Az orosz–ukrán és orosz–nyugati konfliktus megoldására irányuló diplomáciai erőfeszítések kudarcba fulladtak. Február 24-én Oroszország fegyveres támadást indított Ukrajna ellen, hogy erővel érvényesítse akaratát és megfogalmazott követeléseit. A XXI. Század Intézet elemzésében arról adunk körképet, hogy mik lehetnek Oroszország céljai a háborúban, és milyen következményekkel járhat a háború Oroszországra, Ukrajnára és a világ biztonságára nézve.

Oroszország (hadi)céljai

Oroszország hadicéljaival kapcsolatban a háború egy hete alatt rengeteg ellentmondásos hír jelent meg, egyesek szerint Vlagyimir Putyin elnök tervei meghiúsultak, hiszen sokkal gyorsabb győzelemre számított, mások szerint viszont jól megfontolt tervet hajt végre és korai lenne az orosz támadás kudarcáról beszélni. Bár az ukránok szívós ellenállása valóban meglepte a világot, a háború valódi állásával kapcsolatban – a tények rögzítésén túl – csak találgatni tudunk, hiszen nincsenek pontos információink arról, milyen utánpótlásokkal rendelkeznek az orosz csapatok, és mennyi áldozatot hajlandóak vállalni céljaik eléréséért. Arról nem is beszélve, hogy a pontos hadicélok sem világosak.

Ami a tényeket illeti, jelenleg az orosz haderő néhány fontosabb város bekerítésére koncentrál, a hírek szerint rövidesen körbezárhatják Kijevet, bekerítették Csernyihivet és Harkivot, valamint a Fekete-tenger mentén fekvő Mariupolt. Az egyik megyeszékhely, Herszon már el is esett állítólag, és néhány fontosabb város már biztosan orosz ellenőrzés alá került, például Bergyanszk és Melitopol. Az orosz előrenyomulás kétségkívül délen volt eddig a legsikeresebb, míg Harkiv vagy Kijev környékén elkeseredett harcok kezdődtek, a Donyec-medencében pedig, ahol a legjobban beásták magukat az ukrán csapatok, csak kevéssé tudtak előrenyomulni.

Az orosz politikai célok valamivel világosabbnak tűnhetnek, mivel azokkal kapcsolatban nyílt állítások is elhangzottak a háborút megelőzően és az alatt, bár ellentmondásokra itt is lehet bukkanni.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök már többször utalt arra, hogy országa semlegességéről hajlandó tárgyalni, ha cserébe garantálják az ország biztonságát, így ebben a kérdésben lehetségesnek tűnik a megállapodás a felek között. Problémásabb lehet az ún. nácitlanításról szóló orosz követelés. Egyrészt azért, mert az ukránok természetesen nem ismerik el, hogy bármiféle nácizmus lenne jelen az országban, másrészt pedig azért, mert az orosz vezetők többször is magára a jelenlegi ukrán vezetésre is „nácikként” hivatkoztak, így ez akár a vezetés elmozdítására irányuló követelésként is értelmezhető.

A követelés hátterét az adja, hogy az elmúlt években az ukrán vezetés olyan emlékezetpolitikát folytatott, amely a kommunista örökségtől való elszakadással párhuzamosan (ezt nevezik dekommunizálásnak) a II. világháborúban a németekkel kollaboráló ukrán nacionalisták pozitív szerepben való beállítására irányult. Emellett a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták ellen folytatott harcokba önkéntesként számos radikális ukrán nacionalista is csatlakozott (Azov Hadosztály, Jobb Szektor, Mizantróp Divízió), akik közül többen nyíltan használnak különféle nemzetiszocialista jelképeket (horogkereszt, SS-jelvény, rúnák). Ehhez járultak még a többek között az oroszokat is hátrányosan érintő ukránosító törvények, ezt a három jelenséget pedig összevonva „nácizmusként” nevezte meg az orosz vezetés, saját lépéseinek igazolása érdekében. Azon túl, hogy egy meglévő probléma felnagyításáról van szó, nem világos, hogy ilyesfajta nácitlanítást hogyan lehetne végrehajtani, és pontosan ki/mi ellen is irányulna, így ez a kérdés az előbbinél jóval problémásabb lehet a tárgyalások szempontjából.

Igazán súlyos nézetkülönbséget azonban a Krím-félsziget, valamint Donyeck és Luhanszk megyék hovatartozása okozhat majd. Ha az ukrán vezetés a hadi helyzetet kilátástalannak ítélve adott esetben úgy is döntene, hogy beleegyezik ezen területek elvesztésébe, egy ilyen lépés belpolitikai válságot is okozhat, hiszen a nacionalista erők számára ez a kérdés ugyanolyan „vörös vonalat” jelent, mint Putyin számára Ukrajna NATO-csatlakozása. Azonban vélhetően az oroszok sem egyeznének bele ezen területek feladásába, még Ukrajna semlegességéért cserébe sem, tekintettel a háborúban már most elszenvedett veszteségekre.

Vlagyimir Putyin nyíltan államcsíny végrehajtására szólította fel az ukrán hadsereget, „drogosok és nácik bandájának” nevezve az ukrán vezetést, az utóbbi napokban azonban már visszafogottabb nyilatkozatok születtek. Dmitrij Peszkov orosz elnöki szóvivő közölte, hogy elismerik Zelenszkijt Ukrajna legitim elnökeként, és nem terveznek a háború után választásokat szervezni Ukrajnában, hiszen az egy másik ország. Ezzel együtt is figyelembe kell venni, hogy egy hatalomváltás, akár oroszbarát, akár nacionalista irányultságú lenne, Moszkva kezére játszhatna, hiszen a legitim vezetés bukása vélhetően növelné a már megszállt területek tisztviselőinek eddig alacsony együttműködési hajlandóságát.

Így jelen állás szerint – hacsak a hadi helyzet másképp nem alakul – Oroszországnak vélhetően nem célja a Krím-félszigeten és a két kelet-ukrajnai megyén kívül újabb területek leválasztása Ukrajnáról, sokkal inkább egy olyan fordulatot akar elérni, amely elszakítaná Ukrajnát a Nyugattól (bár elvileg az ország Európai Uniós csatlakozását nem ellenzik Peszkov szerint), és hosszabb távon az orosz érdekszférába sodorná vissza az országot. A háború azonban magában rejti annak kockázatát, hogy ennek pont az ellenkezője történik, és az ukrán ellenállás sikere esetén még mélyebbé válhat a szakadék a két ország között. Arról nem is beszélve, hogy a NATO-országok és Ukrajna katonai és humanitárius együttműködése máris rendkívüli mértékben növekedett, ami éppenséggel szintén szembe megy Oroszország politikai céljaival.

Ismeretlen Ukrajna, átalakuló világrend

Egy hét után természetesen azt is nehéz lenne megjósolni, milyen következményekkel jár majd Ukrajnára és a világra nézve a jelenlegi konfliktus, azonban bizonyos tendenciák már kirajzolódnak, főképp, ami a világrend átalakulását illeti. A nyugati államok által hozott szankciók már az elmúlt években is azt eredményezték, hogy az orosz politikai rendszer egyre zártabb lett, az ország pedig egyre inkább Kína mellé sodródott. Ez utóbbi tendencia most, a soha nem látott súlyosságú szankciók hatására vélhetően csak erősödni fog, belpolitikai téren pedig már most látjuk a következményeit, az Echo Moszkvi rádió és a Dozsgy televíziók bezárása az orosz ellenzéki sajtóra mért csapásoknak vélhetően csak az első lépéseit jelentik. Ezzel párhuzamosan az utazási korlátozások, a kulturális szférát érintő intézkedések, az orosz sajtótermékek letiltása a nyugati világban áthidalhatatlan falakat emelhet a két „világ” közé, buborékba zárva az egyik vagy másik oldalon élőket, ami könnyen tovább fokozhatja az ellentéteket.

Kína „megértéssel viszonyul” az orosz akciókhoz és követelésekhez, Belarusz felvonulási terepet biztosít hozzájuk, Irán és Szíria a NATO-t okolja, Venezuela pedig támogatja Moszkvát. Mindez nem meglepő, azonban a Nyugat számára, valamint Washington globális hegemóniája szempontjából, aggasztóbb lehet, hogy India, Pakisztán vagy Brazília, de még Törökország is rendkívül visszafogottan nyilatkozott, arról nem is beszélve, hogy jelen állás szerint három EU-aspiráns (Szerbia, Moldova és Grúzia) sem támogatja a szankciókat. A kép tehát, miszerint az egész világ kiált Oroszország ellen, könnyen önbecsapó lehet a Nyugat számára, a valóság az, hogy jelen állás szerint az orosz–kínai közös nyilatkozat azon pontja, miszerint az USA és szövetségesei már kisebbségben vannak a globális arénában, nem teljesen alaptalan. Persze a konfliktus elhúzódása vagy a szankciós nyomás további erősödése ezen változtathat még a közeljövőben, azonban könnyen lehet, hogy a felsorolt, gyakran regionális vagy egyenesen nagyhatalmi ambíciókkal rendelkező országok maguk is érdekeltek abban, hogy a nyugati szankciós politika effektivitását csökkentsék.

A legnehezebb kérdés viszont jelenleg az, hogy milyen következményekkel járhat a jelenlegi küzdelem Oroszországra és Ukrajnára nézve. A teljeskörű győzelem esetén persze nagyjából világosak a lehetőségek: orosz győzelem esetén a Putyin-rendszer további erősödése és a nyugati hegemónia további hanyatlása várható, ukrán győzelem esetén viszont éppen ellenkezőleg, az orosz politikai rendszer megrendülése és a nyugati pozíciók megerősödése, valamint Ukrajna területi egységének helyreállítása. Totális győzelemre azonban jelenleg kevés esélye van bármelyik félnek, ha Oroszország katonailag képes is lenne rá, politikai okokból valószínűleg nem engedheti meg magának, hogy a civil áldozatokra való tekintet nélkül foglalja el Ukrajnát.

Ukrajna több településén már jelenleg is humanitárius katasztrófa van kibontakozóban, a szomszédos nyugati országokra, így Magyarországra is számtalan menekült érkezik, a konfliktus elhúzódása így tartós terhet róhat az egész Európai Unióra – a szankciók gazdasági áráról nem is beszélve. Így egyértelmű, hogy mind az érintett országok, mind Európa érdeke az, hogy a harcok mielőbb véget érjenek és az ukrán–orosz konfliktus megnyugtató és tartós rendezésére kerüljön sor.