Németországban a választók egyre növekvő aránya gondolja azt, hogy az Alternative für Deutschland (AfD) – a párt nevéhez hűen – valóban képes alternatívát nyújtani az ország számára. A legújabb felmérések szerint az AfD 22 százalékos országos támogatottsággal a második legnépszerűbb párttá vált, ám ami talán ennél is fontosabb, hogy a párt fölött áttörni látszik az az üvegplafon, amely a német politikai és médiaelit asszisztálása mellett gátat szabott a „szalonképtelennek” titulált párt növekedésének: már a németek választók közel 30 százaléka nem zárja ki, hogy az AfD-re szavazzon. Mostanra a legfőbb kérdéssé az vált, hogy az AfD támogatottságának növekedése – a választók egyre erősödő akaratának megfelelően – kikényszeríti-e a fősodratú pártoktól a mesterségesen létrehozott politikai kordon lebontását.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése azt vizsgálja meg, hogy az AfD hirtelen megerősödése mögött milyen társadalmi és gazdasági faktorok állnak, ezek mennyire konvergálnak egymással, valamint, hogy mindez magában hordozza-e annak lehetőségét, hogy Németország politikai rendszere alapjaiban megváltozzon.

Lendületben az AfD

Az Insa közvélemény-kutató intézet 2022 novemberében készített felmérése szerint közel egy évvel ezelőtt a német választók 52 százaléka keresett új politikai otthont magának, ami főképp annak köszönhető, hogy a jobboldalon politikai vákuum keletkezett a Kereszténydemokrata Unió (CDU/CSU) balratolódásával, míg az Alternatíva Németországért (AfD) pártot sokan szalonképtelennek tartották. A reprezentációs szakadék (Repräsentationslücke) betöltésére egy új konzervatív párt is alakult, Bündnis Deutschland (Szövetség Németország) néven, azonban az elmúlt egy évben olyan mértékűre növekedett a szociáldemokrata–zöldbaloldali–liberális kormánykoalícióval való elégedetlenség, hogy az egyedüli hiteles ellenzéki pártként politizáló AfD egyre inkább képes becsatornázni ezeket a kiábrándult szavazókat. A balliberális-zöld koalíció által vezetett

Az Insa legújabb felmérése szerint a jobboldali formáció már 22 százalékon állva már a második legnépszerűbb párt, amivel mindössze 4 százalékponttal van lemaradva a CDU-tól. A német fősodratú pártok a média asszisztálása mellett következetesen antidemokratikusnak, rasszistának és szalonképtelennek állították be az AfD-t, annak 2013-ban történő megalakulása óta. Az orosz–ukrán háború kirobbanása után az Alternatíva Németországért rendszeresen kritizálta a kormány szankció-és fegyverszállításpárti álláspontját, aminek eredménye az lett, hogy a fősodor a pártra aggatta a „Putinversteher”, azaz „akik megértik Putyint” jelzőt is, amitől nyilvánvalóan azt a hatást várták, hogy az újabb billog majd eltántorítja a választókat attól, hogy az AfD-re szavazzanak.

A mesterségesen létrehozott politikai kordon – amit a németek tűzfalnak, vagyis Brandmauer-nek neveznek – azonban egyre kevésbé tűnik fenntarthatónak.

Mindez annak képében komoly fejleménynek tűnik, hogy a párt elleni riogató és lejárató kampányok miatt kialakult választási szociológia következtében nagyjából egy 20 százalékos üvegplafon feszült az AfD fölött. A jobboldali párt egyrészről ezt már most átlépte, másrészt pedig a felmérések alapján további mozgósítható társadalmi bázis, tehát választási szempontból növekedési potenciál áll az AfD rendelkezésére.

A jelenség újszerűsége abban is rejlik, hogy noha az egykori NDK területén több tartományban is 20–25 százalékos, ezáltal erősnek titulálható hídfőállásokat épített ki a párt, azonban arra mindeddig – a politikai kordon miatt – nem volt példa, hogy lokálisan választási győzelmet legyen képes aratni a párt. A nyár közepén azonban két történelmi győzelmet is aratott az AfD: június végén Robert Sesselmannt a türingiai Sonneberg körzetben járási közigazgatási vezetővé (Landrat) választották, majd július elején Hannes Loth a Szász-Anhalt tartománybeli Raguhn-Jessnitz helyi választásának eredményeképp az első AfD-s polgármester lett Németországban. Az AfD jelöltjeinek győzelmét a hatalomtechnikai alkuk árán sem tudta megakadályozni a többi párt, az ötpárti koordináció ellenére Sesselmann és Loth is győzedelmeskedni volt képes.

A választókat az sem tántorította el Sesselmann és Loth megválasztásától, hogy néhány nappal a választások előtt a Német Alkotmányvédelmi Hivatal (BfV) elviekben semleges vezetője, Thomas Haldenwang gyakorlatilag politikai aktivista módon élt vissza tekintélyével és a hatáskörét jelentősen túllépve az alábbiakat javasolta a német választóknak: „tartsák észben a választás során, hogy az AfD mindenféle kisebbségek – de különösen a bevándorlók – ellen uszít, gyűlöletet kelt, és antiszemita nézeteket vall. Az AfD bizonyos részeit Moszkvából befolyásolják, ami különösen abban érhető tetten, hogy az orosz narratívát képviselik az orosz–ukrán háborúban”.

Miután 2024-ben több tartományi választásra is sor fog kerülni Németországban, a német politikai és médiaelit tagjai okkal tartanak attól, hogy az AfD akár a választások megnyerésére is képes lehet: Brandenburgban 26,7 százalékkal, Szászországban 32,5 százalékkal, Türingiában 32,6 százalékkal egyaránt a jobboldali párt vezeti a felméréseket.

Emellett az sem szolgálhat megnyugvásul számukra, hogy a jelenlegi folyamatok következtében az egykori NSZK területén korábban marginális, néhány százalékos erővel bíró AfD 2021 szeptemberéhez képest több nyugati tartományban is 7–9 százalékot erősödött: a PolitPro felmérése szerint Baden-Württembergben és Hesseben 19 százalékra, Rajna-vidék-Pfalzban 16 százalékra, Észak-Rajna-Vesztfáliaban közel 14 százalékra nőtt a párt támogatottsága.

Noha a fentiekben ismertetett adatok, valamint immár a lokális választási győzelmek is okkal engednek arra következtetni, hogy kezdi néppárttá kinőni magát az AfD, a növekedés mögött meghúzódó azon aspektust sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a párt támogatottsága a protest-szavazatok következtében is növekszik, ám ennek mértékét azonban megfelelő mérések híján nehéz kvantifikálni. Ebből fakadóan viszont érdemes annak lehetséges okait megvizsgálni a többi német párt vonzásában, hogy milyen faktorok állnak az AfD megerősödése mögött?

Európa beteg embere: Németország

Az európai közbeszédet jelenleg olyan témák uralják, mint az orosz–ukrán háború és a klímakérdés, de az újra terítékre kerülő migránskvóta is jelentős feszültségeket generál nemcsak a kontinensen, de Németországban is. Az AfD megerősödésének megértéséhez elengedhetetlen annak megértése, hogy a jobboldali párt miért profitál ezekből a témákból, szemben például a szintén ellenzéki CDU-val. A szociáldemokrata–zöldbaloldali–liberális kormánykoalíció megosztó, vagy egyenesen népszerűtlen intézkedései (erőszakos és átgondolatlan zöldpolitika, migrációs politika, fegyverszállítások), valamint Németország érdekei ellen ható döntései (atomerőművek bezárása, Oroszország elleni szankciópolitika) következtében mára immár a választók 40 százalékának támogatását sem tudná maga mögött tudni.

Az orosz agresszió megbüntetéseképp kivetett szankciók a kontinens ipari nagyhatalmát recesszióba taszították, a külföldre menekülő iparágak rémképe, és a dezindusztrializáció veszélye továbbra is fenyegeti az országot. Kellően szemlélteti ezt, hogy a G7 országok (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Japán, Kanada, Németország, Olaszország) közül Németország kilátásai a legrosszabbak. Egy friss Spiegel felmérés szerint a németeknek mindössze 1,8 (!) százaléka értékeli „nagyon jónak” Németország jelenlegi gazdasági helyzetét, 21,2 százaléka „inkább jónak”, míg 35,8 százaléka „inkább rossznak”, 26,5 százaléka pedig „nagyon rossznak”. 14,7 százaléknyi tartózkodó mellett ez még mindig azt jelenti, hogy a lakosság több mint 62 százaléka szerint rosszul áll a német gazdaság helyzete.

Ettől nem függetleníthető az a tény sem, hogy a német Energiafordulat (Energiewende) program kudarcot vallott, az Egyesült Államokból természetszennyező tankerhajókon érkező LNG-gáz, vagy a szénbányák terjeszkedése miatt leszerelt szélerőművek esete világít rá erre leginkább. Mindezt tetézi, hogy a zöldbaloldali gazdasági miniszter, Robert Habeck – az építésügyi minisztériummal karöltve – 2024-től gyakorlatilag betiltaná az olaj- és gázfűtési rendszerek telepítését, ami megfosztaná a szegényebb jövedelemmel rendelkezőket az olcsó fűtés lehetőségétől. Ráadásul az alternatívául szánt hőszivattyúk telepítése a régebbi lakásokban nem mindig telepíthető megfelelő módon, valamint a 10–15 millió forintnak megfelelő beépítési költségnek az állami támogatás a 40 százalékát fedezi, a teher fennmaradó része pedig a háztartásokra hárulna. Noha ebben a kérdésben az AfD és a CDU is azonos álláspontot képviselt és kritikával illették a javaslatot, azonban június 14-én az szociáldemokrata–zöldbaloldali–liberális koalíció végül megszavazta a törvényt.

Az is beszédes, hogy Robert Habeck egy július 27-én adott interjúban kitért arra, hogy „Németországra öt kemény év vár, az országnak szinte biztosan kölcsönt kell felvennie ahhoz, hogy támogassa a vállalatok energiaköltségeit, különben elveszítjük az iparunkat.” A német ipar vezetői már 2022 őszén nyíltan beszéltek arról, hogy a drasztikusan megemelkedett energiaárak, valamint az egyre valószínűbb gázhiány miatt a termelést vagy le kell állítani, vagy külföldre kell költöztetni.

Egyre kevésbé tagadható tény, hogy Németország recesszióba süllyedése és dezindusztrializációja közvetetten a szankciópolitika, valamint a német politikai vezetés ideológiavezérelt döntéseinek következményeképp jött létre. Annak ellenére, hogy a németek többsége szerint a büntetőintézkedések jobban fájnak a német gazdaságnak, mint Oroszországnak, a lakosság kétharmada még mindig egyetért azok fenntartásával. A fegyverszállítások terén viszont már jóval megosztottabb a lakosság, egy április végi felmérés arra mutatott rá, hogy már nincsenek többségben a nehézfegyverek szállítását támogatók. Mindennek ellenére a kormány elkötelezett a nehézfegyverek szállítása iránt, és a választók akaratától független döntéseket hoz meg a kormány, ahogyan azt Annalena Baerbock külügyminiszter tavaly szeptemberben egyértelművé tette.

A migráció kérdését illetően már közel sem az Angela Merkel által megfogalmazott „Wir schaffen das” az uralkodó gondolkodásmód az országban, aminek ellenére a szociáldemokraták és a zöldbaloldal már hivatalba lépése óta arról próbálja meggyőzni a legkisebb koalíciós partnert, az FDP-t, hogy a bevándorlók egyszerűsített eljárás keretében és jelentősen rövidebb idő alatt juthassanak német állampolgársághoz. A nyelvi készségeket és integrációs követelményeket figyelmen kívül hagyó, magát az állampolgárság intézményét is leértékelő javaslatot eddig azért nem ültették törvénybe, mert az FDP nem hajlandó beleegyezni abba. A reformot támogató, bevándorláspárti formációk nyilvánvalóan szavazóbázisuk növelését remélik az intézkedéstől, aminek azonban a társadalmi következményei beláthatatlan károkat okoznának.

Válaszút előtt áll a CDU

Az AfD előretörésének egy másik fontos faktora, hogy a CDU hosszú ideje vezetési és identitásválságban szenved, ami nagyrészt köszönhető a párt stratégiai balratolódásának. Angela Merkel kiszemelt utódai (Annegret Kramp-Karrenbauer és Armin Laschet) kudarcot vallottak, a párt élére pedig 2021 decemberében Friedrich Merz azon ígérettel tért vissza, hogy a „CDU-nak vissza kell térnie kereszténydemokrata gyökereihez”. Végül azonban a fiatal progresszív szavazók megnyerése érdekében mégis tovább folytatódott a párt balratolódása: Merz bármiféle együttműködést kizárt az AfD-vel, kiállt az LMBTQ párok örökbefogadási joga mellett és bevezette az 50 százalékos női kvótát a testületi posztokra, ami az alkalmasság, a teljesítmény és a tudás helyett ideológiai célokat szolgál.

Az egykoron kereszténydemokrata párt azonban hiába adta fel egyre inkább identitását, valamint vált a szociáldemokrata–zöld–liberális kormánykoalíció egyre népszerűtlenebbé az orosz–ukrán háború és az azzal együtt járó energiaválság súlyosbodása miatt, a CDU támogatottsága Merz vezetése alatt sem változott érdemben.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy 2019-ben Merz azt ígérte, hogy az akkor 16 százalékon álló „AfD támogatottságát megfelezi”, amitől hiába határolódott el később arra hivatkozva, hogy az „egy több évvel ezelőtti értékelés volt, amelyet teljesen más körülmények között fogalmazott meg”, láthatjuk, hogy politikai értelemben nem sikerült kifogni a szelet az AfD vitorlájából. A fentiek szellemében tehát már kevésbé tűnik meglepőnek, hogy Merz az utóbbi hónapokban újra a politikai paletta jobboldalára vezetné pártját, azonban az, hogy ezt taktikai vagy stratégiai alapon tenné egyelőre nem világos.

Lehetséges irányváltást jelezhetnek, hogy a CDU új főtitkára, Carsten Linnemann a párt konzervatív szárnyához tartozik, vagy, hogy Thorsten Frei, a CDU parlamenti frakcióvezetője a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain arról értekezett, hogy „hazugságon alapul a német menekültpolitika”. A párt identitásválságán ezek sokat nem változtatnak, és jelenleg inkább úgy tűnik, hogy a CDU megfelelő eszközöket keresi az AfD további előretörésének megakadályozására, miután a felmérésekben a két párt közötti egyre inkább zárul az olló.

Ennek következtében pedig nem meglepő, hogy a közszolgálati ZDF-nek adott július 23-ai interjújában Merz – a korábbiaktól eltérő módon – úgy fogalmazott, hogy noha országos szinten kizárt, hogy koalícióra lépjenek az AfD-vel, a helyi szintű politikában nem zárja ki ennek lehetőségét, hiszen kötelességük elfogadni a demokratikus szavazás eredményét. Merz ezen kijelentései hatalmas felháborodást okoztak még párttársai körében is, aminek következtében a CDU pártelnöke magyarázkodni kényszerült Twitteren: „Csak hogy még egyszer világossá tegyem, és ahogyan soha nem mondtam mást: a CDU határozatai érvényesek. A CDU még önkormányzati szinten sem fog együttműködni az AfD-vel.”

Könnyen lehet, hogy maga Merz is mindössze azt akarta felmérni, hogy milyen reakciókat vált az AfD-vel való lokális együttműködés, azonban a saját párttársai felől érkezők kritikákban sincs semmi meglepő, hiszen az elmúlt tíz évben éppen a CDU volt az egyik legfőbb szószólója az AfD elleni politikai kordon fenntartásának. Merz visszakozása ellenére azonban a választók részéről egyre egyértelműbben fogalmazódik meg az az elvárás, hogy a CDU-nak nyitni kellene az AfD-vel való koalíciókötésre.

Változások várnak Németországra

A fentiekből kirajzolódik, hogy Németországban jóval többről van szó, minthogy a regnáló kormánykoalíció egyre népszerűtlenebbé válik, a CDU pedig nem képes alternatívát nyújtani. A jelenlegi tendenciák alapján kijelenthető, hogy a demokratikus intézményekbe vetett bizalom csökken: a fősodorhoz tartozó pártokkal, politikusokkal és a médiával szemben is egyre távolságtartóbban viseltetnek az emberek, a helyhatósági és tartományi választásokon pedig csökken a részvételi arány.

Tehát miközben az AfD megerősödése mögött nem elhanyagolható mértékben áll az, hogy a párt képes becsatornázni az emberek elégedetlenségét a kormánnyal és a CDU-val szemben, emellett ugyanannyira fontos, hogy az emberek az AfD-ben látják a hatalmához végletekig ragaszkodó politikai elit leváltásának lehetőséget is. A legfőbb kérdés tehát az, hogy a párt támogatottsága mikor éri el azt a 30 százalék körüli kritikus szintet, amikor már a fősodorbeli pártok kénytelenek lesznek komolyan fontolóra venni az együttműködést az AfD-vel. Kétségtelenül nem tüntetné fel egészséges fényben a német demokrácia állapotát, ha a választók közel harmadának demokratikus akaratát a német politikai elit továbbra is negligálná. A politikai kordon fenntartása olyan szempontból is kontraproduktív lehet, hogy az AfD szárnyalása mögött részben éppen az elitellenes protest-szavazók állnak, akik a fősodorbeli pártokból való kiábrándultságuk okán szavaznának bizalmat a jobboldali erőnek. Németország egyre súlyosbodó politikai, társadalmi és gazdasági válságához mind jelenlegi kormánypártok, mind a 2005 és 2021 között kormányzó CDU hozzájárult, ezáltal nem meglepő, hogy a választók egyre növekvő arányban gondolják úgy, hogy az egyetlen hiteles alternatívát az AfD képviseli.