Az elmúlt évek a kaukázusi térség államait sem hagyták érintetlenül. A sokáig Oroszország legfontosabb régióbeli szövetségesének számító Örményország Moszkvában csalódva a Nyugat felé közeledne. Eközben az oroszokkal 2008-ban vesztes háborúba keveredő Grúzia rendezné viszonyát északi szomszédjával és saját szakadárjaival, viszont részben emiatt is elhidegülni látszik euroatlanti partnereitől. Azerbajdzsán megerősítette pozícióit a karabahi győzelemmel, az örmény–azeri konfliktus lezárása azonban még várat magára, Baku viszonya ráadásul Iránnal sem felhőtlen.

Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatója legújabb elemzésében a kaukázusi országok nemzetközi helyzetében 2020 óta beállt változásokat vizsgálja meg.

Grúzia választás előtt

Miután 2003 végén az ún. rózsás forradalom során a Szovjetunió utolsó külügyminiszteréből Grúzia elnökévé lett Eduard Sevardnadzét megbuktatták, Grúzia a balti államokat leszámítva a posztszovjet térség leginkább nyugati orientációjú országává vált. Az ország új elnöke, a Soros György által még 2002-ben Nyílt Társadalom-díjjal kitüntetett Miheil Szaakasvili az Európai Unió tagsága mellett a NATO-csatlakozást is megcélozta, a Grúzia északi részén található két szakadár köztársaság, Abházia és Dél-Oszétia helyzete miatt pedig 2008-ban háborúba keveredett Oroszországgal. A háború Moszkva gyors győzelmével ért véget, az oroszok pedig elismerték a két köztársaság függetlenségét, Oroszország és Grúzia kapcsolatai pedig hosszú időre megromlottak.

Szaakasvili uralmával azonban a grúzok egyre nagyobb hányada volt elégedetlen, nemcsak az elvesztett háború miatt, de azért is, mert a korrupcióellenes küzdelem és a demokratikus reformok jelszavaival hatalomra kerülő elnök visszaélt hatalmával, börtönbe záratta ellenfeleit. A 2012-es parlamenti választásokon az elnök riválisa, az orosz üzleti érdekeltségekkel is rendelkező Bidzina Ivanisvili pártja, a Grúz Álom győzött, és miután Szaakasvili második elnöki mandátuma lejárta után már nem indulhatott a 2013-as elnökválasztáson – amelyet szintén a Grúz Álom jelöltje nyert –, elhagyta az országot, és környezetének több tagjával együtt Ukrajnába igazolt át, aktív szerepet vállalva az Euromajdan eseményeiben és az azt követő átalakulásban. Grúziában azóta minden választáson a Grúz Álom győzött, általában a szavazatok feléhez közeli vagy azt meghaladó aránnyal, a Szaakasvili híveiből álló legnagyobb ellenzéki párt, az Egyesült Nemzeti Mozgalom pedig többször is zavargásokba torkolló tüntetésekkel, valamint a parlamenti munka bojkottálásával próbálta kibillenteni annak hatalmát. Az ellenzék Ivanisvili orosz kapcsolataira, valamint a Grúz Álomnak az oroszokkal való viszony normalizálására irányuló törekvéseire hivatkozva rendre oroszbarátsággal vádolta meg a kormányt, annak ellenére, hogy az továbbra is elsődleges céljai között jelölte meg a kaukázusi ország euroatlanti integrációját. Utóbbit jelzi az is, hogy az ukrajnai háború kitörése után Grúzia is beadta jelentkezését az Európai Unió tagságára, és – bár Ukrajnához és Moldovához képest késve, de – meg is kapta a tagjelölti státuszt.

Azonban, míg korábban a nyugati országok a helyi ellenzék vádjai ellenére partnerként tekintettek a Grúz Álom vezette kormányokra, az ukrajnai háború kitörése után egyre hidegebbé vált Tbiliszi viszonya Washingtonnal és Brüsszellel is, ami nemcsak a tagjelölti státusz körüli hezitálásban nyilvánult meg, de idén több grúz vezetőt is személyi szankciókat sújtottak. A szankciók hivatalos okaként a demokráciával kapcsolatos aggályok merültek fel, amelyek az idegen befolyás átláthatóságáról és az LMBTQ-propaganda tilalmáról szóló törvényekkel, valamint az ellenzéki zavargások során történő rendőrségi fellépéssel indokoltak. Ezeket már nemcsak az ellenzék, de nyugati politikusok is „orosz mintájú” törvényekként értékelték, és felmerült, hogy Grúzia geopolitikai irányváltásra készülhet, Oroszország, valamint Kína felé mozdulva, amely utóbbival az ország 2023-ban stratégiai partnerségi megállapodást is kötött.

A Grúz Álom ezzel szemben azt állítja, hogy az ország helyzetéből adódóan nem tehet mást, minthogy normalizálja kapcsolatait Oroszországgal. 2022 után az országba érkező orosz állampolgárok – jórészt a putyini rendszer kritikusai és a mozgósítástól tartók – jelentős gazdasági növekedést okoztak Grúziában, arról nem is beszélve, hogy a kaukázusi ország a földrajzi és kulturális közelség révén az egyik legkézenfekvőbb közvetítő országgá is vált a szankciók által sújtott orosz gazdaság számára. A helyzetre való tekintettel a közvetlen repülőgépösszeköttetés is helyreállt a két főváros között. A gazdasági szempontok mellett azonban súlyos politikai szempontok is fennállnak, a grúz kormány szerint ugyanis Miheil Szaakasvili az ukrán titkosszolgálatok, valamint az Ukrajna oldalán harcoló grúz önkéntesek segítségével államcsínyre készült Grúziában, amelynek célja az lett volna, hogy a háború kirobbanásakor második frontot nyissanak Oroszországgal szemben, tehermentesítve Ukrajnát. Szaakasvili valóban hazatért 2021 végén, annak ellenére, hogy körözték Grúziában, és ennek megfelelően börtönbe is került, várakozásaival ellentétben azonban letartóztatása nem vezetett jelentősebb tiltakozó akciókhoz.

Egyes ukrán vezetők nyíltan vállalták azt az álláspontot, hogy más posztszovjet államoknak is hadba kellene lépniük Oroszország ellen. Olekszij Danyilov, az ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács azóta leváltott vezetője például Moldovát és Grúziát is arra buzdította még 2023-ben, hogy támadják meg az Ukrajnában lefoglalt Oroszországot, és erővel próbálják meg visszavenni az ellenőrzést szakadár területeik felett. A 2008-as gyors vereségből és a két állam közti erőviszonykülönbségből kiindulva a grúz kormány szerint ez katasztrofális következményekkel járt volna az országra és a grúz államiságra nézve is, így a közelgő, 2024. október 26-án tartandó parlamenti választások előtt a Grúz Álom kampányának központi üzenetévé is a béke vált, és a szakadárokkal való békés megegyezés lehetőségét is felvetették. A Kijevet is érintő vádak, valamint a kampány azon elemei, amelyek a lerombolt ukrán városokat hasonlítják össze a békés Grúziával, természetesen kiváltották az ukrán külügy nemtetszését, a két ország korábban baráti viszonya így mára már fagyosnak mondható.

A közelgő választások előtti felmérések a Grúz Álom győzelmét jósolják, azonban az egyes kutatások ellentmondanak egymásnak a várható győzelem mértékét illetően: míg az ellenzék által megrendelt kutatás szerint a kormánypárt mindössze 33% körüli eredményben bízhat, míg az ún. Európa-párti ellenzéki pártok és pártcsoportok együtt 55%-ot is elérhetnek, addig egy kormányközeli felmérés szerint a Grúz Álom a szavazatok közel 60%-át is begyűjtheti. Ez a hatalmas különbség előrevetíti, hogy kormánypárti győzelem esetén a választásokat követően az ellenzéki pártok ismét az utcán próbálják majd megfordítani az eredményt, és a korábbi évektől eltérően ezúttal vélhetően nem csak a nyugati NGO-hálózatok által támogatott „civil” szervezetek, hanem a nyugati kormányok is támogatják majd a tüntetőket. A helyzetet ráadásul bonyolítja, hogy a kormánypárt támogatásával hatalomra jutó elnök, Szalome Zurabisvili szintén szembekerült a kormánnyal és annak külpolitikájával, így az ő választások utáni álláspontja is fontos lesz annak szempontjából, hogy kialakul-e legitimációs válság az országban, vagy sem.

Örményország béke és háború határán

Örményország helyzetét függetlenné válása óta keleti szomszédjával, Azerbajdzsánnal Hegyi-Karabah hovatartozása miatt folytatott konfliktusa határozza meg, amelyet tetézett, hogy az országot nyugat felől Törökország határolja. Ankara nemcsak Baku legközelebbi szövetségesévé vált 1991 után, de az örmény–török viszony eleve történelmileg terhelt, e két alapvetően ellenséges ország között elhelyezkedve pedig Jereván természetes törekvése volt, hogy olyan partnereket találjon, akik garantálhatják az ország biztonságát. Ezt a szerepet hosszú ideig Oroszország látta el, Örményország biztonságának egyik alapjává pedig a Gjumri városában található 102. sz. orosz katonai bázis, valamint az ország Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetén (KBSZSZ) belüli tagsága vált.

Az orosz–örmény kapcsolatok 2018 után kezdtek elhidegülni, amikor az ún. bársonyos forradalmat követően Nikol Pasinján lett az ország miniszterelnöke, ami a nyugati orientációjú körök megerősödésével járt együtt. A kapcsolatok tovább romlottak a 2020-as karabahi háború után, mivel Örményországban sokan csalódottak voltak amiatt, hogy Moszkva – illetve a türk többségű KBSZSZ – nem segítette ki az örményeket kellő mértékben az azerbajdzsáni erőkkel szemben. Az orosz semlegesség mögötti hivatalos megfontolás az volt, hogy a harcok egy olyan területen zajlottak, amelyek nemzetközi jogi tekintetben Azerbajdzsánhoz tartoztak, és Hegyi-Karabah függetlenségét még Örményország sem ismerte el. Más szempontok is közrejátszottak azonban, Moszkva ugyanis Jereván távolodásával párhuzamosan elkezdte szorosabbra fűzni kapcsolatait Bakuval, és – főképp az ukrajnai háború kezdetét követően – Azerbajdzsán és annak szövetségese, Törökország barátsága is nagyobb stratégiai jelentőséggel bírt Oroszország számára, mint az elszigetelt Örményország.

Bár a Hegyi-Karabah örmény kézen megmaradt területeinek biztonságát az orosz békefenntartók garantálták, a területet végül 2023-ban egy nap alatt elfoglalták az azerbajdzsáni erők, anélkül, hogy az orosz csapatok – a civil lakosság evakuálásának támogatásán túl – beavatkoztak volna az eseményekbe. Az örmény lakosság döntő többsége, több mint 100 ezer ember hagyta el Karabahot néhány nap alatt. Örményország ugyancsak tétlenül nézte az eseményeket, amelyek azután következtek be, hogy az örmény vezetők többször is kinyilvánították, elismerik a karabahi régiót Azerbajdzsán részeként. Az örmény diplomácia erőfeszítései a 2020-as sokkoló vereség után elsősorban arra irányulnak, hogy elkerüljenek egy újabb háborút, amely akár az örmény államiságot is veszélybe sodorhatná. Jereván és Baku – olykor a nyugati hatalmak, máskor Oroszország közvetítésével – évek óta intenzív tárgyalásokat folyatnak a két ország viszonyát három évtized után rendezni hivatott békeszerződésről, amely egyben a kölcsönös területi igényekről való lemondást is jelentené. A tárgyalások azonban nem akadályozták meg, hogy időről időre határvillongások történjenek a két ország határának vitatott szakaszain, ahogy Karabah azerbajdzsáni fennhatóság alá való visszatérése is két tárgyalás között történt. A felek legutóbbi kijelentései alapján azonban a két ország közötti békeszerződés már 80%-ban készen áll, viszont egymást vádolják azzal, hogy ennek ellenére nem sikerült még megállapodniuk a rendezésben. Baku szerint az örmény alkotmányból el kellene tüntetni az ország függetlenségi nyilatkozatára történő utalásokat, mivel utóbbi dokumentumban szerepel az Örményország és Hegyi-Karabah jövőbeli egyesítésére vonatkozó passzus, amit Azerbajdzsán a saját területeivel szembeni igényként értelmez. Az örmények azonban ezt jogi formalitásnak tartják, és már most megállapodnának a béke már egyeztetett részeiről, az alkotmányozást pedig a későbbiekre hagynák.

A két ország viszonyának másik vitatott kérdését az ún. Zangezur-folyosó jelenti, amely Örményország déli részét szeli ketté, amelyen keresztül Azerbajdzsán közvetlen összeköttetéshez juthat saját exklávéja, Nahicseván, valamint azon keresztül Törökország irányában is. A terület azonban Örményország számára is kiemelt fontosságú, hiszen ezen keresztül fut az a két útvonal, amelyek biztosítják az ország összeköttetését az Iráni Iszlám Köztársasággal. Irán Örményország egyik legfontosabb politikai és gazdasági szövetségese, amelynek viszonya Azerbajdzsánnal olykor egészen fagyos, olyannyira, hogy Teherán nemrég azzal vádolta Bakut, hogy támogatja az Irán nyugati, azerbajdzsániak lakta területeinek zavargásait. Teherán számára a Zangezur-folyosó megnyitása saját, Örményországgal való összeköttetését illetően is problémás lenne, valamint azért is, mert ő maga is érdekelt lenne abban, hogy Azerbajdzsán a területén keresztül folytassa kereskedelmét Törökországgal.

Az elmúlt évek során Örményország egyre inkább kereste a nyugati államok szövetségét, amelyek között az olyan jelentős örmény diaszpórával rendelkező országok jártak élen, mint Franciaország vagy az Egyesült Államok. Jereván azonban az oroszokkal való kapcsolatait sem akarja teljesen lerombolni, hiszen, még ha a teljes nyugati fordulat az örmény vezetők szándékában állna is, erre az ország földrajzi és gazdasági helyzetéből kifolyólag nem lenne lehetőség. Örményország is profitált az orosz emigránsok érkezéséből és a szankciók miatti alternatív gazdasági útvonalakból, pedig az az Irán, amelyet nehéz lenne Nyugat-barátsággal vádolni, ellenben Oroszországgal jó kapcsolatokat ápol. Ilyen körülmények között kénytelenek lavírozni az örmény vezetők, akik szövetségkeresési kísérleteikkel azt kockáztatják, hogy elveszítik egy másik partnerük jóindulatát, miközben az egyoldalú elköteleződés éppúgy kockázatokkal járhat a geopolitikai körülmények megváltozása esetén.

Eurázsiai csomópont

Míg Örményország jelen állás szerint a világrendszerváltás egyik potenciális vesztesének tűnik, addig Azerbajdzsánt egyértelműen a nyertesek közé sorolhatjuk az eddigiek alapján. Baku, mintegy megnyitva a 2020-as évekért folytatott fegyveres küzdelmek sorát, 2020-ban a negyvennégy napos háború során súlyos vereséget mért a harminc éven át de facto független államként és örmény proxyként létező Hegyi-Karabahra, majd három évvel később annak teljes területét ellenőrzése alá vonta. Ilham Alijev elnök a jelentős külpolitikai siker belpolitikai babérjait is learatta, amikor idén februárban az előrehozott elnökválasztáson a szavazatok 92 százalékát begyűjtve erősítette meg helyét az államfői székben.

Baku azonban a saját belügyének tekintett karabahi kérdés rendezésén túl az elmúlt években a kaukázusi térség meghatározó csomópontjává is igyekszik válni. A Törökországgal közvetlen összeköttetést biztosítani hivatott Zangezur-folyosó is ezen ambíciókba illeszkedik, azonban az ország jelentősége a nagyobb távlatú kereskedelmi útvonalakat illetően is növekedhet. Az Oroszországgal és Belarusszal szembeni szankciók, valamint az ukrajnai háború számos nyugat-kelet irányú kereskedelmi folyosót lehetetlenítettek el, ami önmagában növelte a kaukázusi térség jelentőségét, amely – tekintettel a Közel-Keleten évtizedek óta uralkodó nyugtalanságra – mondhatni az egész eurázsiai szárazföldi kereskedelem középpontjába került. Az Oroszországot Iránnal és Indiával összekötő észak-dél kereskedelmi folyosó, valamint a Kínából Kazahsztánon és a Kaszpi-tengeren Azerbajdzsánba érkező, és onnan Grúzián át Törökország és Európa felé továbbhaladó transzkaszpi nemzetközi közlekedési útvonal jelentősége is megnövekedett az elmúlt években.

Emellett az ország energetikai jelentősége is nőtt, hiszen közelsége okán az Oroszországtól elforduló Európa energiaigényeinek egyik potenciális kiszolgálójává vált. Ráadásul Azerbajdzsán nemcsak fosszilis energiahordozókat tud exportálni, de egy olyan projekt megvalósítása irányában is történtek lépések, amelynek eredményeképpen a kaukázusi ország pár éven belül megújuló forrásból származó elektromos áramot adhatna el Grúzián és a Fekete-tengeren keresztül Romániának és Magyarországnak. Azerbajdzsán tehát minden eszközzel igyekszik kihasználni saját földrajzi adottságait és természeti lehetőségeit, és az ország méretéhez képest meghatározó szereplővé válni a világgazdaságban. Ehhez pedig jelenleg a nemzetközi folyamatok is kedvezően alakulnak.