Sokan gondolják úgy, hogy Magyarországnak nem az Európai Néppárt a legbiztosabb partnere, hanem a visegrádi tömörülés, azaz a V4. A legutóbbi uniós történések csak ráerősítettek erre az érzésre. Nagyon erős, nagyon kritikus hangú, de egyben optimista kötetet adott ki még tavaly egy hazai konferenciával összefüggésben a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány. A hazai ellenzék nem tapsolt az Európa Jövője – V4 – egység és erő című könyvnek. A mű szerkesztőjével, Békés Márton történész és politológussal, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójával beszélgetett a Demokrata.

– A kötetben David Engels belga történész írja, hogy a brexit figyelmeztetés. Mégpedig arra, hogy mi történik akkor, ha a polgárok döntenek, és nem az elit.

– Mindezt Frank Füredi magyar származású brit szociológus, a XXI. Század Intézet főmunkatársa is megfogalmazta a konferencián. A 2018 májusában ott elhangzottak azóta forgatókönyvként működnek: minden megvalósult belőlük. Előre jelezték például Boris Johnson és a toryk tavaly decemberi, földindulásszerű győzelmét is, ami egy újabb, még erőteljesebb kilépéspárti végeredménnyel járó népszavazással ért fel. A brexit arról szólt, hogy a föderalista elit kezéből visszaveszik a szavazók a kezdeményezést.

– Hogy áll ma a harc a nemzetek és a globális elit között?

– Folyik tovább, a történelem nem ért véget. Az elmúlt évtized végére megbukott az a neoliberális narratíva, amely 1989–90-től a 2010-es évek közepéig uralta a világot. Ez a TINA, vagyis a „there is no alternative” korszaka volt, amely azt sugallta, hogy nem lehet határkerítést emelni, Donald Trumpot elnökké választani, tilos kitessékelni az IMF-et, vétek kiszállni az EU-ból, és így tovább…

– Azaz fordulni látszik a kocka? David P. Goldman amerikai közgazdász annyira fordulni látja a kötetben, hogy szerinte meg kell teremteni az újnacionalizmus teljesen legitim ideáját.

– Szerintem ez már megteremtődött. Nálunk mindenképpen, de például az olasz jobboldal is erre törekszik, és a brexit mögött is a kifejezetten angol nemzeti büszkeség dolgozott, Trump pedig egyenesen azzal győzött, hogy „tegyük nagygyá újra Amerikát”, ami Ronald Reagan 1980-as választási jelszava volt. A nemzeti kötelékek megerősítése, beleértve a gazdasági és jogi, kulturális és politikai kohéziót, le tudja cserélni a globális összetartozás hamis eszméjét. Politikai paradigmaváltás zajlik, ami jelentős kulturális fordulatot is jelent. Létrejön a nemzeti érzés új, teoretikus megalapozása, ami magyarázóelv lesz az eljövendő világnézeti vitákban.

– Ez igaz a tengerentúlon is?

– Az USA-ban nemrég jött létre a nemzeti konzervativizmus fogalma. Ez ott politikai innovációnak számít, nekünk viszont a két fogalom százötven éve ugyanazt jelenti. Aki mifelénk konzervatív, az egyben nemzeti is, főleg hogy minden valódi konzervativizmus nemzeti. Az amerikaiak esetében ez nem olyan egyértelmű, mert ott a nemzet születése a liberalizmushoz kapcsolódik. Tőkéczki László írta közel negyedszázada, hogy „a konzervatív magyar múlt gazdag örökséget kínál a mai magyar politikai megújuláshoz. Nem szükséges a kétségbeesett szellemi importtevékenység.” Ehhez nincs mit hozzátenni ma sem. – Václav Klaus volt cseh köztársasági elnök úgy jellemzi a kötetben a keleteurópai térségben végbemenő változásokat, mint amelyek azzal indultak, hogy Magyarország aktívan kezdett viselkedni. Vagyis az Orbán-kormány áttörte azt a falat, amit a szocialista Kovács László „tanuljunk meg kicsinek lenni” című intelméből épített fel a baloldal.

– Kovács László úgy beszélt, mint egy férfi, aki az impotenciájára büszke. Amit mondott, az egy enervált, passzív, visszahúzódó nemzet koncepciója; akkoriban az volt a vízió, hogy ne legyen vízió. Egy évtizede viszont az az elképzelés, hogy teremtsünk egy magabíró országot, büszke, öntudatos nemzetet, amely nem csak a trianoni határok között képzeli el önmagát. Orbán Viktor 2012-ben úgy fogalmazott, hogy „Magyarország kidagadt a fazékból”, ma pedig immár lakosainak számarányánál, de gazdasági teljesítőképességénél is nagyobb a cselekvési szabadsága. Magyarország példává vált.

– Igen, de baloldalról azt halljuk, hogy a tahóság példájává…

– David Engels és családja immáron Varsóban él. Azt mondta, hogy ezzel a lépéssel „visszaköltöztek Európába”. Hasonlókat hallani az idelátogató amerikai konzervatívoktól velünk kapcsolatban is. Modellként tekintenek hazánkra, az ellenséges sajtó azonban azt írja, hogy Magyarország az illiberalizmus laboratóriuma. Valójában arról van szó, hogy Magyarország többé nem utánkövető, nem folytatja a lemaradási diskurzust, hanem most mi határozzuk meg a trendet, azaz a XXI. századi szuverén nemzetállami cselekvés irányát.

– Elérhettük volna mindezt a visegrádiak nélkül?

– A magabíró Magyarország felépítése és a V4-szövetség szorosabbra vonása párhuzamos törekvés. Mint térségi integráció, a visegrádi szövetség éppen akkor volt gyenge, amikor az volt idehaza a kormányprogram, hogy merjünk kicsik lenni. A 2010 óta érvényesülő nemzeti program viszont azt is jelenti, hogy magunkkal együtt a közép-európai régiót is emeljük fel. A térséget ellenfeleink azért nevezik illiberális katlannak, a V4-et pedig öncélú álomnak, hogy a nemzeti önrendelkezéstől és a közép-európai szolidaritástól elvegyék a kedvünket. Ne hagyjuk!

– A baj csak az, hogy a V4-en belül sem egyforma mindenkinél az elkötelezettség erőssége. Miért van ez így?

– Ez a valóban szép eszméken túli reálpolitika természetes velejárója. A visegrádiak egysége a magyar és a lengyel pilléren, a két ország kormányának nézetazonosságán nyugszik. Nem véletlen, hogy a nyugati erőközpontok pont itt próbálnak például a hetes cikk szerinti eljárással belepiszkálni a visegrádiak együttműködésébe. De a többieket sem hagyják békén, Csehországban folyamatosak az Andrej Babiš miniszterelnök elleni tüntetések, Szlovákiában pedig súlyos kormányválság ütötte ki a Fico-kabinetet. És 2018–19 fordulóján Magyarországon is olyan kormányellenes tüntetéseket láttunk, amelyek más, térségbeli demonstrációk másolatai voltak. Ma a hatalomváltásokat nem tankhadosztályok és légi deszantosok hajtják végre, hanem szervezett tüntetések, puha puccsok.

– Azt mondta, hogy erősödnek a világban a nemzeti, szuverenista áramlatok. Csakhogy Aleksander Stępkowski volt lengyel külügyminiszter-helyettes épp azt kérdezi a kötetben, hogy a V4-ek vajon képesek lesznek-e hosszú távon is ellenállni a Nyugatot uraló neomarxista ideológiának?

– A XXI. Század Intézet azt vizsgálja egy folyamatban lévő kutatásában, hogy az egykori vasfüggöny mögötti nemzetek hogyan viszonyulnak a kultúrához, családhoz, nemzethez, valláshoz, azaz milyen az életfelfogásuk, és ez mennyiben tér el a nyugati országokétól. Ebből kiderül, hogy a közép- és kelet-európai népek konzervatívabbak. Amint Szolzsenyicin fogalmazott a Harvardon tartott 1976-os előadásában: a kommunizmussal szembeni ellenállás miatt immunerősebbek vagyunk.

– Konzervatívak vagy elmaradottak?

– Aki konzervatív, az az élettel, a természettel és annak törvényeivel szemben is elfogadóbb, hagyománytisztelő.

– Klímaügyekben például elmaradottnak tekintenek bennünket. Igaz, sosem teszik hozzá, hogy miért…

– A nyugati és onnét átvett hazai klímatüntetések, klímasztrájkok a gazdag emberek szórakozásai. Azok a nemzetek, amelyek nem szedték meg magukat a gyarmatosításból, amelyek a Nyugatnak is köszönhetően nem nemzeti határok között élnek, és szovjet elnyomás alatt álltak, más anyagi helyzetben vannak, mint a nyugati államok. Ráadásul nem is mi vagyunk a nagy szennyezéskibocsátók, sőt Magyarország ebben jobban teljesít egyes klímabajnokoknál: a Trianon óta eltelt száz évben megduplázódott az erdőterületeink nagysága, immár az ország ötödét borítva; az alaptörvény tiltja a GMO-t. Konzervatív mentalitásunk a lemaradás előnyéből fakad, és konzervatívabb életfelfogásunkat felhasználhatjuk a természet védelmére is.

– Hegedüs Éva közgazdász érinti a könyvben a gazdasági kapcsolataink kérdését. Szorosak, mondja. Igaz ez a V4-re is? Nem lehetnének ott még szorosabbak? Mert a politikai kapcsolatokat gyorsan fel lehet rúgni, de a gyümölcsöző gazdaságiakat nem!

– Ez így igaz: a gazdasági kapcsolatok erősítésével a politikaiak is szorosabbra fonhatók. A visegrádi térségben azonos kulturális kódok érvényesek, viselkedésben, gesztusokban sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint gondolnánk.

– A V4-en belül van egy izgalmas probléma, ezt, ahogy a könyvben is, gyakran említi Schmidt Mária történész. Oroszországról van szó. És a magyar–orosz, valamint a lengyel–orosz viszonyról. Mennyire veszélyezteti ez a visegrádiakat?

– A szövetség ereje abból is fakad, hogy 1335 óta létezik. A történeti integrációk nagyon fontosak, évszázados történelmi tanulságokat és örökségeket nem lehet megtagadni. Mi, magyarok már többször tapasztaltuk, hogy nem érdemes az amerikaiak segítségére számítani, a lengyelek az orosz szomszédság miatt ezt máshogy látják – ez is a történelem hagyatéka. Magyarország történelmi tapasztalataiból, geostratégiai helyzetéből fakadóan egyoldalú orientációt nem engedhet meg magának.

– Ezt hogy magyarázzuk meg a lengyeleknek?

– Magyarként a lengyelek félelmeit, sérelmeit meg kell értenünk. A lengyeleknek pedig a mi eltérő geopolitikai helyzetünket kell figyelembe venniük.

– Szükség lenne még ilyen, szemeket felnyitó kötetekre. Vagy már így is elég információt kap a társadalom hasonlóan fontos kérdésekről?

– Túlságosan érvényesül idehaza valamiféle kritikátlan anglofil orientáció, az angol nyelv és az angolszász gondolkodás tehetetlenségi nyomatéka. Miközben a mi nemzeti berendezkedésünk vált mások számára modellé, sőt, éppen Steve Bannon, Trump egykori kampány-főtanácsadója mondta elismerően, hogy „Orbán már Trump előtt Trump volt”. Jobban tesszük, ha az angolszáz világ utáni rohanás helyett azok felé fordulunk, akik érdeklődnek irántunk. Közép- és KeletEurópa népei saját történelmükön keresztül a mi történelmünket is élték, és fordítva. Ez hatalmas erőforrást jelent. Használjuk!

Az interjú a Magyar Demokrata 2020. január 30-i számában jelent meg.