Június végén megalakult az Európai Parlamentben a Patrióták Európáért (PfE) politikai szövetség, amely rövid idő alatt 84 fős közösséggé duzzadt, és ezzel az EP harmadik legnagyobb képviselőcsoportja lett. Noha a centrumban és attól balra elhelyezkedő pártcsaládok egy politikai kordon felhúzásával képesek voltak átmenetileg meggátolni azt, hogy a Patrióták döntően befolyásolják az uniós döntéshozatalt, a hatalom valódi központját jelentő Európai Tanácsban akár már középtávon egyre több, nemzetek Európájában gondolkodó állam- és kormányfő képviselheti a szuverenista erőket. A Patrióták egy olyan alternatív víziót kínálnak Európa jövője szempontjából, amely a liberális–konzervatív ideológiai törésvonalon felülkerekedve gravitációs erővel bír az elkötelezetten szuverenista pártok számára. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Ursula von der Leyen bizottsági elnök és Giorgia Meloni olasz miniszterelnök megromlott viszonya következtében az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) pártcsaládban helyet foglalók sem folytatják a centrumhoz való közeledésüket, akkor középtávon egyre kevésbé tűnik elképzelhetetlennek a szuverenista erők egyesítése.

Biró András, a XXI. Század Intézet kutatója középtávú perspektívába helyezve elemzi az európai parlamenti választások eredményeit, következményeit, valamint mélyebb összefüggéseit, kiemelt hangsúlyt fektetve a Patrióták Európáért pártcsalád szerepére.

Repedező status quo

A brüsszeli hatalmi centrum – az általa finanszírozott médiával karöltve – már a választások előtti hónapokban is érzékelte a tagállamokban zajló elégedetlenségi hullámokon keresztül, hogy az eddigi hegemón pozíciója minden korábbinál nagyobb veszélybe került. Ezért a 2024. június 9-ei európai parlamenti választások kimenetelének befolyásolására már az év elején is a jól ismert nyelvpolitikai fegyvert vetették be, vagyis a „szélsőjobboldal előretörésével” riogattak, majd amikor a felmérések alapján ez nem vált be, a tettek mezejére léptek. Előbb egy utolsó perces házszabály-módosítással biztosították be maguknak az eddig megszokott hatalmi szerepeket és pozíciókat az EP-ben, de a nemzeti szuverenista erők megfélemlítésétől és ellehetetlenítésétől sem riadtak vissza.

Az április 17-én tartott Nemzeti Konzervativizmus Konferencia (NatCon) megakadályozásával már olyan alapvető emberi jogokat tiportak sárba, mint a szólásszabadság vagy az alkotmányos gyülekezési jog gyakorlása. Habár a szélsőbaloldali nyomásnak engedő belga hatóságokkal szemben végül a brüsszeli bíróság úgy határozott, hogy „nem tiltható be a brüsszeli konferencia, mert a belga alkotmány 26. cikke mindenkinek biztosítja a békés gyülekezés jogát”, az eset kellően szemléltette a progresszív elit intoleranciáját a másképpen gondolkodókkal szemben. Sokatmondó, hogy az ügyet egy kerületi polgármester egyéni akciójának próbálták beállítani, amire hivatkozva az Európai Parlament plenáris ülése napirendre sem vette a konferencia ellehetetlenítésének ügyét.

Ilyen előzmények mellett került sor végül a június 9-ei EP-választásokra, amelyek a közelmúlt trendjeit visszatükrözve alakultak, tehát leginkább a nemzeti szuverenista pártok megerősödését vonták magukkal. A választásokat a Néppárt (EPP) nyerte meg 188 székkel (eggyel többet szerezve, mint 2019-ben), a szociáldemokraták (S&D) a korábbi ciklushoz 12 képviselővel kevesebbet elkönyvelve végül 136 mandátumot szereztek, míg az Identitás és Demokrácia (ID) pártcsaládot felváltó, ám – az AfD kiválását követő állapothoz képest – 17 fővel bővülő Patrióták (PfE) 84 hellyel a harmadik legerősebb formációvá vált. Utánuk a másik eurorealista pártcsalád, az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) futottak be 16 új mandátumot szerezve 78 fővel, a liberálisok 20 képviselőt veszítve 77, a zöldbaloldal 14 széket gyengülve 53 mandátumot ért el, a szélsőbaloldal 40, az újonnan megalakult Szuverén Nemzetek Európája (ESN) pedig 25 főt delegálhat az EP-be.

Ahogyan a fentiekből is kirajzolódik, az áttörés továbbra is elmaradt, azonban a választás eredményeként egyértelművé vált, hogy a nemzeti szuverenista pártok – a választói akarat képviselete által – olyan politikai vákuumokat kezdtek el betölteni Európa-szerte, amely alapjaiban változtathatja meg az európai politikát, s immár csak antidemokratikus eszközökkel képesek a föderalista erők akadályokat gördíteni elé.

Példának okáért július közepén az Európai Parlament az elnök és az alelnökök mellett a quaestorait, vagyis háznagyait is megválasztotta, amelynek során elméletileg a pártcsaládok méreteit figyelembe véve arányosan kellett volna kiosztaniuk a posztokat. Ennek ellenére a Patrióták Európáért (PfE) és a Szuverén Nemzetek Európája (ESN) frakciók egyetlen poszthoz sem juthattak hozzá, dacára annak, hogy méretük alapján jogosultak lettek volna rá. A gyakorlatban tehát ezt azt jelenti, hogy miközben az európai polgárok minden korábbinál nagyobb arányban szavaztak nemzeti karakterű pártokra, a föderalistákkal háttéralkuk árán kiegyező Néppárt vezetésével több mint 25 millió ember szavazatát vették semmibe az EP-ben. Noha a harmadik szuverenista pártcsaládot, az Európai Konzervatívok és Reformistákat (ECR) végül kénytelen volt a fősodor a kordonon belülre engedni, így is az EP-nek egy olyan vezetése jött létre, amely rendkívül eltorzítja a választások eredményét. Az elérhető 14 alelnöki pozícióból hatot (!) a szociáldemokraták, hármat a néppártiak és kettőt a konzervatívok szereztek meg, de a liberálisok, a zöldek és a szélsőbaloldal képviselői is kaptak egy-egy széket.

A francia Le Monde által készített infografika kellően rámutat arra, hogy az EP-választás során mily mértékű felhatalmazást kaptak a nemzeti szuverenista pártok, amelynek az új parlament vezetésében ugyanakkor nyoma sincs. Mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a liberális napilap által alkalmazott „radikális jobboldali” jelző éppen azt a progresszív értelmezési keretet szemlélteti, amely hegemón pozíciójának – egyre kétségbeesettebb – megőrzése érdekében stigmatizálja mindhárom, a politikai paletta jobboldalán elhelyezkedő pártcsaládot (ECR, PfE, ESN), miközben a Néppárt centrumba való tolódásával már létrejött az a reprezentációs szakadék, amelyet ezen pártcsaládok töltenek be. Az EP-választások során is megmutatkozott az, hogy az uniós tagállamok jelentős részében a nép részéről igény mutatkozik a karakteresen szuverén érdekvédelmet ellátó pártokra.

A Patrióták között helyet foglaló pártok közül a magyar Fidesz–KDNP, a francia Nemzeti Tömörülés (RN), az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ), a cseh ANO, a belga Flamand Érdek (VB) és gyakorlatilag a holland Szabadságpárt (PVV) is megnyerte hazája választását (miután a hatalomtechnikai okokból közösen induló zöldek és a munkáspárt két külön pártcsaládba ültek be). Az Európai Konzervatívok és Reformisták pártcsaládból az Olaszország Fivérei (FdI) bizonyult a legnépszerűbbnek hazájában, a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) pedig 36 százalékot szerezve, egy hajszállal lemaradva lett második Lengyelországban.

Mindennek ellenére a – magát a demokrácia és a jogállamiság patrónusaként feltüntető – brüsszeli hatalmi centrum ugyanazt a kirekesztő, a népakaratot és demokratikus legitimációt semmibe vevő politikát folytatja, amely egyenes úton vezetett a mainstream által kialakított konszenzus, hegemónia és értelmezési monopólium megrendüléséhez. A nemzeti szuverenista pártok legfőképpen azért erősödhettek meg az elmúlt évtized során – hazájukban és az unióban egyaránt –, mert a progresszivizmus zsákutcájába forduló elit a nép akaratával szemben kormányoz.

Brüsszeli hatalmi játszmák

Hatalomtechnikai okokból tehát egyre nehezebb kiszorítani a nemzeti szuverenista erőket a demokratikus diskurzusból és döntéshozatalból, amelyet az ECR-ral szembeni részleges kordonbontás is látványosan szemléltet az EP-ben. A 2024-es EP-választást megelőzően a fősodor nem mutatott hajlandóságot arra, hogy együttműködjön a korábbiakban szalonképtelennek és szélsőjobboldalinak titulált pártcsaláddal, azonban a szuverenista erőeltolódás, és ezáltal saját gyengesége következtében mostanra ad hoc módon rákényszerül erre. A Néppárt, valamint az általa delegált Ursula von der Leyen bizottsági elnök már a választást megelőzően felismerte azt, hogy az uniós döntéshozatalban egy egyre kevésbé megkerülhető, kölcsönös függőségi viszony alakult ki Giorgia Meloni olasz miniszterelnökkel, s ezért kísérletet is tettek arra, hogy a centrum gravitációs erejét kihasználva középre húzzák Melonit, és általa az ECR-t is. Mindezt a föderalista szociáldemokraták, zöldek és liberálisok a kezdetektől fogva ellenezték, sőt azt is kikötötték, hogy csak abban az esetben támogatják a német politikus újraválasztását az elnöki székben, amennyiben az ECR-ral semmiféle háttéralku nem születik.

Így végül a német centristák, a francia liberálisok és a német szociáldemokraták zárt ajtók mögötti megállapodásából kihagyták Melonit, akinek a pártcsaládja emiatt nem is támogatta von der Leyen újraválasztását. Mint kiderült, erre szükség sem volt, mivel a föderalista pártcsaládok képviselői tartották magukat a frakciófegyelemhez, amely ez esetben elegendő volt a szükséges többséghez. Nem meglepő módon ezt követően Meloni és von der Leyen belháborúja magasabb fokozatba kapcsolt, amikor az Európai Bizottság éves jogállamisági jelentése aggodalmának adott hangot az olaszországi sajtószabadság és közszolgálati műsorszolgáltatója függetlensége miatt.

Az olasz miniszterelnök okkal értékelte ezt árulásként, hiszen a centrumhoz való közeledése és királycsinálói szerepben való fellépése miatt talán nem számított ilyen, a renitensnek titulált országokkal szemben alkalmazott politikai nyomásgyakorlásra. Azt ugyan elhamarkodott lenne kijelenteni, hogy a bizottság elnökével való konfliktusa a politikai paletta jobboldala felé sodorhatja Melonit, ám az kétségtelen, hogy a szeptember végén lezáruló biztosi meghallgatások vízválasztó szerepet fognak játszani. Amennyiben Olaszország nem jut hozzá az ország vezetése által relevánsként megjelölt – gazdasági, versenyképességi, védelmi vagy migrációs – portfóliók egyikéhez, von der Leyen és Meloni szakítása végérvényessé is válhat. Ennek bekövetkezte esetén nem nehéz elképzelni azt, hogy az ECR és a Patrióták – esetlegesen kiegészülve az ESN képviselőivel – formailag együtt szavazás által egy blokkoló kisebbséget hozhatnak létre bizonyos ügyek mentén.

Patrióta vízió

Az olasz miniszterelnököt azonban leginkább az hozta lépéskényszerbe, hogy számításai ellenére nem az ECR, hanem a többek között Orbán Viktor vezetésével megalapított Patrióták váltak a szuverenisták vezető erejévé. Mindez pedig azt jelenti, hogy ha rövidtávon nem is, de középtávon akár két centripetális erőközpont is kialakulhat az EP politikai palettáján: egyrészről a vezető pozícióját megőrző centrista EPP már betölti ezt a szerepet, másrészről viszont a jobboldalon a Patrióták válhatnak erre képessé. Az újonnan megalapított pártcsalád nemcsak arra volt képes, hogy az Identitás és Demokrácia frakciót újradefiniálja, hanem – közép-európai pártok által – annak új alapokra helyezésével immár alternatív, ideológiai törésvonalakon átívelő víziót is nyújt Európa számára. Miközben több párt is a korábbi ID-frakcióból érkezett (RN, Lega, FPÖ, VB, DF, PVV), a Fidesz–KDNP a függetlenek közül, míg a VOX az ECR-t, az ANO pedig a liberálisokat hagyta el és talált helyet a Patriótáknál. De akadtak olyan kisebb cseh, görög, lett, és portugál pártok is, amelyek az EP-be való első sikeres bejutásuk után a nemzeti szuverenista formáción belül képzelik el a választóik és a saját politikai közösségük leghatékonyabb érdekképviseletét.

A Patrióták vonzerejét és az ECR sodródását az is szemléltette, hogy sajtóhírek szerint a 20 képviselővel rendelkező lengyel PiS – valamint az ECR-ban helyet foglaló 20 másik képviselő – is erőteljesen fontolgatta csatlakozását a Patriótákhoz, amiért Meloni az EPP-vel való túlzott kooperációval az alárendelődést kockáztatja. Végül azonban egy társpénztárnoki, egy társelnöki és egy főtitkári pozícióért cserébe a korábbi lengyel kormánypárt maradt az ECR-ban, ám látható módon a PiS nem zárkózik el attól a gondolattól, hogy a középtávon a Patrióták sorait erősítse.

A PfE és az ECR esetleges fúziója lehetne annak valódi katalizátora, hogy a jelenleg még az EPP-ben helyet foglaló, ám a föderalista fősodorhoz nem tartozó pártok (mint például a bolgár GERB, a horvát HDZ, az olasz Forza Italia, vagy a szlovén SDS) fontolóra vegyék a nemzeti szuverenista pártcsaládhoz való csatlakozást. Ennek jelenleg azért nincs realitása, mivel a fősodorból való kilépés esetükben is kirekesztést, megbélyegzést és pozíciókról való lemondást jelentene, ahogyan azt az elnök, valamint az alelnökök és háznagyok megválasztása is bizonyította. Néppárt még rendelkezik azzal a centripetális erővel, amely ezen pártokat képes soraiban tartani, ám mindez a következő 2029-es választásnál koránt sem garantált, főképp, ha folytatódik az erőeltolódás a nemzeti szuverenista pártok irányába. Való igaz, hogy mindez egyelőre a politikai sci-fi kategóriájába tartozik, ám a stratégiai horizonton már mutatkoznak annak jelei, hogy a brüsszeli hatalmi centrum számol ezzel az eshetőséggel.

A parlamenti erőeltolódásoknál is nagyobb veszélyt jelenthet azonban a progresszív elit számára a hatalom valódi központját jelentő Európai Tanácsban történő esetleges változások bekövetkezte, mivel idővel több, a Patriótákhoz kötődő politikus kerülhet be a tanácsba. A döntéshozó testületben Orbán Viktor mellett egyelőre a holland Geert Wilders befolyása csak közvetve érvényesül Dick Schoof miniszterelnökön keresztül, azonban szeptemberben Ausztriában az FPÖ kerülhet hatalomra, míg Csehországban 2025 őszén az ANO – legalábbis a jelenlegi trendeket figyelembe véve. Noha a 2027-es francia köztársasági elnökválasztás még messzinek tűnik, annyit talán érdemes leszögezni, hogy az idei parlamenti választás tapasztalatai rávilágítottak arra, hogy Marine Le Pen megválasztása közel sem tűnik olyan elképzelhetetlennek, mint akár csak két évvel ezelőtt.

A fentiekkel összefüggésben – nem véletlenül – az is kérdéses, hogy az egyre fokozódó föderalista törekvések keretében foganatosított hatáskör-elvonások és lopakodó jogalkotások, valamint a sajtóban tagállami vétó eltörléseként emlegetett, valójában azonban a tagállami konszenzus eltörlése következtében milyen látleletet mutat az EU öt év múlva. Mindezen intézkedésekkel a progresszív hatalmi elit – kontraproduktív módon – éppen a szervezet dezintegrációját segíti elő, ami könnyen az EU széteséséhez vezethet. „A bürokraták és technokraták Európája nem a mi víziónk Európája, amely hazánk fiataljait is inspirálhatja” – Helmut Kohl, a Bundestagban 1978-ban elmondott szavai napjainkban igazabbul csengenek, mint valaha. Főként annak tükrében, hogy Európa-szerte a 18–29 év közötti fiatalok körében a nemzeti szuverenista pártok – és kiváltképp a Patrióták tagjai – a legnépszerűbbek.

Amennyiben tehát az európai birodalom építése annak ellenére zajlik tovább, hogy a tagállamok választópolgárai erre nem adtak felhatalmazást,