A jobboldal sorrendben negyedik, kétharmados felhatalmazást eredményező választási győzelme után, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének tizenharmadik évében, politikai értelemben egészen biztosan Orbán-korszakról kell beszélnünk. Ez pártpolitikai értelemben két dolgot jelent. A nemzeti-konzervatív tábor számára, amelyet a Fidesz–KDNP-pártszövetség képvisel, kétségtelenül azt, hogy adott a kulturális korszakformálás történelmi lehetősége és felelőssége, hogy minél többeket vonjon be a nemzeti konszenzusba. A baloldal számára pedig az az egyetlen esély, ha feladja a „sima” kormányellenzékiség kedvéért a zsákutcába került rendszerellenzékiséget, amely hosszú évek óta bizonyítja, hogy politikai és szellemi értelemben egyaránt terméketlen. A legutóbbi választás alkalmával ugyanis egyértelművé vált, hogy a magyar társadalom végleg elfogadta a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, mint a mögöttünk hagyott és az előttünk álló évtized társadalmi-politikai keretét. 

A XXI. Század Intézet igazgatója, Békés Márton történész–politológus a Látószögön közölt hosszabb írást, melynek szerkesztett részleteit közöljük.

Rendszerváltás után korszakváltás

A Nemzeti Együttműködés Rendszere, amely deklaráltan a „rendszerváltás rendszerének” (Tellér Gyula) helyébe lépett, politikailag az új többség létrejöttével (törvényhozási kétharmad), közjogilag pedig az Alaptörvény 2012 első napjától való hatályba lépésével született meg, mely utóbbi az individualista–kozmopolita szellemiségű posztkommunista toldozgatott-foltozgatott jogszabállyal szemben egy nemzet, család és munka központú, azaz közösségelvű–nemzeti keretrendszer. Erről írta az imént idézett Tellér 2014-ben, hogy „ha az itt vázolt rendszer felépül, azt méltán nevezhetjük a rendszerváltás rendszere képében félbemaradt rendszerváltás betetőzésének, sőt meghaladásának, ahhoz képest új, második, »valódi« rendszerváltásnak” (Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között? Nagyvilág, 2014/3). Röviden tehát 2010-ben nem csak kormányváltás történt, hanem az addig uralgó rendszer leváltása, sőt egy újabbal való fölcserélése is, ami a változások dimenziója miatt korszakváltással ért fel.

G. Fodor Gábor már 2021-ben, azaz a sorrendben negyedik kétharmados parlamenti felhatalmazással végződő választás előtt egy évvel azt az alcímet adta írta híres, Az Orbán-szabály című könyvének, hogy az tíz fejezetben számol be „az Orbán-korszak első tíz évéről”. Aztán az 5. Orbán-kormány beiktatásának első évfordulóján, 2023 tavaszán egyenesen úgy fogalmazott, hogy „a korszak, amiben élünk, az Orbán-korszak”, hiszen egyfelől „a választók is berendezkedtek a Fideszre, egy nagy részük hangosan támogatja, egy másik, hasonlóan terjedelmes része meg elfogadja és tudomásul veszi, hogy »amíg élek, addig a Fidesz lesz kormányon«”, másfelől idehaza érdemleges politikai kihívás sem éri a kormánypártot, legalábbis egy, de az is lehet, hogy két cikluson belül sem. Ez utóbbin különösen érdemes eltöprengeni, főleg abból a szempontból, hogy a hazai baloldal iránt nem azért csökken-e látványosan a társadalmi-politikai érdeklődés, mert a rendszeren kívül helyezi el magát?

A rendszerteremtő, egységes kormánypártok és a többszempontból is rendszertelen, töredezett baloldali ellenzék között fennálló személyi, szervezeti és szellemi különbségek nagyságára a legjobb kifejezés a stratégiai aszimmetria. A két oldal politikai vezetés, elméleti és gyakorlati „kormányzástudás” (G. Fodor Gábor), intézményi szervezettség és intellektuális felkészültség tekintetében egyszerűen nem vethető össze. Vegyük tekintetbe, hogy annak idején a Fidesznek is nyolc ellenzékben töltött évbe tellett kormányra kerülnie, pedig 2002-es vereségéből idejekorán ébredt, politikai és társadalmi szövetségépítését hamar elkezdte és szívós következetességgel folytatta (időrendben: polgári körök, néppártosodás, pártszövetség a kereszténydemokratákkal, szociális népszavazás), a jobboldali tábor egyetlen vezetőjének személye pedig mindvégig megkérdőjelezhetetlen volt, és az ma is. Ehhez képest a baloldalon nemhogy az egységesülés folyamata nem kezdődött el, de szervezetei és ezek vezetői egyre-másra szaporodnak, a nagy társadalmi ügyek képviselete helyett legföljebb szubkulturális mikrotémáik vannak, ideológiai munkát pedig egyáltalán nem végeznek. 2010 óta a mérleg így fest: itt permanens kormányzás, ott permanens válság. Valóban úgy áll tehát a helyzet, amint a XXI. Század Intézet elemzése megállapítja, hogy „a baloldal mintegy másfél évtizedes lemaradásba került a közösség- és szervezetépítésben”.

Ha a ciklusról-ciklusra kibontakozó választói akarat alakulását nézzük, akkor le kell szögezni, hogy a 2010–12 közötti fundamentális változásokat azóta még három alkalommal szentesítette, minduntalan alkotmányozó többséget adva végrehajtójának, a nép. És akkor az elmúlt tizenhárom év három önkormányzati és két európai parlamenti választásának végeredményét nem is számoltuk, amint az sem, a Fidesz voltaképpen már a 2006 őszi helyhatósági és a 2009-es EP-választásokat is megnyerte. Azaz tizenhét éve folyton győz. Onnan is nézhetjük a dolgot, hogy míg a „rendszerváltás rendszerében”, vagyis az 1990 és 2010 közötti időszakban megtartott öt választás közül négy egyben kormányváltást is eredményezett, hiszen regnáló kormány csak 2006-ban kapott felhatalmazást a folytatásra, addig a Nemzeti Együttműködés Rendszerében megtartott három választás során mindig bizalmat szavaztak a Fidesz–KDNP-nek.

A hazai pártrendszer tekintetében a 2022-es választások végeredményeként nem egyszerűen a 2010 és 2019 között fennállott „centrális politikai erőtér” újjáépüléséről van szó, hanem arról, hogy a Fidesz–KDNP a magyar politikai rendszer domináns pártja lett és minden esélye megvan arra, hogy hosszútávú korszakot alakítson ki. A jelenlegi kormányzati ciklus negyedét májusban magunk mögött hagytuk, 2024 júniusában egyszerre lesznek európai parlamenti és önkormányzati választások, amely egyben afféle félidei választásnak is beillik – jelen tudásunk szerint az ellenfél nem lesz képes rajtvonalhoz állni, sőt a padlóról sem felkelni. Utána két év múlva, 2026-ban lesznek parlamenti választások. Ismét csak a mostani körülményeinkből kiindulva, belpolitikai veszély nem fenyegeti a Fidesz–KDNP 2030-ig tartó kormányzását. Egy ilyen hosszú ideig tartó, ráadásul töretlen népszerűségű kormányzás joggal veti fel az önálló rendszer kialakulásán is túli, korszakos jelentőséget. A jobboldal sorrendben negyedik, kétharmados felhatalmazást eredményező választási győzelme után, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének tizenharmadik évében, tehát politikai értelemben már biztosan Orbán-korszakról kell beszélnünk.

Végezetül vessünk egy pillantást arra is, hogy ellenségei, ha egyáltalán a miniszterelnök nevével fémjelzik a rendszert, akkor jelzőként használva valami eleve minősített kormányforma elé illesztve teszik (Orbán-diktatúra, Orbán-rezsim), a legjobb esetben, bár akkor is csupán ironizálva, saját önelnevezését használják rá (úgymint „a NER”, Élet a NER-ben, NER-lovagok). A legszívesebben a nyugati tranzitológia-diskurzus fogalmaival jelölik, amellyel egyszerre tesznek eleget a névfelejtésnek, a progresszív nyelvpolitika elvárásainak és a politikai besorolás aktivista tudományosságának (autoriter rendszer, féldemokrácia, hibrid rezsim, kompetitív autoriter rendszer, maffiaállam, választási diktatúra). Némiképp érthető, hogy nem nevezik „Orbán-korszaknak”, hiszen azzal elismernék kivételességét, korszakosságát, azaz történelmi jelentőséget tulajdonítanának neki. Visszatekintve azonban már most tudjuk, hogy „a 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon” (Schmidt Mária) s mi több, előretekintve könnyen lehet, hogy a 2020-as évek is azok lesznek. Ez így már két teljes évtizedet jelent, ami aligha a véletlen műve, „megvett” választók szeszélyének eredménye, a TV-híradó hatása vagy mélyebb/magasabb jelentés nélküli történeti anomália.

A második húsz év

Mostanra már nem csak arról van szó, hogy legalább középtávon érvényes a megállapítás, mely szerint „belátható időben nem fog változni a rendszer” (Parti Nagy Lajos), sőt már most igaz, hogy „mindenki ezt a korszakot Fidesz-korszakként fogja leírni” (Kövér László), de arról is, hogy ennek oka abban keresendő, hogy „ez a párt érti ezt az országot” (Tölgyessy Péter), ráadásul a magyar történelem domináns pártoknak kedvező mintázata is a kezére játszik, hiszen „a magyar társadalom nem tagolódik oly módon, hogy arra győztes ellenzéki stratégia lenne építhető” (Csizmadia Ervin). E megállapítások mind-mind egy hosszútávú történelmi-társadalmi folyamatra utalnak. Ilyen, többévtizedes (évszázados?) távlatokat szem előtt tartva kijelenthető, hogy míg a posztkommunizmus húsz éve (1990–2010) az 1945 után kezdődő progresszív korszak „megszűntetve megőrző” folytatása volt, diktatúra helyett demokratikus keretek között, addig 2010 után olyan nemzeti-konzervatív korszak következik, amelynek a politikai-társadalmi, és reméljük, szellemi-kulturális fedezete legalább ennyi ideig, azaz 2030-ig biztosítva van. Ez a rendszerváltoztatást követő időszak második húsz évének prognózisa.

A magyar jobboldal sikerének titka a többség stratégiája, és évtizedes szakaszokban való, következetes végrehajtása. Ez három lépcsőből áll. 1) Az első a politikai többség megszerzése, amelynek legközvetlenebb kifejeződése a parlamenti többség biztosítása – miután a Fidesz–KDNP egymás után négy alkalommal szerzett alkotmányozó törvényhozási felhatalmazást, ez adottnak tekinthető.  2) A második a társadalmi többség létrehozása, amely szintén véglegesnek mondható: ezt jelezte, hogy a gyermekvédelmi népszavazáson a fideszes álláspontot százezrekkel többen támogatták, mint magát a párt listáját, amelyre pedig aztán minden idők legtöbb, hárommillió voksa érkezett. 3) A harmadik lépcső még előttünk áll, ez a kulturális többség kialakítása.

A lépcsők szerves egymásra épülését és komplexitását jól jellemzi, hogy lehetséges sorozatosan megnyerni a választásokat, de fokozatosan elveszíteni az országot. Erre példa az amerikai republikánusok 1980 és 1992, illetve a brit toryk 1979 és 1997 közötti szereplése, amikor a végrehajtó hatalmat valóban többciklusnyi időre megtartották, de az ország kulturális súlypontja még ennél is hosszabb időre balra tolódott el. Erre figyelmeztet Alain de Benoist is, amikor a következőket állapítja meg: „A jobboldal egy meghatározott része töredezett csoportokat alkot, egy másik, a parlamentben ülő láthatóbb része pedig mindig a legsürgősebbre, azaz a következő választásokra koncentrál. De minden alkalommal, amikor rövidtávon cselekszik, újabb és újabb területeket ad fel, és végül hosszú távon szenved vereséget” (Kulturrevolution von rechts. 1985/2017). A „permanens győzelem” (Antonio Gramsci) nem a szavazóurnáknál születik, ott csak learatják már előbb bekövetkezett eredményét.

Ebből az következik, hogy a hatalom – az sem önmagáért, hanem valami magasabb történelmi cél elérése érdekében való – megőrzése a folytatólagos politikai kormányzás és a társadalmi boldogulás feltételeinek megteremtése mellett legalább annyira kulturális feladat is, sőt voltaképpen ez az, ami egy történelmi korszak egységébe foglalja az előbbieket. E hivatás ellátásához nem politikai erő, hanem olyan vonzerő szükséges, amely minél szélesebb körű konszenzust képes teremteni. Utóbbi hosszas erőfeszítés eredménye, különösen, ha a passzív elfogadottságot aktív együttműködéssé szeretnénk változtatni, sőt lelkesedést is kiváltani iránta. Társadalmi konszenzust, nemzeti egyetértést, közmeggyőződést formálni, hogy minél többekben megszülessék az érzés: részt kívánunk venni a korszakban, saját történelmünkben!

Amint Guglielmo Ferrero A hatalom című könyvében írja, a demokrácia nem speciális kormányzati forma vagy a hatalom korlátozása, hanem a legitimitás azon elve, amely a hatalom fennállására nem az öröklés útján (arisztokratikus-monarchikus elven) ad okot, jogot és magyarázatot, hanem a kormányzottak önkéntes döntése és aktív beleegyezése nyomán (választási elven). A népszuverenitás választásokon való egyértelmű kinyilvánítása és a törvényhozás tagjainak többségével támogatott kormányzat cselekedeteinek széleskörű elfogadottsága adja a többségi demokrácia azon működését, amely Magyarországra is jellemző. Ferrero további megfogalmazása szerint, ha egy nép legitimnek fogadja el az így felállt kormányzatot, akkor az annyit tesz, hogy „mindent egybevetve, összességében cselekedeteivel elégedett”, és ha a népi elvárások egybeesnek a hatalom működésével, akkor teremtődik „esély a történelem egy boldog korszakára”.

 

Az eredeti írás teljes terjedelmében a Látószögön olvasható. Nyitóképünkön Botár Gergelynek a 2018-as miniszterelnöki évértékelőn készített fényképe látható.