Recep Tayyip Erdoğan, az Igazság és Fejlődés Párt (Adalet ve Kalkınma Partisi, röviden AKP) elnöke 2003 óta vezeti Törökországot különböző tisztségeken keresztül, 2003–2014 között miniszterelnökként, 2014 óta pedig köztársasági elnökként. A 2017-es alkotmánymódosítási referendum pedig demokratikus módon ruházta fel az elnököt arra, hogy a két titulust – és az azokkal járó hatalmat – összevonja, és saját a kezében összpontosítsa. A vasárnapi választáson azonban hosszú idő után komoly kihívója akad a regnáló elnöknek Kemal Kılıçdaroğlu személyében, aki mögött egy hatpárti ellenzéki szivárványkoalíció – Nemzeti Szövetség néven – sorakozott fel, ezáltal pedig a május 14-ei köztársasági elnöki- és parlamenti választás lényegében az Erdoğan-korszak jövőjéről is dönt.

A XXI. Század legújabb elemzése a történelmi jelentőségű török választások kapcsán nyújt körképet a köztársasági elnök-jelöltekről, a mögöttük álló választási szövetségekről, és magáról a választási rendszerről.

Sikerek és kudarcok az elmúlt évekből

Erdoğan vezetése alatt az elmúlt húsz évben a török gazdaság dinamikusan fejlődött évente átlagban 5–6 százalékkal, de az is többször előfordult, hogy egy-egy adott évben 9–11 százalékkal nőtt az ország GDP-je. Ez megteremtette annak alapjait, hogy napjainkra Törökország regionális nagyhatalmi ambíciókat dédelgethessen a Közel-Keleten, amire nemcsak gazdasági képességei predesztinálják, hanem egyre növekvő katonai, diplomáciai, demográfiai és kulturális (valamint ezzel összefüggésben soft power) befolyása is.

Miközben tehát az AKP-kormányok alatt a népesség életszínvonalával együtt az ország geopolitikai súlya is egyre nőtt, az elmúlt években több komoly válság is elkezdett konvergálni Törökországban, aminek külső és belső okai egyaránt adódtak. Az orosz–ukrán háború kirobbanása után a 85 (!) százalékot is meghaladó inflációs csúcs 2022 októberében következett be, ami már komoly megélhetési válságot is okozott, valamint a török líra értékvesztése az elmúlt tíz év gazdaságpolitikai döntéseinek és a geopolitikai spekuláció következtében már évek óta nehézségeket okozott. Miközben az infláció mértékét sikerült megfeleznie a kormánynak és áprilisban a pénzromlás mértéke 43 százalékra csökkent, miután a február 6-án bekövetkezett földrengés több mint 45 ezer áldozatot követelt sokan az Erdoğan-kormány politikai döntéseit tették meg felelőssé a természeti katasztrófáért.

Noha a török kormány az építkezések tervezői és kivitelezői közül több mint száz főt letartóztatott emberi mulasztások miatt, sokan mégis a rezsimet hibáztatták, nem véletlen, hogy a nyugati médiumok sorra azon reményüket fejezték ki, hogy a földrengés véget vethet az Erdoğan-korszaknak a soron következő választáson. A tragédia egybekovácsolta az ellenzéket is, és a korábbi választásoktól eltérően hat ellenzéki párt közös nyilatkozatban hirdette ki február 28-án, hogy választási koalícióra lépnek az elnökkel és pártjával szemben, közös jelöltjük pedig Kemal Kılıçdaroğlu, a szocialista-kemalista Köztársasági Néppárt (Cumhuriyet Halk Partisi, röviden CHP) elnöke lesz.

A dokumentumban a hatpárti szivárványkoalíció ígéretet tett többek között „az elnöki rendszer eltörlésére, a jogállamiság és a szabadságjogok helyreállítására, valamint a parlamentáris rendszer megerősítésére”. Kılıçdaroğlu továbbá hitet tett amellett, hogy megválasztása esetén Törökország nem Oroszországgal, hanem a Nyugattal való kapcsolatait fogja prioritásként kezelni, mivel az általa vezetett koalíció „a civilizált világ részévé akar válni”. Azonban az ellenzéki elnökjelölt olyan ígéreteket is tett, hogy hatalomra jutása esetén az országban tartózkodó több mint 4 millió szíriai menekültet két évben belül hazaküldi, az infláció mértékét egyszámjegyűre csökkenti és visszaállítja a török líra stabilitását. Ezeket az ígéreteket okkal lehetne populistának is nevezni, azonban a progresszív nyugati országoknak jelen esetben ez nem szolgálná céljait, hiszen a nyugatpárti ellenzék győzelme áll érdekükben. Ennek oka abban keresendő, hogy az elmúlt évtizedben a török külpolitika többdimenzióssá vált, aminek keretében a nyugati országokkal fenntartott külkapcsolatok csupán egyikké váltak a sok közül, és a török kormány az ország érdekei mentén nyitottnak mutatkozik a keleti kapcsolatok építése felé is. Törökország a kínai Övezet és Út kezdeményezésnek már tagja, a Sanghaji Együttműködési Szervezetben a teljes jogú tagságot célozta meg, de élénken érdeklődik a BRICS-csoporthoz való csatlakozás iránt is. A nyugati várakozások szerint Kılıçdaroğlu esetleges győzelme és akár egy szűk parlamenti többség megszerzése esetén az új török kormány többek között rögvest újra hitet tenne a nyugati szövetségi rendszer mellett, többé nem nyújtana segítséget Oroszországnak a szankciók megkerülésében, és nem blokkolná Svédország NATO-csatlakozását.

Az ellenzéki szivárványkoalíció esélyei

A választási szövetség jelentősége azonban nemcsak a közös elnökjelölt támogatásában rejlik, hanem abban is, hogy a köztársasági elnökválasztással párhuzamosan parlamenti választásokat is tartanak Törökországban vasárnap, és az egykamarás nemzetgyűlésben 87 választókerületből 600 képviselő biztosíthatja be helyét az elkövetkező öt évre. A D’Hondt-módszerrel kiosztott mandátumok a nagyobb pártoknak – vagyis jelen esetben pártszövetségeknek – kedveznek a koordináció nélkül induló kisebb pártokkal szemben. Hat török közvéleménykutató cégből négy azt mutatta ki április második felében, hogy az Erdoğan vezette Népi Szövetség, vagyis az AKP és szövetségesei, tehát az erőteljesen iszlamista-nacionalista BBP (Büyük Birlik Partisi), a hasonló ideológiát valló YRP (Yeniden Refah Partisi), valamint az MHP (Milliyetçi Hareket Partisi) szűk többséget szerezne a parlamentben.

Az ellenzéki Nemzeti Szövetség vezető erejének kétségtelenül az elnökjelöltet is delegáló szocialista CHP-t, valamint az elitellenes, nacionalista, nyugatpárti Jó Pártot (İYİ Parti) lehet tekinteni, míg a liberális Demokrata Párt (Demokrat Parti, röviden DP), valamint a nyugatellenes, antiszemita és iszlamista szlogeneket hirdető, azonban a 2018 óta magát moderáltnak feltüntetni kívánó SAADET (Saadet Partisi) társadalmi támogatottsága szintén elenyésző.

Érdekesség, hogy az asszertív, többdimenziós török külpolitika szellemi atyja, a 2014–2016 közötti miniszterelnök, Ahmet Davutoğlu a jelenlegi választás során szintén az Erdoğan-ellenes blokk tagja az általa 2019-ben alapított Jövő Párt (Gelecek Partisi, röviden GP) vezetőjeként. Egy másik „csalódott AKP-s”, a korábban külügyminiszteri, gazdasági miniszteri és miniszterelnök-helyettesi titulusokat birtokló Ali Babacan a Demokrácia és Fejlődés (Demokrasi ve Atılım Partisi, röviden DEVA) elnökeként szintén tagja az ellenzéki koalíciónak, azonban miután mind a GP, mind a DEVA támogatottsága mérhetetlenül alacsony, leginkább szimbolikus jelentősége van ennek. A négy mikropártnak (tehát a DEVA-nak, a DP-nek, a GP-nek és a SAADET-nek) abból a szempontból is kifizetődő az ellenzéki blokk tagjaként indulni a parlamenti választáson, hogy önmagukban a 7 százalékos parlamenti küszöböt képtelenek lennének megugrani, ám a szövetség tagjaként ugyanezen küszöb elérése már nem jelentene akadályt.

Ezen erőviszonyok visszatükröződnek az ellenzéki koalíció pártlistáján is, hiszen a pártok megállapodása értelmében a négy mikropárt nem állít saját listát, hanem jelöltjeiket a CHP és İYİ tartományi pártlistáján indítják, a koordináció szellemében pedig a CHP 81tartományból hétben, az İYİ pedig kilencben nem állított saját jelöltet. A DEVA és a GP egyaránt 11, a SAADET 8, a Demokrata Párt pedig 3 képviselői helyre számíthat a felmérések alapján.

Azonban miután a Nemzeti Szövetség hat pártja a társadalom különböző rétegeit kívánja képviselni, nem tudni, hogy egy ilyen közös platform mennyire lesz sikeres a május 14-ei választáson. Az ellenzék a 2019-es helyhatósági választások során Ankarában és Isztambulban képes volt győzelmet aratni azáltal, hogy egy közös jelöltöt támogatott az AKP-jelöltjével szemben, ám országos szinten már kérdésesebb, hogy az ideológiailag össze nem illő mozaikokból álló szivárványkoalíció hasonló módon képes lesz megfelelni a választói csoportok elvárásainak. A köztársasági elnökválasztás esetén mindezt tovább nehezítheti, hogy Kılıçdaroğlu alevita vallású, vagyis az iszlám síita ágának a szúfizmus és az örmény kereszténység által befolyásolt irányzatát követi.

Noha Törökország egy sui generis szekuláris berendezkedésű állam, a lakosság 90 százaléka szunnita vallású, ami a nacionalizmus mellett az egyik legfontosabb sarokköve a török identitásnak, ahogyan azt az AKP társadalmi támogatottsága is mutatta az elmúlt években. Az ellenzéki elnökjelölt a mögötte álló koalíció sokszínűségének megfelelően integratív személyként próbál fellépni, ezáltal pedig bármilyen vallású, etnikumú és szexuális orientációjú kisebbség felé elfogadónak és megértőnek bizonyulni. Kérdéses viszont, hogy egy ilyen pluralista hozzáállás képes-e egységbe tömöríteni az iszlamistákat, nacionalistákat, kozmopolitákat, liberálisokat, és kurdokat pusztán az Erdoğannal való szembenállás alapján.

Referendum az Erdoğan- korszakról

A köztársasági elnöki- és parlamenti választást tovább bonyolítja, hogy a baloldali, kurdpárti HDP (Halkların Demokratik Partisi) hivatalosan nem tagja a választási blokknak, ám a párt nem állít elnökjelöltet és arra buzdítja 10–12 százalékos szavazótáborát, hogy Kılıçdaroğlura voksoljon, míg saját jelöltjeit a Zöldek és Baloldali Jövő Pártja (Yeşiller ve Sol Gelecek Partisi, YSGP) nevében indítja a parlamenti választáson. A YSGP több baloldali párttal együtt a Munka és Szabadság Szövetség koalíciójában indul a parlamenti választáson, amely együttműködés nagy valószínűséggel képes lesz megugrani a 7 százalékos parlamenti küszöböt, és ennek következtében egy esetleges kényszerkoalíció esetén akár királycsinálóvá is válhatnak az Erdoğan-párti valamint az Erdoğan-ellenes blokk között.

Ami köztársasági elnökválasztást illeti, a március végi közvéleménykutatások még azt mutatták, hogy Kılıçdaroğlu már az első fordulóban, a szavazatok 53 százalékának megszerzésével magabiztos győzelmet arat Erdoğan felett.

A regnáló elnök népszerűségének visszaszerzése mögött valószínűsíthetően az is állhat, hogy a földrengések után a kormány azonnali segítségnyújtásba kezdett, kifizetett többek között egy családonként 10 ezer lírás (nagyjából 190 ezer forintos) gyorssegélyt, az elhunytak családtagjainak pedig 100 ezer lírát ajánlott fel „sürgős szükségleteik fedezésére. Emellett a kormány átmenetileg sátortáborokat is felállított a lakóhelyüket elvesztő embereknek, valamint azoknak a károsultaknak, akik ezt elutasították, átvállalta az albérlet bérleti díjának kifizetését, valamint ígéretet tett arra, hogy egy éven belül szociális lakáshoz jutnak a rászorulók. Mindez a kezdeti neheztelés után azt a benyomást kelthette az emberekben, hogy a természeti csapás ellenére a kormány odafigyel rájuk és lehetőségeihez mérten segítséget kíván nyújtani.

A Törökország jövőjét meghatározó, rendkívül kiélezett választási verseny miatt legtöbbször csak érintőlegesen esik szó róla, de a köztársasági elnöki pozícióért egyébként két másik politikus is versenybe szállt: a CHP-ellenes nacionalista Haza Pártjának (Memleket Partisi) vezetője Muharrem İnce és a kemalista-nacionalista ATA szövetség (Ata İttifakı) elnökjelöltje Sinan Oğan, akik együtt a szavazatok nagyjából tíz százalékára számíthatnak összesen. Ez az eredmény pont elég lenne ahhoz, hogy egy második fordulóra kerüljön sor, mivel amennyiben egyik jelölt sem szerzi meg a szavazatok több mint 50 százalékát az első fordulóban, akkor két hét múlva a két legtöbb szavazatot kapó jelölt mérkőzik meg egymással újra, tehát minden bizonnyal Erdoğan és Kılıçdaroğlu. A közvélemény kutatások elmúlt hetekben való ingadozása egyébként részben annak is betudható, hogy İnce és Oğan különösen a fiatalok körében népszerű, akik azonban a trendek alapján gyorsan meggondolják magukat, ezáltal kérdéses, hogy a választás napján kitartanak esélytelen jelöltjeik mellett vagy a két nagy pártszövetség jelöltjéhez pártolnak át.

A választási verseny élesedésére az utóbbi napokban több esemény is rávilágított: április 30-án Erdoğan bejelentette, hogy Törökország kiiktatta az Iszlám Állam terrorszervezet vezetőjét a török határhoz közeli szíriai Dzsandarisz városában. Május 7-én a regnáló elnök erőteljes erődemonstrációt tartott, miután egy isztambuli kampányrendezvényen a közvetítések szerint több mint 1,7 millió (!) ember vett részt, hogy támogatásáról biztosítsa, majd május 9-én az elnök egy 45 százalékos béremelést is bejelentett a közmunkások számára, a minimum havi bért 15 ezer török lírában meghatározva (körülbelül 280 ezer forint), ami több mint 700 ezer embert érint az országban. Május 9-e egyébként abból a szempontból is fontos, hogy eddig a napig volt lehetősége leadni szavazatát 3,4 millió a kettős állampolgárságú európai törökök szavazónak, akik hagyományosan Erdoğant és a pártját támogatják nagyobb arányban. Az előzetes felmérések szerint a részvételi arány 51 százalékra tehető, ami némileg alacsonyabb, mint ami a korábbi választások során tapasztalható volt.

A választási verseny szorosságából adódóan könnyen elképzelhető, hogy a nyugati világban élő törökök fogják ismételten a mérleg nyelvét jelenteni, ahogyan az a 2017-es alkotmánymódosító népszavazás során is történt, hiszen az európai török diaszpóra támogatása nélkül Erdoğannak nem lett volna demokratikus felhatalmazása a hatalomkoncentrációra.

A választás kimenetele a NATO szempontjából is fontos, hiszen Törökország nemcsak a védelmi szövetség második legnagyobb haderejével rendelkezik az Egyesült Álamok után, de annak harcedzettsége és felkészültsége a regionális és világpolitikában egyaránt meghatározó. Ebből fakadóan a Nyugat szemszögéből a közel-keleti stabilitás és biztonság, valamint ezzel összefüggésben a migrációs kihívások aspektusából, illetve az orosz–ukrán háború befolyásolásának szempontjából sem mellékes, hogy milyen kormány alakul Törökországban a vasárnapi választások után.

Biró András