A közvetett befolyásszerzés, a diplomáciai és gazdasági nyomásgyakorlás, valamint az amerikai erőt a maga érdekkijárójának használó Birodalom praktikái térhetnek vissza.
Amerikai évszázad
A 13 egykori brit gyarmat egyesülésétől kezdve egészen a Csendes-óceán partvidékéig való kiterjeszkedéséig az Amerikai Egyesült Államok izolacionista (a külvilág ügyeibe be nem avatkozó) politikát folytatott. Az alapító elnök, George Washington 1796-os búcsúbeszédében fel is tette a költői kérdést, hogy az ifjú Amerika békéje és fejlődése miért „fonódna bele az európai ambíciók, versengés, érdekek és szeszély szövevényébe”, mely agg dinasztiák perpatvaraihoz kötődik. John Quincy Adams, a 6. elnök 1821-ben úgy nyilatkozott, hogy Amerikának, „nyiladozzék is bárhol a szabadság és függetlenség, amit bizonnyal elő kell segíteni, ott lesz a szíve, az áldásai és imádságai, de nem mehet külföldre szörnyeket keresni, hogy ott semmisítse meg azokat.” Ez az elszigetelődés jó évszázadon keresztül, 1776 és 1898 között tartott.
Ugyanabban az évben azonban, amikor az Egyesült Államok területe óceántól-óceánig kiterjedt, vagyis 1898-ban, azonnal ki is lépett határai közül! Az 1898-as spanyol–amerikai háborúban felszabadította – és rögvest meg is szállta – Kubát, s vele együtt egy sor karibi szigetet, valamint Puerto Ricot és a Fülöp-szigeteket. A csendes-óceáni amerikai hegemónia kiépítése pár év múlva egy kínai beavatkozással folytatódott, de e hosszútávú külügyi program része volt a II. világháborús részvétel is, amikor Japánt szorították ki a térségből. Eközben a Monroe-doktrína értelmében mindvégig folyt az amerikai fegyveres, politikai, gazdasági és kulturális befolyásszerzés saját kontinensének középső és déli részén. De ez még csak az előkert és a hátsóudvar belakása volt.
Miután az Egyesült Államok 1917-ben belépett az I. világháborúba, izolációs nemzetközi magatartását immár globális méretekben is feladta. A demokrata Woodrow Wilson a Kongresszus előtt tartott beszédében azzal üzent hadat, hogy „biztonságossá kell tenni a világot a demokrácia számára”. Bár az USA a ’20-as években négy republikánus adminisztráció erejéig visszatért az elzárkózáshoz, csakhamar végleg szereplője, sőt aktív alakítója lett a világrendnek. Olyannyira, hogy már a II. világháborúba való belépés előtt fél évvel elhangzott a felhívás, hogy „széles horizonton létre kell hozni az első nagy amerikai századot”.
Az American Century a hidegháborús győzelem után látszott megvalósulni, ugyanis az Öböl-háború végeztével – az ENSZ plénuma előtt George H. W. Bush által szó szerint is megfogalmazott – „új világrend” (New World Order) köszöntött be. A Szovjetunió széthullásától, vagyis 1991-től kezdve a kétpólusú világrend helyébe fokozatosan egy globális-unipoláris lépett. Ettől kedve, mintegy negyedszázadon keresztül, pártállástól függetlenül minden amerikai elnök a Pax Americana létrehozásán dolgozott: hol nemzetközi felhatalmazással, hol egyedül cselekedve, de minduntalan erőnek erejével. Bill Clinton két ciklusa Szomáliától Jugoszláviáig a „humanitárius intervenció”, George W. Bush két terminusa Afganisztántól Irakig a „terror elleni háború”, Obama kétszeri adminisztrációja pedig Líbiától Szíriáig az „arab tavasz” kierőszakolásának jegyében telt. Ez a gyakorlat fejeződött be, illetve szünetelt Donald Trump elnöksége alatt, 2017 eleje és 2020 vége között.
Míg fennállása első száz évében az USA nemzetállamként cselekedett, a második, immár az egész világot amerikaivá tenni akaró századában egyre inkább birodalomként viselkedett. A hidegháború után eltelt három évtizedben ez a Birodalom fokozottan eloldódott az amerikai államtól, méghozzá olyannyira, hogy miután nemzetállami jelszavakkal (America First, Make America Great Again) meghirdetett, egyetlen külföldi háborút sem indító, sőt csapatkivonásokba kezdő, a globális kötelezettségeket levetkőző-eloldó adminisztráció került hatalomra, akkor is folytatódni tudott a neoliberális–globális világrend indirekt uralomgyakorlása.
Trump éppen ezért, a washingtoni politikai-gazdasági elitre célozva hirdette meg a „mocsár lecsapolását”, amely az ún. mélyállam (deep state) kiszorítását jelentette. Ez a korábbi kormányzat helyénhagyott, ellentartó másod-harmadvonalát jelenti, valamint az azzal össze-összefüggő beltway lobbistáit, ügyvédi irodáit, tanácsadócégeit és felügyelőbizottságait, amelyek hálózatot alkotva a donorszervezetekkel, nagyvállalatokkal és a partmenti médiakonglomerátummal, mérsékelni, sőt blokkolni tudja a demokratikusan megválasztott állami vezetés cselekvését. Ehhez a szerteágazó televényhez csatlakozik érdekei és értékei végett a Soros-féle NGO-hálózat és a nemzetközi szervezetek (ENSZ, IMF, Világbank, WTO) állománya is.
A kétpárti elit (bipartisan establishment) 1991 és 2016 között szellemileg és gazdasági érdekeltségeit tekintve egybeépült, így történhetett, hogy a neokonzervatívok második nemzedéke (Project for a New American Century, Weekly Standard) háborús politikája miatt egyaránt támogatta Clintont és ifjabb Busht, a nemzetbiztonsági–külügyi apparátus pedig, akár republikánus, akár demokrata adminisztráció is volt, folytatta a demokráciaexport gyakorlatát (ha eltérő retorikával és különböző eszközökkel is, de a Közel-Keleten például ugyanazokban az országokban). Trump az államvezetéstől távolabb tudta tartani a Birodalom képviselőit, de megtörni, pláne szétzúzni őket, nem. A négy évig árnyékállami létbe kényszerített Birodalom képviselői végre előbújhatnak a katakombákból! Mostantól újra a deep state lesz a real state.
Békés Márton teljes írása a Látószög blogon olvasható.
