, amit egy nagy kormányzópárt csatornáz be, illetve képvisel – ez a politikai dominancia. A másik az országosan meghatározó szellemi háttér, amely egy vezéreszme mélységében tagolt érvényesülését jelenti – ez a kulturális hegemónia. A társadalmi támogatottság a szociológia eszközeivel jól megragadható, hiszen választásról-választásra végigkövethető egy-egy párt vagy pártszövetség szavazóinak társadalomföldrajzi háttere, amelyből kiolvasható az adott politika mögött álló társadalmi koalíció összetétele. A szellemi háttér praktikusan egy adott világnézetként, valamint a gyakorlati alkalmazását jelentő ideológia képében ragadható meg, amelynek eszmetörténeti előzményei és történetpolitikai következményei egyaránt vannak. E módszertan segítségével könnyen áttekinthetővé válik mindaz, ami 2010, sőt 1990, de akár 1945 vagy egyenesen a 19–20. század fordulója óta Magyarországon politikai harcok tekintetében végbement. Az aktuális közéleti események és tágabb történeti dimenziójuk nagyon is összefüggenek, ha tekintetbe vesszük, hogy „a politika nem más, mint a történelem mozgás közben” (Antonio Gramsci).

Visszatérve az elejére, a rendszerváltoztatás óta eltelt egy emberöltő alatt Magyarországon két történelmi erő küzdött egymással: 1) az 1989/90 előtti politikai-gazdasági rendszer továbbéléséből és az annak „demokratikus ellenzékéből” álló posztkommunista–liberális szövetség, amely a nemzetköziséget globalizmussá transzformálta; és 2) egy különböző formákban meg-megjelenő nemzeti-konzervatív tömb. Mindkét csoport korábbi eszmetörténeti hagyományokból táplálkozott: az előbbi a századelőig visszamenőleg a Jászi-féle progresszív értelmiségiek (Polgári Radikális Párt) és a nemzetközi pártmunkások paktumáig s közös 1918 őszi puccsukig („őszirózsás forradalom”); az utóbbi pedig a kiegyezéstől, sőt a reformkortól eredeztethető polgári szabadelvűségig és nemzeti-konzervativizmusig. E politikai csoportok (klubok, majd pártok) mellett értelmiségi bázisaik (egyesületek, folyóiratok) és támogatóik (osztályok, választók) is elváltak egymástól, földrajzi és kulturális értelemben egyaránt, szövetségeiken belül pedig egyre szorosabb együttműködésre törekedtek.

A két Párt

Ezek mindegyikét megtaláljuk, ha a rendszerváltoztatás kezdeményezése óta máig eltelt nagyjából három és fél évtized politikatörténetét áttekintjük. Vegyük például a mindenkori Nemzetközi Párt rendszerváltoztatás utáni, kétkomponensű balliberális szövetségét, amely kormányzópártként és értelmiségi csoportként egyaránt MSZP–SZDSZ-koalícióként nevesíthető. Értelmiségük már akkor közeledni kezdett, amikor a két párt még nem is létezett, és azután is kitart egymás mellett, hogy a kisebbik partner megszűnt, a nagyobbik pedig menni látszik utána. A ’70-es évek végétől kezdtek el konvergálni, majd a ’80-as évek végére melegedtek össze a reformközgazdászok és az urbánus-liberális ellenzék. Lendvai Ildikó (a szocialisták frakcióvezetője, 2009–10-ben az MSZP elnöke) egy interjúban egyenesen úgy fogalmazott, hogy az 1991-ben kezdeményezett Demokratikus Chartában derült ki, hogy „kulturálisan az SZDSZ-esekkel beszéljük ugyanazt a nyelvet”. Hamar kialakult az a közös elit, amelyben az egyik komponens „részint liberális, részint szociáldemokrata vonzalmú hajdani »reformkommunista«” volt, a másik pedig egy „főleg városi értelmiségiekből, vállalkozókból, hivatásos politikusokból álló kör”, amint azt Tellér Gyula 1992-ben regisztrálta. A két csoportosulást a nyugatos progresszió magyarországi képviselete hozta végleg össze. A kétezres évek derekán – a 2002-es ismételt kormányrakerülés és a 2006-os újrázás közötti években – úgy tűnt, hogy a magyar demokrácia arculatát ez a baloldali liberalizmus fogja meghatározni.

A szocialista–szabaddemokrata blokk ragasztóanyagát az biztosította, hogy „a tulajdonossá válni akaró nómenklatúra […] gazdasági racionalitást hirdetve fordult át liberálisba – nagy üzletet kínálva a külföldi tőkének” (Tőkéczki László). A külföldi mintájú modernizáció, azaz a kompromisszummentes gazdasági-politikai és társadalmi-kulturális nyugatosítás azonnal fölébe is kerekedett a szociális igazságosság bármiféle kívánalmának. A kezdetben programatikusan „szociálliberálisnak” nevezett szellemi-politikai frigy egyre inkább liberális, mintsem szociális volt, mely folyamat kronológiája legkönnyebben a különböző megszorítócsomagokat fémjelző nevekkel adható meg (Bokros, Gyurcsány, Bajnai). Nem csoda, ha a ’90-es évek derekán előbb megreccsent, majd a kétezres évek közepén meg is roppant a Horn-koalíció, amely a bérből és fizetésből, valamint nyugdíjból és egyéb járulékokból, segélyekből élők osztálykompromisszumán nyugodott, akiket a „rendszerváltás nyerteseivé” váló gazdasági és kulturális elit (melyeket a két kormánypárt tömörített) szavazóbázisként előbb ki-, majd elhasznált. A kormánykoalíció 2008-ban szétesett, az SZDSZ 2010-ben a parlamentből kiesett, majd meg is szűnt, az MSZP-t 2011-ben elhagyta a Gyurcsány-szárny, maga a párt a 2010 és 2022 közötti választásokon hol egyedül, hol másodmagával (Párbeszéd), hol az ellenzéki összefogás részeként indult, ám parlamenti mandátumainak aránya harmadára csökkent (15,3 százalékról öt százalékra).

Nézzük most a Nemzeti Párt 1990 óta leírt történetét! Az aktuálisan különböző neveket viselő és eltérő szervezettségű Nemzeti Párt elmúlt harmincöt éve két részre osztható: az első 1987–89-től tartott 2002-ig, a második pedig ezt követően kezdődik, majd folytatódik a 2010-es győzelmen keresztül egészen máig, és tovább. A lakitelki kezdeményezés nyomán, a népi írók harmadik nemzedékének segítségével életre hívott MDF megnyerte ugyan az 1990-es első szabad választást és a két antikommunista történelmi párttal, a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal együtt kormányra is került, azonban a liberálisokkal kiegészült posztkommunisták gazdasági, titkosszolgálati, tájékoztatási és kulturális ellenereje fölényesnek bizonyult. Az 1994-es választások elvesztése után a korábbi jobbközép kormánykoalíció pártjai folytatták fragmentálódásukat. Megjelent azonban az új nemzeti erő, a Fidesz, amely 7 százalékos eredményével 1994-ben alighogy bekerült a parlamentbe, mindössze egyetlen parlamenti ciklus alatt a következő ciklus legerősebb kormánypártjává vált, 29 és fél százalékos listás támogatottsággal. A Fidesz 1988-ban radikális nemzedéki pártként jött létre, 1995–96-ban jobboldali fordulatot vett (A polgári Magyarországért), 1997-ben pedig már övé volt a legnépesebb ellenzéki frakció a parlamentben. 1996–98-tól kezdve egyértelmű volt, hogy a jobboldali tábor gravitációs centruma a Fidesz körül fog formálódni.

Ennek kiteljesedésére azonban még várni kellett. Az Antall-koalíció két megmaradt pártjával, vagyis az MDF-fel és az FKgP-vel 1998-ban kormányra kerülő Fidesz a választási ígérete (Kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb) és a „polgári kormányzás” jövőképe (A jövő elkezdődött. 2001) mögé ugyanis nem tudott annyi erőt felsorakoztatni, mint amennyi a posztkommunizmus visszahúzó és a neoliberalizmus visszatartó hatásának együttesen volt. Az 1998 és 2002 közötti koalíciós kormányzásnak sok tanulsága volt, a neki véget vető választási vereségnek pedig nagy. A jobboldal egyesítéséhez leginkább a választási vereség keserű tanulságának leszűrése járult hozzá. Amint Orbán Viktor emlékezetes, a polgári körök mozgalmát meghirdető Dísz téri beszédében mondta: „A pártok versenyében a célszalagot a polgári összefogás szakította át elsőként. Mégis az élelmes ezüstérmes összefogott a szemfüles bronzérmessel, s ők állhattak föl a dobogó legmagasabb fokára.” Majd hozzátette: „Erőnk csak akkor valódi erő, ha képesek vagyunk megteremteni és megszervezni a polgári Magyarország nyilvánosságát.”

Emögött az a kettős elvárás állt, hogy 1) koalíciós kényszerektől mentes, ideológiailag egységes, társadalmilag szélesebb merítőképességű, egyetlen nagy jobbközép párt jöjjön létre, amely 2) nem csak szervezetileg országos lefedettségű, de kulturális téren is fölveszi a versenyt a szocialista–liberális blokkal; ez utóbbihoz járult hozzá 2002 két fontos, még választás előtti, illetve utáni eredménye: Schmidt Mária vezetésével a Terror Háza Múzeum létrejötte és Lánczi András Konzervatív kiáltványának megjelenése. A két imént jelzett feladatot párhuzamosan hajtották végre (Egy a tábor, egy a zászló). A 2002 és 2010 közötti nyolc ellenzékben töltött évet a Fidesz széltében-hosszában bővülésre használta föl: 2002-től a polgári körök létrehozása, 2003-ban a néppárttá válás, 2005-ben szövetségkötés a kereszténydemokratákkal, 2008-ban a szociális népszavazás megnyerése, valamint mindvégig kormányra készülődés intellektuális-technikai értelemben.

Történelmi-politikai mérleg, 1989–2022

Egy politikatörténeti mérleg szükségképpen történelmi dimenzióban kiállított politikai mérleget jelent. Erre a rendszerváltoztatás óta eltelt 33 év kellő időbeli horizontot nyújt, ami huzamos, szerkezeti tapasztalatot ad. Összefoglalva megállapítható például, hogy mindkét történelmi erő politikai képviselete praktikusan egy-egy pártszövetség: az 1990 és 2010 között érvényesülő egy szocialista-liberális, a 2010 óta kormányzó pedig egy konzervatív-kereszténydemokrata. Visszatekintve, eszme- és politikatörténeti szempontból, a maga nemében mindkettő természetes szövetségnek mondható. Ezek társadalmi háttere egyaránt heterogén, hiszen „osztályszövetségek rendszere” (Antonio Gramsci) alkotja, értelmiségük pedig rekrutációjában és ideológiájában is jól azonosítható. Kitűzött történelmi céljuk és évtizedekig tartó versengésük folytán a szó szoros és átvitt értelmében is kétpártrendszert teremtettek Magyarországon.

A két politikai blokk közötti mérleg a következő: 1990-től napjainkig jól felismerhető az a tendencia, hogy míg a baloldal fokozatosan széthullott, addig a jobboldal egyre csak egységesült. A rendszerváltoztatás előttről származó, pártállami tehetetlenségi nyomatékát megőrző posztkommunista baloldal és a pártellenzékkel együtt lázadó „demokratikus ellenzék” pártjai, azaz még egyszer: az MSZP és az SZDSZ az első húsz évben egységes blokk maradt, s ha pártjaik időnként el-el is távolodtak egymástól, értelmiségük annál jobban közeledett. Ehhez képest 2010 óta fokozatos decentralizációt és kettészakadásokat látunk, mely folyamat vége a 2022-től tapasztalható történelmi töredezettség (a baloldali összefogásban részt vevő hat parlamenti pártnak összesen kilenc elnöke-társelnöke van). A jobboldal eközben pártpolitikailag egységesült, társadalompolitikailag szélesedett, és nem mellesleg saját szerves értelmiségi bázist teremtett.

A végrehajtó hatalom birtoklásának tekintetében a következő állapítható meg. Az MSZP a rendszerváltoztatás után személyükben négy kormányfőt adott, akik közül csak az első, Horn Gyula töltötte ki teljesen a ciklusát, hiszen Medgyessy Pétert két év kormányzás után belső pártpuccsával újabb két évre Gyurcsány Ferenc követte, aki azonban a 2006-os választások megnyerése ellenére 2009-ben távozott, átadva a helyet Bajnai Gordon csődbiztosságának. De mégis, az 1990 és 2010 közötti húsz évből szám szerint tizenkettőben a szocialisták adták az ország miniszterelnökét, tíz éven át a szabaddemokratákkal együtt kormányozva. A hazai jobboldal pártjai 1990 és 1994 között, illetve 1998 és 2002 között szintén koalícióban kormányoztak, előbb FKgP–KDNP–MDF, majd Fidesz–FKgP–MDF összetételben, három miniszterelnököt is adva az országnak, 2010 óta pedig folyamatosan ugyanaz a Fidesz–KDNP-pártszövetség van kormányon, Orbán Viktor miniszterelnökségével.

Húsz éven keresztül, bár kétségtelenül csökkenő mértékben, a globális-progresszív erők politikai része, azaz a Nemzetközi Párt  egységes blokk volt, társadalmi koalíciója viszonylag intakt maradt, értelmisége pedig akkoriban népes és alkotókorú. A Nemzeti Párt viszont ezzel párhuzamosan 2002 óta egyre szervezettebb lett, 2008–10 óta kiszélesedett a mögötte álló társadalmi koalíció, saját értelmisége megszerveződött s immár három-négy nemzedékből áll. A szilárdságban és hatékonyságban távolról induló történelmi erők mennyisége a kétezres évek derekán kezdett el kiegyenlítődni, majd egyre gyorsabban fokozódó különbségük mostanra minőségivé érett. A jobboldali történelmi erő fölénye másfél évtizede valóban történelmi mértékű.

Nemzeti blokk

Az egységesülő, sőt egyre szélesedő társadalmi szövetség (Orbán-koalíció), amely a Fidesz–KDNP mögött áll, az egész magyar társadalmat reprezentálja. Közvéleménykutatás bizonyítja, hogy támogatottsága harminc fölött relatív, ötven fölött abszolút, hatvan fölött pedig kétharmados többségű, ha az ellenzéki pártokat külön-külön számítjuk (de miért tennénk máshogy). Települési vonatkozásban jól felismerhető tendencia, hogy a Fidesz évtizedek óta a vidék pártja, de a nagyobb városokban (megyeszékhelyek, budapesti külső kerületek) is igen népszerű. Nem csoda, ha egy évvel a 2022-es választások után a felmérések szerint a Fidesz támogatottsága a maga 51 százalékos részesedésével töretlen, amely háromnegyedes országgyűlési többséget eredményezne. Nincs olyan politikai konfiguráció, amely kimozdítaná helyéről a magyar jobboldalt, mint kormányt, pártot és politikai közösséget.

A magyarázat, hogy a kormányzat részéről nem osztályalapon, hanem nemzeti alapon történik az integráció, amely a kormánypártok kereszténydemokrata társadalomfilozófiájából és politikai tapasztalatából egyaránt következik. Előbbi a szolidarizmuson alapul, utóbbi pedig az ezredfordulós kormányzás társadalompolitikájának egyszerű horizontális kiszélesítését jelenti. Mindehhez alapvetően hozzájárul, hogy a magyar jobboldal az egyetlen – történelmi felhatalmazású és történeti horizontú – politikai erő a mai Magyarországon, aminek átfogó (sőt egyáltalában vett) gondolata van az egész nemzetről, a nemzet egészéről. Így nem csoda, ha megállapítják, hogy ehhez képest „a magyar »baloldali« politikus egyszerűen nem érti, hogy mire való a szellemi innováció. Nem érti, hogy azért szükséges […], hogy megtermelje a politikáról, a társadalomról, a nagyvilágról, tehát a korszak egészéről szóló tudást” (kiemelés tőlem).

Antonio Gramsci szerint, „ha az értelmiség és a nép-nemzet, a vezetők és a vezetettek – a kormányzók és a kormányzottak – közötti viszony a szerves összeforrottságon alapul […] megvalósul az együttélés, az egyetlen társadalmi erő; létrejön a »történelmi blokk«.” Ez alatt azt értette, hogy politikai, társadalmi és kulturális értelemben vett kollektív egység jön létre, amely a történelemnek aktív alanya. Ez alapján a mögöttünk hagyott tizenhárom év, amit politikai nyelven a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezünk, társadalmi feltételeit és átfogó jellegét tekintve minden joggal nevezhető nemzeti blokknak, hiszen fő célja az egész magyar társadalom nemzetként való integrálása.

Konszenzusos hegemóniából hegemón konszenzus

Történelmi erő az, amely képes korszakot formálni. A történelmi korszak a politikai rendszerhez képest annyival több, amennyivel a szellem a hatalomnál, az eszme az erőnél, noha utóbbiak nélkül aligha érvényesülhetnek hosszabb távon és maradandó módon az előbbiek. A politikai rendszer vájja a korszak medrét – a korszak biztosít történelmi keretet a rendszernek. A politikai rendszer maradandóságát, ami a korszakformálás előfeltétele, a társadalmi többség megléte és a vitathatatlan stabilitás biztosítja. A történelmi korszak ezen túl huzamosabb időn keresztül érvényesülő, kulturálisan is meghatározható időszakot, sőt annak korszellemét jelenti, amely fölismerhető stílusegységet hordoz, nyelvi hegemóniát teremt és széleskörű konszenzust vált ki.

Ebben az összefüggésben a történelmi erő – mint kormányzó párt, társadalmi tömb és szerves értelmiség egysége – feladata nem más, minthogy a politikai rendszert annak szem előtt tartásával működtesse, hogy a korszak történelmi léptékben megvalósuljon, és azt minél többen önkéntesen és egyöntetűen támogassák. Ez a nagy nemzeti célokkal kapcsolatos nemzeti konszenzus hosszútávú kialakítását jelenti. Ez nevezhető – Antonio Gramsci szavaival élve – „kulturális társadalmi egységnek” vagy „egységes és nemzeti világnézetnek” is, amik önmagukban jelzik a konszenzus össztársadalmi és össznemzeti természetét. A korszak belső szilárdságát az biztosítja, hogy a hosszútávú történelmi célokban „elérjük az egyetemleges társadalmi egyetértést” (Guglielmo Ferrero).

A 2010-es és ’20-as években a magyar jobboldal az az egyetlen dinamikus-kreatív politikai alany, amely az ország múltját egybefogni, jelenét formálni és jövőjét alakítani képes. Ennek struktúrái két évtizede pártként rendelkezésre állnak, jó évtizede mint szilárd állami fölépítmény is előálltak, széles társadalmi alapja pedig biztosítottnak mondható. A domináns kormányzó pártszövetség törvényhozási ereje, valamint az osztályhovatartozástól független nemzeti blokk társadalmi súlya kellő politikai képességet biztosít a magyar jobboldalnak ahhoz, hogy történelmi erőként működjék. Hivatásának konkrét megvalósulása azon múlik, hogy ezeken túlmenően biztosítani tudja-e a folyamatos történelemformálás eredményét állandósítva-szentesítő aktív kulturális jóváhagyást.

 

Felhasznált irodalom

Békés Márton: Centrális erőtér után nemzeti blokk. Magyar Politikatudományi Tanulmányok, 2022/1–2

Békés Márton: Jobboldali reneszánsztól konzervatív korszakig = Magyar konzervatívok sikeres harminc év után. szerk. Molnár Attila Károly, Századvég, Bp. 2023.

Békés Márton: Nemzeti blokk – A Nemzeti Együttműködés Rendszere. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2022.

Békés Márton: Nemzeti-konzervatív program = Tihanyi jobboldal – Közösség, hagyomány, szabadság. szerk. Békés Márton, Kommentár Alapítvány, Bp. 2022.

Csizmadia Ervin: Jelenkortörténeti és történeti perspektíva = Uralkodó párt – A Fidesz nemzetközi és hazai történeti összehasonlításban. szerk. Csizmadia Ervin–Lakatos Júlia–Novák Zoltán, Gondolat–Méltányosság Politikaelemző Központ, Bp. 2021.

2021. Fodor Gábor: Az Orbán-szabály – Tíz fejezet az Orbán-korszak első tíz évéről. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2021.

Galló Béla: Mi lett veled szociáldemokrácia? Neoliberális zsákutcában a baloldal. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2021

Antonio Gramsci: A déli kérdés néhány aspektusa [1926] = Uő: Politikai írások (1916–1926) vál. Szabó Tibor, ford. Farkas Mária és ts. Kossuth, Bp. 1985.

Antonio Gramsci: Válaszút a pedagógiában. szerk. Mario Alighiero Manacorda, ford. Bólyai Imréné, Akadémiai, Bp. 1979.

Guglielmo Ferrero: A hatalom – A legitimitás elvei a történelemben. ford. Járai Judit, Kairosz, Bp. 2001.

Kiss Viktor: Dominancia és hegemónia – Politikai ideológiák a mai Magyarországon = Igazságosság, demokrácia, fenntarthatóság. szerk. Földes György–Antal Attila, Napvilág, Bp. 2022.

Schmidt Mária: Országból hazát – Harminc éve szabadon. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2021.

Tellér Gyula: A három részmagyarország [1992] Századvég, 1996/1

Tőkéczki László: Az ideológiák itthoni metamorfózisa. Hitel, 2002/3

Wéber Attila: A rendszerváltás kora – A magyar politikai rendszer három évtizede. Osiris, Bp. 2022.

Wéber Attila: Metamorfózisok – A magyar jobboldal két évtizede. Napvilág, Bp. 2011.