A Nemzeti Együttműködés Rendszere átlépett a tizenötödik esztendejébe, ennek kezdetén úgy készülhetünk a szűk másfél év múlva esedékes országgyűlési választásokra, hogy leszűrjük a PiS bukásához vezető lengyelországi tanulságokat. Erre azért van szükség, mert teljesen világos, különösen a 2024 októberében tartott európai parlamenti ülésből ítélve, hogy a brüsszeli körök jelöltje Magyar Péter. Az október 9-én tartott plenáris ülésen, amelyen Orbán Viktor a magyar féléves EU-elnökség programját mutatta be, Manfred Weber egyenesen kijelentette, hogy a Tisza Párt ellentmondásos elnöke jelenti a jövőt. Ursula von der Leyen bizottsági elnök eközben merőben szokatlan módon tisztségét az egyik tagállam, mégpedig hazánk megbélyegzésére használta fel. A lengyel modell forgatókönyvét tavaly ősszel már láttuk működés közben, mégpedig Brüsszel ottani jelöltje, Donald Tusk hatalomra juttatása érdekében.
Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója írásában a brüsszeli köröknek a lengyelországihoz hasonló, hazai kormányváltó forgatókönyvét latolgatja.
Politikatörténeti helyzet
Az egyes pártrendszerek nem csak a pártok politikai törésvonalaihoz igazodnak, de az adott társadalmi berendezkedést is lekövetik, sőt a szellemi erőviszonyokról is tájékoztatnak. A pártrendszerek változásai szükségképpen mélyebben fekvő társadalmi-ideológiai változásokat tükröznek.
1990 és 2024 között összesen ötféle pártrendszer érvényesült Magyarországon. Elsőként a rendszerváltoztatás pártjai állították fel 1990 és 1994 között a háromosztatú rendszert, aztán a leghosszabb ideig kétpártrendszer működött 1994-től egészen 2010-ig, 1997-től kezdve két nagy párt (Fidesz, MSZP) és a melléjük szegődő szövetségesek révén (MDF, kisgazdák, majd kereszténydemokraták itt, az SZDSZ ott). A harmadik felosztás a 2010-es választástól a 2019-es önkormányzati választásig tartott, ez volt a „centrális politikai erőtér” korszaka. Utána a 2022-es választásokig ismét kvázi duális szisztéma érvényesült. Legutoljára pedig azt tapasztaltuk 2022–24 között, hogy a jobboldal történelmi győzelme és a baloldal végzetes töredezettsége a Fidesz–KDNP dominánspárti berendezkedését eredményezte.
A 2024. június 9-i kettős választáson, akárcsak a korábban szintén félidős-jellegű 2019-es önkormányzati választás eredményeképpen, újra ciklus közben változott a magyar pártrendszer. Ez a mostani az országgyűlésben nem manifesztálódik, a mélyrétegekben viszont igen. A 2024 nyarától érvényesülő, egyelőre látens pártrendszer határozhatja meg a 2026 tavaszán tartandó országgyűlési választás erőviszonyait.
Ennek az új pártrendszernek a neve: lengyel modell.
A 2023-as lengyel választások példája
A lengyel Jog és Igazságosság (PiS) a Fidesz–KDNP-hez hasonlóan nemzeti-konzervatív, populista-szuverenista erő, amely főleg vidéken és az ország keleti felén erős. A tavalyi választásokon – lengyel sajátosságnak megfelelően – konföderációban indult más kisebb konzervatív pártokkal. Velük szemben a legnagyobb ellenzéki szövetséget Polgári Koalíció néven a Polgári Platform vezette, amely jobbközép-liberálkonzervatív párt, élén az eurokrata Donald Tuskkal (2007–14 között miniszterelnök, 2014–19 között az Európai Tanács elnöke, 2019–22 között az Európai Néppárt vezetője). Ez utóbbi szövetséghez is társultak kisebb centrumjobboldali pártok. Ezen kívül még három érdemi konföderáció állt rajthoz: a zöld-liberális frakciókból álló Harmadik Út, a posztkommunisták maradékából és az újbaloldalból összeálló szocialista Új Baloldal, valamint az euroszkeptikus nemzeti radikálisokat tömörítő Szabadság és Függetlenség Konföderáció. A 2023. októberi választásokon végül a PiS-tábor kapta a legtöbb szavazatot (35,3%), a második a Polgári Koalíció lett (30,7%), a Harmadik Út stílusosan a harmadik helyen végzett (14,4%), az Új Baloldal 8,6 százalékot, a radikális jobboldal pedig 7,1-et szerzett.
Miután a PiS hosszas tárgyalások után sem tudott egyezséget kötni, a szejm többsége Tuskot választotta miniszterelnökké, aki azóta is a következő konföderációkat, illetve pártokat maga mögött tudva kormányoz: Polgári Koalíció, a Harmadik Úthoz tartozó Lengyel Néppárt és a Lengyelország 2050, valamint az Új Baloldal. Ez a Tusk-féle jobbközép, a liberálisok-zöldek és a régi-új baloldal szövetsége. Röviden tehát, ez a heterogén konglomerátum tudta legyőzni a PiS-fémjelezte nemzeti-konzervatív jobboldalt, amely már évekkel korábban elvesztette a társadalom – földrajzi, szociális, ideológiai – közepének támogatását, kulturális üzenetei elidegenítőek voltak (példa rá az abortusz-szigorítás), háborúpártiságába a társadalom egy része belefáradt, ráadásul nem tudott megegyezni a tőle is jobbra állókkal.
A jobboldali konzervatív PiS-t önmagában a régi (posztkommunista) és az új (neomarxista) baloldali pártokkal képtelenség lett volna legyőzni, még a zöldek és liberálisok csatlakozása esetén se. Lengyelországban csak középről, sőt jobbközépről lehetett győzelmet aratni a választásokon – ami rokonítja Magyarországgal. Ezt bizonyította már a 2015-ös megmérettetés is, melynek eredményeként a PiS-vezette konföderáció 1989 óta először koalíció nélkül, egymaga tudott kormányt alakítani. A hasonló kimenetelű 2019-es választás megerősítette mindezt, és miután a baloldal súlyos vereséget szenvedett, az egyetlen potens ellenzéki erő az EU-barát, liberálkonzervatív, Tusk-féle Polgári Platform lett. Ennek bázisán, azaz jobbközépről tudtak kormányt váltani 2023 végén. A PiS meggyengülése, centrumból való kivonulása és a radikális jobboldal koalícióképtelensége révén előállt helyzetben olyan szövetség tudott kormányt alakítani, amelynek vezető ereje a liberális jobboldal, két szárnysegédje pedig urbánus-liberális, illetve régi-új baloldali.
Lengyel tanulság – magyar út
Számolni kell vele, hogy a 2024-es hazai választások következményeként 2026-ra egy ugyanilyen centrista–liberális–baloldali blokk formálódik majd, melynek legnagyobb pártja az ideológiailag és érzelemvilágát tekintve „mindenmentes” Tisza, oldalszárnyait pedig a valamilyen formában még létező liberálisok (mondjuk Kutyapárt és a Momentum maradéka) és az óbaloldali–zöld progresszívek (egykori DK–MSZP–P) biztosíthatják, talán addigra más nevet felvéve. Ebben az új konglomerátumban persze számos belső törésvonal, összeállást akadályozó ideológiai ellentét és szétfeszítő személyi ambíciója érvényesül, ugyanakkor idehaza is számolnunk kell a lengyel nagykoalíciót összekovácsoló külföldi ösztönzés meglétével.
Ami igazán fontos, hogy mind Lengyelországban, mind idehaza olyan ellenzéki vezetőt favorizálnak a brüsszeli körök, aki „jobbról” érkezik, de mégis kompatibilis a baloldali ellenzékkel.
A jobboldali domináns párt stratégiáját tekintve a lengyel politika figyelmeztető jel. A tanulságok leszűrése előtt azonban jegyezzük meg, hogy a PiS hiányos beágyazottsága, önmaga által is okozott rossz kiinduló helyzete és óvatlansága nem hasonlítható össze a magyar kormánypárt tartós dominanciájával, közmondásos tanulékonyságával és rugalmas alkalmazkodóképességével. A PiS ráadásul elkövette azt a hibát, hogy az orosz–ukrán háború szomszédságában Kijev elsődleges közép-európai külső támogatójaként lépett fel, Washington érdekkijárójaként viselkedve, amelyért cserébe a NATO kelet-európai bástyájának és egy Észtországtól Moldováig tartó befolyási terület ígéretét kapta, miközben nem kezelte azt a gazdasági, társadalmi és kulturális problémát, amelyet az ukrán menekültek milliói idéztek elő.
A centrális erőtér pártszerkezetének elmúltával azonban a dominánspárti berendezkedés is veszélybe kerülhetne, ha a Fidesz–KDNP (társadalom- és kultúrpolitikai értelemben) kivonulna a nemzeti közép pozíciójából, melynek feladása után a Tisza Párt töltené ki az űrt (szimbolikus politizálása már most ezt célozza), ahol akkorára növekedne, hogy tömegvonzást gyakorolna a kisebb liberális és zöld frakciókra, illetve a baloldali blokk maradékára. Persze, a jobboldal is a pályán van, sőt uralja azt! Évtizedes tapasztalatokkal felvértezett, sikeres vezetéssel, kezdeményezőképességgel és jó helyzeti energiákkal rendelkezve, valamint tanulva a lengyel példából, a magyar jobboldalnak nem kell tartania a varsói forgatókönyv bekövetkezésétől. De akit egyszer a kígyó megmart, a gyíktól is tart.
A lengyel helyzet – elsősorban is a PiS kormányzati és kommunikációs hibái, amatőrsége és a háborúból fakadó elégedetlenség, illetve az ukrán menekültek gazdasági-szociális térnyerése miatt – nem hasonlítható mindenben össze a magyar szituációval, de ami ott történt, igenis jár tanulságokkal, hiszen egy egységes nemzetközi sorminta érvényesülését tapasztaljuk. Ennek lényege, hogy hogyan buktassunk meg jobboldali domináns pártot. Ha ugyanis nem lehet a társadalmi feltételeket megváltoztatni, akkor a kormánybuktatás stratégiáján kell módosítani. A párhuzam alapja, hogy mint már utaltunk rá, Lengyelországhoz hasonlóan Magyarország is jobboldali ország lett, amely tendencia a kétezres évek második felében kezdődött, 2010 óta pedig fokozódott. 2010 óta négy alkalommal mérték össze erejüket az egységes kormánypártokkal a baloldali-liberális pártok, minden lehetséges variációban, ám rendre súlyos vereséget szenvedtek. Egy lehetőség maradt: jobbról próbálkozni, erre szolgál a – legenda szerint – NER-környezetből jött jelölt és nemzeti szimbólumokkal operáló, szemérmetlenül Fidesz-dramaturgiát használó pártja.
Kisiklatni a varsói gyorst
A Fidesz–KDNP, mint kormányzó erő, pártszövetség, mozgalom, értelmiségi kör és választói bázis, a 2002 és 2010 közötti ellenzéki években, aztán 2010 óta kormányzati pozícióban, a nemzeti közép történelmi erejévé vált, széltében-hosszában folyvást szélesedve. A kormányzati munkával járó természetes stabilizálódás azonban a dinamizmus ellen hathat, a kreativitás átadhatja helyét a működtetésnek, a lendület fokozatosan csökkenhet. A fő kihívó személye is megváltozott, amely nem azt jelenti, hogy az óbaloldallal és a Nemzeti Együttműködés Rendszerét immár több mint tizennégy éve hasztalanul támadó pártokkal nem kell foglalkozni, de a hangsúlyok áttevődnek. Az új kihívó azonban voltaképpen ugyanaz: 2026-ban is a hazánk alávetésén dolgozó, kívülről irányított ellenzékkel fogják felvenni a harcot a szuverén, magabíró Magyarország képviselői.
Ami változott, hogy e valójában kontúrnélküli, brüsszeli hátszéllel dolgozó új ellenzék neve most más.
A Tisza Párt 2024 őszére elérte zenitjét, a jobboldal tábora szilárd maradt. Az erőviszonyok alakulását jól jelzi, hogy Magyar Péter mind az MTVA előtt és a Széna téren rendezett kudarcos tüntetése, mind az Európai Parlamentben tartott vitanap során koreográfiáját, illetve szóhasználatát tekintve lehatárolta magát: a korábbi magyarországi baloldali ellenzék számos jellemzőjét átvette és önmagát „nyugatos” politikusnak nevezte. A másfél év múlva esedékes választásokra a külső-belső próbálkozások ellenére a magyar jobboldal magabiztosan készülhet. Célja, hogy másfél év múlva elmondhassuk, 2026-ban Budapesten siklott ki a varsói gyors.
