A 20. században, mintegy száz éven keresztül változatos formában vívott progresszív kultúrharc után Magyarországon nemcsak politikai, hanem szellemi értelemben is fordul a szél. A posztkommunizmus 1990 és 2010 között tartó időszaka után konzervatív korszakváltásra nyílik esély. Ez immár nemcsak pártpolitikai, hanem kultúrpolitikai irányváltást is jelent. A politikai dominanciához kulturális hegemónia dukál. A 21. század második-harmadik évtizedében kapnak esélyt a nemzeti-konzervatív erők arra, hogy a száz évig meghatározó baloldali-liberális kulturális hegemóniának véget vessenek. Ebben nyer történelmi jelentőséget a jobboldali pártpolitika és a nemzeti értelmiség természetes szövetsége.

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója a Mandiner hetilap 2023. június 29-i számában közölt hosszabb írást A nemzeti maximum kora címmel, melynek rövidített és szerkesztett formáját közöljük.

Progresszív hegemónia

Az igencsak sokrétű, de mégis egységes progresszív paradigma – szabadgondolkodástól doktrinerségig, laicizációtól ateizmusig, polgári radikalizmustól kommunizmusig – a „0. század elején az értelmiség körében terjedt, de aztán rövidebb (1918–19), végül hosszabb időre (1945–1989) kormányzati hatalomra, sőt politikai-kulturális értelemben egyaránt diktáló pozícióba is került. Jellemzőnek kell tartanunk, hogy Lukács György két héttel 1919. áprilisi közoktatási népbiztosi kinevezése után a következőt írta: „A politika csak eszköz, a kultúra a cél!” A kulturális hegemónia megszerzéséért folyó száz éves háború első fele, a századfordulótól a II. világháború végéig, földalatti kultúrharccal folyt, majd ugyanennyi ideig immár hatalmi eszközökkel folytatódott tovább.

Az 1989/90-es rendszerváltoztatás annak reményével kecsegtetett, hogy nem csak a politikai-gazdasági, hanem a társadalmi-kulturális rendszer is megváltozik. A kommunizmus öröksége okán és a nyugati integrációs keretek természete miatt tudni lehetett, hogy a progresszív hegemónia nem fog, különösen nem egyik napról a másikra, valamiféle konzervatív hegemóniává változni, de a szellemi egyenrangúságban és a kulturális esélyegyenlőségben sokan hittek. Ehhez két dolog kellett, volna. Először is a tájékoztatási, könyvkiadási és szórakoztatóipari pozícióikat féltékenyen őrző, sőt a rendszerváltoztatást kísérő privatizáció folytán meg is sokszorozó régi posztkommunista és vele szövetséges új neoliberális elit önkorlátozó hozzáállására, amiben aligha lehetett bízni. Ez a feltétel már csak azért sem valósulhatott meg, mert a nyugati erőközpontok azokkal dolgoztak tovább kulturális területen, akik a diktatúrában szereztek tapasztalatot.

Másodszor pedig egy komplett polgári-nemzeti kultúrateremtő és -terjesztő réteg azonnali felléptére lett volna szükség, az ehhez szükséges teljes eszközállománnyal egyetemben. Ehhez azonban sok idő kellett, hiszen a konzervatív gondolathoz oly szükséges folytonosság az 1944/45-ös hagyományszakadások miatt eleve értelmezhetetlenné vált, a nemlétező művelődési struktúrákat (díjak, folyóiratok, könyvkiadók, iskolák) pótolni kellett, az őket működtető értelmiség szerves kialakulására pedig várni.

Négyévnyi regnálás után a szabaddemokratákkal kiegészült szocialisták 1994-es visszatérése valóságos sokkot jelentett a jobboldalnak, amely 1998 és 2002 között újra próbálkozhatott. Bár kifejezetten az ezredfordulós „polgári kormányzás” időszakára vonatkozott Kövér László legendás kijelentése, mely szerint „kormányon voltunk, de hatalom nem”, a zseniális mondás érvényét nyugodtan kiterjeszthetjük a megelőző és a rákövetkező nyolc-nyolc évre is. Ez azt jelenti, hogy 1990 és 2010 között, azaz a rendszerváltoztatást követő húsz évben mindvégig a progresszív erők uralkodtak. A legerősebb hatalomnak az bizonyult, amely az országos hangulatot és a társadalmi képzeletet a mérceállítás és célkijelölés hitbizományának birtokában irányította: öt cikluson keresztül kulturális, három cikluson keresztül pedig ehhez társuló kormányzati hatalommal is.

Kulturális korszakváltás

A baloldal-liberális erők gazdasági, politikai és szélesen értelmezett kulturális hegemóniája ugyanúgy ellehetetlenítette a jobboldali pártpolitika kibontakozását, mint a szervesen fejlődött nemzeti értelmiség érvényesülését. Utóbbiak eleinte az igencsak esetleges külföldi fordítások mellett főleg két itthoni forrásból táplálkozhattak: a népi írók harmadik nemzedékének örökségéből és a polgárság felekezeti hagyatékából, illetve az Amerikából haza-hazalátogató Molnár Tamás nagyszerű, de hozzánk jelentős késéssel elérő munkásságából. Mindez összességében jó kezdet volt, a struktúrák azonban továbbra is hiányoztak. Míg a ’90-es években számos szellemi platform fejtett ki tevékenységet (Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, Magyar Polgári Együttműködés Egyesület, Professzorok Batthyány Köre), addig a kétezres években már a szélesebb körű társadalmasítás lehetősége is megjelent.

A 2002-es választások előtt nyitotta meg kapuját a Schmidt Mária történelemkoncepcióját megelevenítő, narratív paradigmaváltást eredményező Terror Háza Múzeum, a választási vereség után pedig Lánczi András szűrte le a tanulságokat Konzervatív kiáltványában, felszólítva rá, hogy „a jobboldal […] nyíltan vállalja és kifejezze elkötelezettségét a konzervativizmus valamilyen válfaja mellett”. Miközben a Fidesz a 2002 és 2010 közötti nyolc ellenzékben töltött év alatt folyamatosan bővült, amikor polgári köröket alapított, szövetségre lépett a KDNP-vel és megnyerte az általa kezdeményezett szociális népszavazást, a konzervatív szellem is magasabb fokozatra kapcsolt. A harcedzett két jobboldali nemzedék hatékony munkájával párhuzamosan haladva jelent meg a harmadik,  ifjúkonzervatív generáció: 2006-ban elindult a Kommentár folyóirat, 2009-ben a Tranzit, az évtized végén pedig egy sor internetes fórum (Jobbklikk, Konzervatórium, Mandiner).

A 2010-es kormányváltás és mindaz, ami utána következett, konzervatív forradalommal ért fel, hiszen egyfelől valóban „forradalom történt a szavazófülkékben” (Orbán Viktor), másfelől újraalapozták az egész magyar államot, mégpedig a nemzet-, munka- és családközpontú Alaptörvénnyel. Mindez természetesen a politika és a szellem egymáshoz folyvást közeledő, egyre gyümölcsözőbb kapcsolatát sem hagyta érintetlenül. Az egyik oldalon 2012-ben első útjára indult a Békemenet, amely az Orbán-kormány népi-nemzeti támogatására szerveződött, majd ismétlődött meg többször a rákövetkező tíz évben. Ettől nem függetlenül a Fidesz–KDNP 2022-ig bezárólag további három alkalommal szerzett kétharmados törvényhozási felhatalmazást.

A másik oldalon pedig, különösen a 2018–22-es ciklusban, aktív kultúraépítési folyamat kezdődött, amely a stratégiai jelentőségű művelődési infrastruktúra nemzeti irányításában, várva-várt építészeti és rekonstrukciós munkálatokban, valamint a polgári-nemzeti kezdeményezések megsokszorozódásában manifesztálódott. Utóbbiaknak köszönhetően napjainkra alapítványok, intézetek, iskolák és képzések, könyvkiadók, folyóiratok, valamint fesztiválok és online oldalak sokasága formálja azt a dinamikus „konzervatív ökoszisztémát”, amelyben mindenkinek helye van, aki osztja a nemzeti maximumot.

Hosszú menetelés visszafelé

Három évtizeddel a már emlegetett, első konzervatív szellemi seregszemle megtartása után 2022-ben került sor újabb gyülekezésre, melynek konferenciakötete az idei könyvhétre jelent meg, beszédes címmel: Magyar konzervatívok sikeres harminc év után. A szervező-szerkesztő, Molnár Attila Károly előszavában úgy fogalmaz, hogy nyugati barátaikkal ellentétben „a magyar konzervatívok sok szempontból sikeresek”, és míg ők egységesek, de továbbra is sokszínűek, addig az egyre homogénebbé váló „progresszió tűnik zavarosnak”.

Szavait könnyen alátámaszthatjuk, ha megvizsgáljuk a 2023-as 94. Ünnepi Könyvhét hivatalos és minden részrehajlástól mentes, ráadásul reprezentatívnak minősülő és könnyen vissza is kereshető katalógusát. Az ide felvett kötetek közül a dedikáltan baloldali-liberális és vállaltan nemzeti-konzervatív könyveket kell csak átböngészni, amik valamilyen világképet – ne féljünk a szótól: ideológiát – közvetítenek, azaz többnyire politikai és/vagy történelmi tárgyúak. Előbbiek nagy jóindulattal mindössze öt ilyen könyvet állítottak ki, utóbbiak ellenben szűken számolva is háromszor ennyi, azaz tizenöt identitásformáló címet jelentettek meg, hat szervezet révén (XXI. Század Intézet, MCC, Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Pallas Athéné, Rubicon Intézet, Századvég). Köztük szükséges fordításokat és magyar szerzőktől olyan maradandó alkotásokat, mint például Lánczi András politikafilozófiai műve (Politikai megváltás). A korszak képének meghatározása és hosszútávú rögzítése nem csak lehetőség, de tehetség dolga is – ideát most mindkettő adott.

Az eredeti írás elérhető a Mandiner honlapján.