Október 7-én a Hamász váratlan és brutális támadást indított izraeli katonai és civil célpontok ellen, amire válaszul Izrael teljes blokád alá vette a Gázai övezetet, majd teljes ostromot rendelt el. A kiújult palesztin–izraeli harcok következtében Nyugat-Európa nagyvárosai is forronganak, Londontól kezdve Párizson, Madridon és Rómán át egészen Berlinig szervezik folyamatosan a minden korábbinál nagyobb méretű palesztin- és Hamász-párti tüntetéseket. Mindez nem pusztán arra világít rá, hogy az európai országok a muszlimok tömeges bevándorlásával vallási–etnikai problémákat importáltak, de arra is, hogy bizonyos nagyvárosokban immár olyan kritikus szintet ért el a kulturálisan idegen lakosság létszáma, hogy az a többségi lakosságtól nemcsak kultúrájában, de értékrendszerében is eltérő párhuzamos társadalmakat eredményezett. A belső társadalmi instabilitást tovább súlyosbítja az Európán kívülről érkező migrációs hullámok veszélye, ami egy permanensen jelen lévő külső destabilizációval fenyeget.

A XXI. Század Intézet legújabb elemzése azt mutatja be, hogy a kultúrájában idegen tömegek illegális bevándorlása súlyos destabilizációs tényezőt jelent Európa kohéziójára, biztonságára és életmódjára nézve.

A konfliktus közel-keleti gyökerei

A közösségi médiumok az elmúlt hónapokban sorra számoltak be azokról a több tízezres palesztinpárti tüntetésekről, amelyek során a demonstrálók hol békés, hol agresszív eszközökkel juttatják az európai kormányok tudtára, hogy a palesztin–izraeli konfliktusban előbbi felet támogatják. Ezzel önmagában még nem is lenne súlyos probléma, azonban Izrael önvédelemhez való jogának elvitatása, valamint a tüntetéseken jelen lévő antiszemita szellemiség és a helyi zsidó közösségek ellen megnövekedett erőszak már jóval komolyabb aggodalomra ad okot.

Az európai szimpátiatüntetések során pedig nehéz határvonalat húzni aközött, hogy Izrael Gázát érintő teljes blokádját ítélik el a civilek védelmében, esetleg, hogy az izraeli kormányt és a telepesmozgalmat is megvetik és a kétállami megoldást tartják megoldásnak, vagy a zsidó állam létjogosultságát sem ismerik el. A probléma tehát igen összetett, mivel a palesztinok és a Hamász közé sem tehető egyenlőségjel, bár az is kétségtelen, hogy miután Izrael 2005-ben kivonult a gázai övezetből, a palesztinok demokratikusan a Hamász politikai szárnyát választották meg 2006-ban, amit szintén árnyal, hogy 2007 óta viszont nem tartottak újabb választásokat.

Annak ellenére, hogy a Hamász lényegében terrorfészekké alakította Gázát, a rászorulóknak szánt segélyekből rakétákat gyártott, az ENSZ által fenntartott iskolákban a gyerekeket kicsi koruktól kezdve gyűlöletre nevelte, továbbá a szervezet emberi pajzsként használja a civileket és a kórházakat, egyes felmérések szerint a gázaiak 58 százaléka még mindig pozitívan ítéli meg a terrorszervezet tevékenységét.

Emellett azonban az is igaz, hogy a megkérdezettek 62 százaléka szerint a Hamásznak tiszteletben kellett volna tartania a tűzszünetet Izraellel. Miután a terrorszervezet Izrael létjogosultságát sem ismeri el, valamint a Hamászt támogató széles tömegek továbbra is hisznek abban, hogy történelmileg joguk van Izrael egész területére, ezáltal tehát amíg a kétállami együttélést sem fogadják el, addig nehezen elképzelhető a béke. Vagyis rendkívül nehéz elválasztani a Hamászt a palesztin lakosságtól, mivel az valamiféle legitimációval, és ezáltal érdekképviseleti ambícióval is bír, ráadásul a térség középhatalmai (Törökország, Szaúd-Arábia) tárgyalófélnek tekintik a szervezetet, míg Irán fegyverrel, pénzzel és kiképzéssel egyenesen támogatja is azt.

Elharapódzó erőszak

Az Európában élő, az esetek túlnyomó többségében már a befogadó ország állampolgárságával rendelkező többed-generációs muszlimok értelmezésében a palesztin–izraeli konfliktusban a földjüktől és jogaiktól megfosztott hittestvéreik harcolnak az elnyomó „terrorállammal” szemben. Természetesen jelen esetben sem figyelmen kívül hagyható, hogy nem lehet egységes monolit, koherens tömbként kezelni az európai muszlim kisebbséget, mivel annak összetétele etnikai, mozgalmi és az iszlám interpretációját tekintve is sokszínű lehet. Abban azonban semmi újszerű nincs, hogy az Európában élő több mint 25 milliós kisebbség a muszlim ummához való látens összetartozás tudat következtében a palesztinok ügyével szimpatizál, amit tovább tetéz, hogy mindeddig nem került sor ekkora méretű és ilyen erőszakos tüntetésekre, mint amelyeket a mostani konfliktus árnyékában tapasztalhatunk. Noha a legtöbb európai állam – az erőszakos cselekményektől tartva – betiltotta a palesztinpárti demonstrációkat, ennek semmiféle gyakorlati következménye nem lett.

Az izraeli–palesztin harcok következtében Európa több nagyvárosában (többek között Párizsban, Londonban, Berlinben, Rómában, Madridban) is palesztinbarát tüntetéseket tartottak, amelyek sok esetben Hamász-párti megmozdulássá transzformálódtak. Ezen demonstrációk ismételten felhívták a figyelmet a migrációnak azon aspektusára, hogy a muszlimok tömeges bevándorlásával a kontinens vallási–etnikai problémákat importált. A progresszívek a sokszínűség és tolerancia szellemében szemet hunytak a tömeges bevándorlás negatív hatásai felett, ami azzal járt együtt, hogy a muszlim bevándorlók mindössze szelektív módon tették magukévá az európai kultúrkör értékeit, és párhuzamos társadalmakat építettek.

A tömeges migráció negatív szociogazdasági hatásairól szóló diskurzust persze a nyugat-európai elitek a média asszisztálása mellett évtizedeken keresztül elfojtották, és éppen ebből adódóan is hozta felszínre a 2015-ös migrációs válság azokat tabusított témákat, amelyek a többed-generációs bevándorlók hiányos integrációja kapcsán felgyülemlett az európai társadalmakban.

A muszlim bevándorlók felülreprezentáltsága a szexuális és egyéb súlyos bűncselekmények elkövetésében, a nagyvárosokban történő rendszeres robbantások és bandaháborúk, az egyre súlyosabb antiszemitizmus, illetve az állami erőszakmonopólium megkérdőjelezése mára sok európai nagyvárosban kritikus szintet ért el. A muszlimok sikeres integrációjának narratíváját már statisztikai kozmetikázással vagy szisztematikus elhallgatással sem lehetett fenntartani.

Rengeteg példát lehetne említeni ezen narratíva összeomlása kapcsán, ám mindezek közül talán a legszemléltetőbb Németország legolvasottabb napilapjának, a Bildnek a „pálfordulása”. A 2015-ben még a Willkommenskulturt méltató cikkek sorát publikáló médium 2023 októberében már 50 pontos kiáltványban szólította fel a német életmód és szokások tiszteletben tartására a muszlimokat.

Kétségtelenül keserű ébredésnek tekinthető, hogy a többed-generációs, és ezáltal valamely európai ország állampolgárságával rendelkező muszlimok sok esetben nem érzik kötelességüknek, hogy a felmenőiket befogadó állam értékrendjéhez és életviteléhez alkalmazkodjanak. A probléma azonosítása esetén azonban még kellemetlenebb kérdések merülhetnek fel, többek között arról, hogy a muszlim bevándorlók miért nem hajlandóak integrálódni?

Kötelességek nélküli jogok

A szakirodalom válasza a legtöbb esetben abban merül ki, hogy az 1960-as évektől határozott idejű szerződésekkel érkező vendégmunkások, valamint a befogadó államok hatóságai sem számoltak azzal, hogy az idénymunka lejárta után véglegessé válik a „kölcsönzött munkaerő” letelepedése. Az integrációs politika kidolgozásának hiánya pedig azt vonta maga után, hogy az elmúlt fél évszázad során valóságos zárványok alakultak ki, amelyekben a magukat etnikai-vallási alapon meghatározó közösségek minimális interakcióba kerültek a többségi társadalommal. A muszlimok magas szaporodási rátája, valamint a nyugat-európai bevándorlást támogató kormányok intézkedései következtében nemcsak a kisebbség lakosságban betöltött számaránya nőtt dinamikusan, hanem érdekérvényesítő szerepe is.

Nem véletlen, hogy a magukat szociáldemokratának, zöldnek vagy liberálisnak valló progresszív pártok intenzív harcot folytatnak, hogy az egyre nagyobb választói csoportot kitevő – bizonyos országok esetében immár több milliós nagyságrendű – muszlim gyökerekkel rendelkező választók kegyeiért. Ennél a pontnál pedig elérkeztünk egy újabb kardinális kérdéshez, ami az állampolgárság témakörét érinti.

A többed-generációs bevándorlók úgy élvezik az állampolgársággal járó jogosítványokat (például szavazati jog, egészségügyi szolgáltatások, munkavállalás, különféle állami támogatások által), hogy közben az ezzel járó kötelezettségeknek, többek között a többségi társadalomba való integrációnak sok esetben nem tesznek eleget. Jelen elemzés kereteit szétfeszítené annak részletes taglalása, hogy mely európai nagyvárosban a lakosságnak hány százalékát teszi ki a muszlim kisebbség létszáma, azonban az etnikai arányok megváltozásának alátámasztására röviden érdemes néhány szemléltető példát kiemelni: Birminghamben a lakosság 30 százaléka az iszlám követője, Brüsszelben, Marseilleben és Malmöben 25 százalék, Stockholmban 20 százalék, Amszterdamban, Bécsben, Hágában és Rotterdamban nagyjából 15 százalék, míg Berlinben, Frankfurtban, Koppenhágában, Londonban, Párizsban 10 százalék. Ezen városok bizonyos részeiben azonban az is előfordul, hogy adott kerületekben a muszlimok aránya az 50 százalékot is meghaladja, mint például Párizson belül Saint-Denisben, Stockholmban Rinkebyben, valamint a londoni Limehouse North & Stepney East és Shadwell North körzetekben.

Az európai muszlim kisebbségek a korábban már említett sokszínű (etnikai, mozgalmi és az iszlám interpretációját figyelembe vevő) tömeges jelenlétük ellenére lokálisan társadalmi átalakulásokat és válságokat gerjesztenek. Nem véletlenül a fentebb sorolt körzetekben – sokszor országos szinten is – a legmagasabb a bűnözési arány vagy a leggyakoribbak a klánalapú bandaháborúk és a terrorcselekedetek, miután az állam erőszakmonopóliuma megkérdőjeleződött. Ennek következtében a párhuzamos társadalmakban már sokszor az olyan lokálisan beágyazott, magukat etnikai-vallási alapon meghatározó, kifejezetten radikális vagy sok esetben konkrétan iszlamista pártok a legnépszerűbbek, amelyek nyíltan az integráció ellen agitálnak és a befogadó ország iszlamizációja a céljuk. Ezen formációk közül a legsikeresebbnek a holland DENK-et tekinthetjük, amely párt nemcsak a szavazatok 30–50 százalékát képes elhódítani Amszterdam, Hága és Rotterdam bizonyos körzeteiben – ami önmagában is rendkívüli eredmény a sokszínű és ezáltal polarizált holland politikai rendszerben –, de a párt képviselői 2017-ben és 2021-ben is bejutottak a holland parlamentbe. Svédországban az iszlamista Nüansz (Nyans) párt egyelőre csak önkormányzati választások során képes sikereket elérni, de sokatmondó, hogy Rinkeby körzetben a legutóbbi választáson közel 30 százalékkal a legnépszerűbb pártnak bizonyult. Ausztriában, Franciaországban és Spanyolországban is adódnak hasonló jellegű próbálkozások, ám ezeket elektorális siker egyelőre még nem kísérte, ám ennek bekövetkeztét nem lehet kizárni Európa demográfiai megváltozása okán.

A Pew Research Center 2017-ben publikált egy átfogó elemzést és 2050-re vonatkozó előrejelzést arról, hogy milyen forgatókönyvek állnak Európa előtt a migrációs és népesedési folyamatok tekintetében: még a „zéró migrációs szcenárió” esetén is a jelenleg 4,9 százalékos muszlim népesség aránya 7,4 százalékra nőhet, „közepes migrációs szcenárió” esetén 11,2 százalékra, míg „magas migrációs szcenárió” esetén 14 százalékra. Ezen legutóbbi forgatókönyv megvalósulása esetén Ausztria, az Egyesült Királyság, Franciaország és Németország lakosságának közel 20 százaléka, Svédországnak pedig több mint 30 (!) százaléka lenne muszlim gyökerű bevándorló. Noha Európában jelenleg – legalábbis nemzetállami szinten – valóban kezd korszellemmé válni a bevándorlás szigorítása, keretek közé szorítása, és talán valamilyen módon való megfékezése is, semmiféle garancia nincs arra, hogy az elkövetkezendő évtizedekben a menekültek, valamint más jogcímen érkezők aránya tartósan alacsonyan tartható. Az átalakuló világrend árnyékában zajló lokális és globális jelentőséggel bíró konfliktusok, valamint azok konvergenciája miatt Európa bármikor újabb migrációs hullámmal nézhet szembe.

Folyamatos külső fenyegetettség

A nyugat-európai országok esetében adott tehát egy belső destabilizációs tényező, aminek felszámolásához jelentős paradigmaváltásra van szükség a migrációt érintő kérdéseket illetően, hozzátéve, hogy a megfelelő politikai akarat megléte esetén sem könnyen kezelhető folyamatról beszélünk, és a visszafordításról szó sem esett. Ennek legjobb példája, hogy a 2022 októberében hivatalba lépő svéd kormány hiába szakított azzal a korábbi progresszív állásponttal, amely „humanitárius szuperhatalomként” tekintett Svédországra, és próbál fellépni a migrációs hátterű bűnszervezetek visszaszorítása, a börtönbüntetések szigorítása, valamint a deportálások megkönnyítése érdekében, a korábbiaknál is súlyosabb bandaháború zajlik az országban.

Az új svéd kormány még nemzetközi kampányt is indított azzal a céllal, hogy eltántorítsa a migránsokat attól, hogy a skandináv országba induljanak, ez pedig rávilágít arra a problémára, amely a migrációt, mint külső destabilizációs tényezőt kezeli. A nyugat-európai társadalmak kohézióját már eleve fellazította a tömeges bevándorlás, amit viszont bármikor tovább súlyosbíthat egy esetlegesen bekövetkező migrációs hullám.

A migrációs válság valóban 2015-ban érte el csúcspontját, hiszen az illegálisan érkezők száma ekkor volt a legmagasabb, ám 2023 első negyedévében ismételten fokozódni kezdett a migrációs nyomás több Európába vezető útvonalon is. Dél-Olaszország partjaihoz például 2023 év eleje óta több mint 57 ezer migráns érkezett, de a nyugat-balkáni útvonalon is közel 20 ezren próbáltak Európába jutni, a hivatalos uniós nyilvántartások szerint összesen közel 200 ezerre tehető az illegális határátlépők száma az idei évben.

Miközben a déli határt a szárazföldön védő Magyarországot és a tengeren ugyanezt igyekvő Olaszországot is karakteresen bevándorlásellenes kormány vezeti, az embercsempészek elleni küzdelem kissé szélmalomharc benyomását kelti a megfelelő uniós támogatás hiányában. Noha az Európai Unió és a tagállamok közötti együttműködés keretében valóban történtek előrelépések az illegális bevándorlás visszaszorítása terén, ezek még mindig nem kellően markánsak. Továbbá jelentős problémát jelent, hogy a nem uniós országokkal való együttműködés, valamint a határellenőrzés még szintén nem elég hatékony. Tény, hogy a helyzet nehezen megoldható, hiszen egyrészről a migránsok és a menekültek főképp Ausztriába, Franciaországba, Németországba és Svédországba vágynak, ahol a jóléti állam állami juttatásokat nyelvismeret és munkavállalás nélkül is kihasználhatják, másrészről a brüsszeli hatalmi centrum még mindig a kötelező kvótákban látja a megoldást. Vagyis újonnan a „kötelező szolidaritás” elvére hivatkoznak ezen többször megbukott megoldási javaslat keretében, ami lényegében azt jelenti, hogy ha egy tagállam nem hajlandó 30 ezer bevándorlót befogadni, akkor helyette személyenként (!) 22 ezer eurót (8 millió forintot) kénytelen befizetni a Bizottság kasszájába.

Emellett pedig a deportálások terén a magát diplomáciai nagyhatalomnak tituláló EU teljes mértékben inkompetens, hiszen ha az illegális bevándorlóknak már sikerült átjutniuk Európa határain, az unió képtelen rákényszeríteni a harmadik országokat arra, hogy visszafogadják saját állampolgáraikat.

A migránsokkal és menekültekkel érkező terroristák beszivárgása 2015 óta komoly nemzetbiztonsági kockázatot is jelent, s noha könnyű lenne a Willkommenskulturt bátorító kormányokat okolni ezért, a valódi felelősség talán inkább azokat a kormányokat terheli, amelyek korábban évtizedeken át szemet hunytak a párhuzamos társadalmak kialakulása felett. Az európai – és azon belül is különösen a nyugat-európai – polgárok szempontjából továbbra is félő, hogy Európának újabb terrorcselekményeket kell elszenvednie. A párhuzamos társadalmak felszámolása akár évtizedeket is igénybe vehet, ráadásul sikere kétséges. Mindemellett a migráció kiskapukon való legalizálása helyett egyrészt az úgynevezett Európa Erőd (Festung Europa) megerősítésére van szükség, amely az illegális határátlépéseket hatékonyan képes meggátolni, másrészt az EU területén kívül olyan hotspotokat kell létrehozni, ahol a menekültügyi eljárást lefolytatják, harmadrészt a válsággócok környékén elhelyezkedő harmadik országokkal kell tárgyalásokba kezdeni a menekültek befogadásáról.