Január 20-án beiktatták Donald Trumpot az Amerikai Egyesült Államok elnöki tisztségébe, amely mind az amerikaiaknak, mind a világ többi részének jelentős változásokat ígér. Ezen változások iránya ma még persze nem teljesen látható tisztán: az új elnök nem a világ megváltását, hanem az amerikai érdekek kérlelhetetlen érvényesítését tűzte zászlajára, amely a körülményektől függően jót és rosszat is jelenthet egy számtalan ellentétes érdeket felvonultató, ugyanakkor a globalizáció által összekapcsolt világban. Európa számára a Trump-elnökség esélyt jelenthet, kérdéses azonban, hogy a kontinens jelenlegi állapotában tud-e élni vele.

Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatója Donald Trump elnökké választásának a világrendszerváltás folyamatára gyakorolt hatásai vizsgálta meg legújabb elemzésében.

A kíméletlen hatékonyság programja

A világrendszerváltás napjainkban zajló folyamatának egyik döntő kérdése, hogy milyen szerepet tölt majd be az Egyesült Államok az éppen csak formálódó világrendben, Washington politikája a fokozódó együttműködést, a békés versengést vagy a súlyosbodó konfrontációt segíti-e majd elő. Donald Trump régi-új elnök megválasztása nem tompította, sőt kiélezte ezt a kérdést, megszólalásai, ígéretei és első rendeletei alapján ugyanis egy rendkívül aktív és energikus amerikai kormányzati ciklusnak néz elébe a világ, amelynek úgy tűnik csak egyetlen fix programpontja van: America First.

Trump első bel- és gazdaságpolitikai intézkedései alapján nagyjából körvonalazni lehet, mit is jelent ez az Egyesült Államok szempontjából. Az új elnök ugyanúgy kénytelen annak a folyamatnak a keretein belül gondolkodni, amelyet az „amerikai peresztrojka” kifejezéssel írhatunk le, és amelynek lényege, hogy az USA kénytelen szembenézni saját effektivitásának csökkenésével és korábbi túlzott külpolitikai ambícióiból fakadó nehézségeivel. Joe Biden sikeresnek nem igazán nevezhető Build Back Better programja és a 21. század demokráciák és autokráciák versengésének koraként történő ábrázolása is ebbe a keretrendszerbe illeszkedett. Biden és Trump programja azonban a kérdést két, egymással ellentétes megközelítésből szemléli.

Bizonyos szempontból mind a Biden-, mind pedig a Trump-adminisztráció politikai agendájában helyet kapott a nyíltság (glasznoszty) és az átépítés (peresztrojka) motívuma. Azonban, míg Bidennél a nyíltság a DEI (diversity, equity, inclusivity) törekvések erőltetésében és az illegális bevándorlás hallgatólagos vagy nyílt támogatásában jelent meg, addig Trump – és persze egyik fő támogatója, Elon Musk – a szólásszabadság korlátozása elleni harc támogatóiként lépnek fel, a DEI-vel, a klímapolitikával, az illegális migrációval és visszamenőlegesen a mainstream COVID-politikával szemben. Ha Biden számára az átépítés a gazdaság minden áron történő zöldítését jelentette volna, akkor Trump éppen a Green New Deal szellemében bevezetett korlátozó intézkedések eltörlése révén akarja fokozni az Egyesült Államok versenyképességét.

Az egyik legnagyobb jelentőségű fordulatot Trump első elnöki ciklusához képest az jelenti, hogy nem csupán a Republikánus Párton belül sikerült megerősítenie saját pozícióit, stabilizálva vezető szerepét a régi pártelittel szemben, de maga mögé tudta állítani az Egyesült Államok legbefolyásosabb üzleti köreit is. Mindez tompítja Trump első ciklusának és tavalyi kampányának antielitista, plebejus élét – már amennyire egy aranyszínű felhőkarcolót székházává tevő milliárdos eleve plebejusnak tekinthető –, az elitekkel való kompromisszum azonban elősegítheti a kormányzati hatékonyságot, szemben az előző elnöki periódusban tapasztalható ellenszéllel. Az persze nem elhanyagolható szempont, a világ többi része számára sem, hogy a túlzott hatalom-, információ- és tőkekoncentrációjuk miatt már eddig is rendszeresen és megalapozottan bírált techóriások mekkora befolyással lesznek majd az Egyesült Államok bel- és külpolitikájára. Ezzel kapcsolatban azonban csak a ciklus előrehaladtával tudunk biztosat mondani, ahogy arról is, hogy a deep state technokratái – az oligarchia mögülük történő kihátrálása után – milyen arányban választja majd az új rendszerbe való belesimulást vagy éppen az ellenállást. Abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy a jelenlegi események vesztesei készülnek majd a revansra, a Trump elleni merényletkísérletek, a Trump Tower előtti újévi robbantás, valamint a régi, majd az új elnök által hozott kegyelmi döntések sora mutatja az Egyesült Államokon belüli indulatok és ellentétek felfokozottságát.

Nagyhatalmak világa

Trump szeme előtt egy olyan Amerika lebeg, amely ismét megkérdőjelezhetetlenül a világ elsőszámú gazdasági, technológiai és katonai hatalma lesz. E célkitűzés előtt számos belső akadály tornyosul – az amerikaiak megosztottsága, a régi elitek hibás politikájának még mindig befolyásos maradványai, az óriási államadósság, az ipar korábbi leépítése a külföldi termelésből fakadó nagyobb profit érdekében stb. –, a külső tényezők azonban még nagyobb problémát jelenthetnek. A világ országainak többsége ugyanis, amelyek éppen csak lerázták magukról a megkérdőjelezhetetlen amerikai hegemónia terhét, nem biztos, hogy örömmel látnák annak visszaépülését.

Különösen igaz ez azokra az országokra, mint Oroszország vagy Kína, amelyek maguk is a globális politika alakítóiként tekintenek magukra. Az amerikai elnök első kijelentései arra utalnak, ezekkel az országokkal szemben a „kenyér és korbács” politikáját kívánja alkalmazni. Kínát vámokkal fenyegeti, kiszorítaná befolyását a Panama-csatorna övezetéből, ugyanakkor feloldotta a TikTok betiltását és még beiktatása előtt egyeztetett Hszi Csin-ping kínai elnökkel. Oroszországot „jó alkuval” kecsegteti, amelyet minél előbb nyélbe akar ütni, azonban közli: ha Vlagyimir Putyin orosz elnök nem hajlandó megállapodni a háború végéről, gazdasága romba fog dőlni.

Így könnyen lehet, hogy az olyan kijelentések, amelyek a BRICS-országokra kivetendő 100 százalékos vámokról, Kanada, Grönland és a Panama-csatorna elcsatolásáról vagy az orosz gazdaság bedöntéséről szólnak, inkább a belső közönségnek szólnak a Make America Great Again jelszó jegyében, a trumpi külpolitika pedig a gyakorlatban a kompromisszumkeresésre épül majd, a klasszikus geopolitikára épülve. Ebben az esetben Trump célja a Monroe-elvként ismert „Amerika az amerikaiaké” jelszó érvényesítése lehet, amely szerint Amerikában nincs helye nem amerikai hatalmak beavatkozásának, szemben a globális hegemónia fenntartásával, és ennek érdekében hajlandó lehet engedni riválisainak néhány, Amerikát közvetlenül nem érintő kérdésben. A kompromisszum Oroszországgal nem tűnik elképzelhetetlennek – bár nem úgy tűnik, hogy Washington teljesen el akarná engedni Ukrajnát –, egy Kínával való megállapodás azonban sokkal nehezebben kivitelezhető, ugyanakkor sokkal fontosabb lehet. A Trump mögé újonnan felsorakozó techóriások maguk is ambivalens helyzetben vannak: legnagyobb konkurenseik a legtöbb esetben éppen kínai vállalatok, ugyanakkor maguk is érdekeltek a kínai piacon való jelenlétben és a kínai vállalatokkal való együttműködésben. A kínai kérdés megoldásának irányáról sokat elárulhat majd a TikTok kérdésének rendezése, amelyet a Trump-adminisztráció már nem ki- és betiltani akar, hanem tulajdonrészt szerezne benne. A kínai–amerikai konszernek, trösztök és kartellek létrejötte, ugyan jelentősen csökkentené a két szuperhatalom összeütközésének esélyét, egyben még tovább fokozná a legfejlettebb technológiák területén már így is egyre súlyosabb monopolizációt. Arról nem is beszélve, hogy míg az Egyesült Államok így tenné Kínát ismét kisebbik partnerévé, korántsem biztos, hogy Kelet és Dél felemelkedő államai ma már megelégednének ezzel a szereppel.

Ugyanis, bár Trump most egy olyan Amerika képét vázolja fel, amely saját erejére támaszkodik, és nem avatkozik be ott, ahol nincsenek érdekei, a mai, globalizált világban meglehetősen nehéz lenne olyan helyet találni, ahol egy USA méretével és jelentőségével bíró országnak ne lenne valamiféle érdekeltsége, és az ne ütközne valaki más érdekeivel. Bár a Kanadára, Panamára és Grönlandra vonatkozó trumpi ambíciók az Egyesült Államok közvetlen környezetére vonatkoznak, nem lehet eltekinteni attól, hogy ezek a „korlátozott” törekvések meglehetősen aggasztóak lehetnek a legnagyobb arktiszi hatalom Oroszország és a világ legnagyobb kereskedőállama, Kína számára. Így egy érdekszférákra osztott világ, a vezető globális hatalmak között kötendő „szent szövetség” a hatalmi és gazdasági viszonyok fenntartása és a társadalmi megrázkódtatások elkerülése érdekében – ami eleve nem a legkecsegtetőbb a kis- és közepes méretű államok számára – nem biztos, hogy könnyen megvalósítható. Főképp nem úgy, hogy ha az Egyesült Államok saját vezető szerepe visszaszerzésének esélyeként és nem a globális hegemóniáról való lemondás aktusaként tekintene arra.

Esély Európának?

Európa országainak többsége, ahogyan az Európai Unió vezetése is az elmúlt években figyelmen kívül hagyta a világban lezajló változásokat, és alávetette magát az amerikai politika érdekeinek. Most azonban az amerikai politikai hivatalos irányvonala szembekerült az európai elitekkel, amelyek az utolsó pillanatig kitartottak a végül vereséget szenvedő demokraták mellett. Ez a konfrontáció két szempontból is esélyt jelenthet Európa országainak. Egyrészt, az amerikai hátszél elvesztése miatt, amennyiben a jelenlegi európai elitek meg akarják tartani hatalmi pozícióikat – horribile dictu –, kénytelenek lehetnek saját választóik akarata irányába elmozdulni, márcsak ellenfeleik megerősödése miatt is. Másrészt, az amerikai támogatás nélkül a szélsőségesnek bélyegzett nemzeti erőkkel szembeni nyomás is enyhül majd, ami olyan pártok számára is lehetőséget nyújthat majd a cordon sanitaire mögül való kitörésre, amelyeknek eddig nem volt erre esélyük. Sőt, akár ők maguk kaphatnak némi hátszelet, ahogyan azt Elon Musknak a német AfD-vel és a brit Reform UK-val való kokettálása is mutatja.

Persze, túlzott optimizmusra továbbra sincs ok: az esély pusztán esély, amivel élni is tudni kell, márpedig az európai országok politikai helyzetéből és berendezkedéséből kiindulva erre korántsem biztos, hogy sor kerül majd. Ráadásul az amerikaiak a kormányzati csere ellenére sem váltak önzetlen jótevőkké, sőt az amerikai érdekek logikája talán az eddigieknél is keményebben érvényesül majd – Európával szemben is, ha az nem tudja állni a sarat. Már látható, hogy az amerikaiak rá akarják venni arra Európát, hogy fokozza védelmi kiadásait, vásároljon több amerikai energiahordozót, vegye át az USA helyét Ukrajna támogatásában (ha akarja – vagy talán akkor is, ha nem), adott esetben pedig védővámokkal is fellépnének európai konkurenseikkel szemben.

Donald Trump Amerika szövetségeseivel szembeni nyers kijelentései és a kormányzati tisztviselővé váló Elon Musk nyílt beleszólása egyes európai országok ügyeibe arra utalnak, hogy Amerika a Monroe-elv kiterjesztéseként saját érdekszférájaként tekint Európára is, legalábbis annak nyugati részére. Európa tehát jelenleg a geopolitikai küzdelmek tárgyaként, és nem azok alanyaként szerepel a világtérképen. Ahogyan arra Orbán Viktor miniszterelnök is rámutatott a XXI. Század Intézet és a Mathias Corvinus Collegium által szervezett, Magyarország európai uniós elnökségét értékelő konferencián: „nincs még egy olyan kontinens, amely ennyire elszigetelődött volna az új világrend minden fontos szereplőjétől.”

Kosztur András