Május végén a Nemzeti Együttműködés Rendszere meghaladta fennállásának 14. évét, így benne vagyunk a tizenötödikben. Ez azt jelenti, hogy a rendszerváltoztatás óta eltelt immár harmincöt esztendőnek ez a legfontosabb, sőt egyenesen jellegadó politikai rendszere. Kétségtelen, hogy Magyarországon egy önálló érvényre emelkedő történelmi korszak formálódik, amelyet céljai felől legjobban a nemzeti maximum fogalmával írhatunk le. A nemzeti maximum nem más, mint a legszélesebb lehetséges konszenzus, avagy a lehetséges legszélesebb konszenzus.

Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója a Látószögön közölt írásában vezeti be a nemzeti maximum fogalmát, ennek részleteit közöljük.

Rendszerből korszak

 Ma már ténykérdés, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere a rendszerváltoztatás óta eltelt három és fél évtized legjelentősebb eseménye, és miután Orbán Viktor 2024. május 29-én meghaladta egyben kormányzása 14. évét is, belépve annak 15. esztendejébe, egészen biztosan korszakos teljesítményt nyújt. Az alkotmányos-parlamentáris-demokratikus időszak legintegráltabb rendszere az, amelyben élünk, legmeghatározóbb miniszterelnöke pedig nem más, mint Orbán Viktor. Rendszerváltó, rendszerformáló és rendszeralapító egyben. Azt sem lehet vitatni, hogy a 2022-es parlamenti választás végeredménye példátlan erővel szentesítette a megelőző három ciklust. Mindez nem mentes a társadalmi, sőt kulturális következményektől, ami jócskán fölvet a rövidebb távú politikai ciklusokon átívelő, történelmi léptékű kérdéseket.

Míg a 2010-es évek a Nemzeti Együttműködés Rendszere kiépülésének jegyében teltek, addig a 2020-as évek már a korszak kialakulásának jegyében fognak. Ez aligha a véletlen műve, éppen ellenkezőleg: közkeletű nevével illetve a NER nem a kivétel, hanem a norma. S mint ilyen, a rendszerváltoztatás utáni magyar történelem – úgy is, mint politika- és társadalomtörténet – legnagyobb horderejű eredménye. Miközben a rendszer belediffundál a mindennapi életbe, egyben magasabb szinte is emelkedik, hiszen megszületik az érzés, hogy a kor, amelyben élünk, mindenestül történelmi korszak és ennek köszönhetően nem az apály peremén, hanem az ár centrumában vagyunk. Az elmúlt több mint tizennégy év kormányon töltött időszaka, pontosabban az egymás után négy alkalommal elnyert alkotmányozó felhatalmazás, melynek jelenlegi ciklusa 2026-ig tart, joggal veti föl, hogy politikai rendszernél bizonyosan több formálódik Magyarországon, mégpedig egy önálló érvényre emelkedő történelmi korszak. Ez az állítás politikai értelemben mindenképpen tartható, a fő kérdés mármost e korszak kulturális tartalmának meghatározása lesz. A formálódóban lévő korszak történelmi karakterét céljai felől legkifejezőbben a nemzeti maximum fogalmával írhatunk le.

Itt érkezünk el a korszakformálás tartalmi részéhez. Mármost kifejezetten a politika felől nézve úgy áll a helyzet, hogy a magyar történelemből jól ismert, nemzeti célrendszerű, nagy domináns kormánypártok (Szabadelvű Párt, Nemzeti Munkapárt, Egységes Párt) mintázatának további érvényesülése mellett jelenleg a kulturális hegemónia kialakítása van soron. A politikai dominanciához ugyanis kulturális hegemónia dukál. Már csak ezért sem szakítható el egymástól a rendszer és a korszak; összetartoznak ezek, mint az alap és a fölépítmény s hozzájuk hasonlóan oda-vissza hatnak egymásra. A politikai győzelmek sorozatos megszerzése és a társadalmi támogatottság biztosítása természetesen a legfontosabb és folyamatosan megválaszolandó politikai kérdés, de a széleskörű nemzeti konszenzus kialakulása kulturális eszközökkel érhető el. Ezek részben állami kézben vannak, részben azonban polgári kezdeményezés révén állnak elő, így kultúrpolitikai és civiltársadalmi területen egyaránt megtalálhatóak. A nemzeti konszenzus természetéből fakadóan nem lehet más, mint inkluzív, befogadó, barátságos és népies.

Szögezzük azt is le, hogy akié a kultúra, azé az ország, merthogy akié az ország, még nem jelenti azt, hogy azé a kultúra is. Éppen ez volt a polgári-nemzeti erők 1990–94 és 1998–2002 közötti regnálásának nagy tanulsága, amikor is a konzervatív jobboldal hatalomban töltött kétszer négy éve a liberális baloldal húsz éves uralmának árnyékában tellett. Ez nem más, mint a rövidtávú hatalom és a hosszú távú uralom jólismert problémája. A hatalom megszerzése és az akarat érvényesítése, ideig-óráig, puszta erővel is lehetséges, de megtartása, különösen huzamosabb ideig, konszenzusteremtéssel történik, amely a lehető legszélesebben értelmezett kultúrán – mint az emberi közösségek szabályrendszerén, országos művelődési tartalmon, az intellektuális életen, a kor szellemén – keresztül lehetséges.

Mondani sem kell, hogy abban a többségi demokratikus politikai környezetben, amely a mai Magyarországon jellemző, a nemzeti egyetértésen nyugvó, széleskörű társadalmi konszenzus kialakítása a cél. Ez önmagában bizonyítja, hogy esetünkben a rendszerstabilizálásnál jóval többről, egyenesen korszakformálásról van szó. A folyamat, melynek során lassan és szervesen korszak lesz a rendszerből, több annál, minthogy egy hosszú ideig maradandó rendszer mintegy szükségszerűen „átnő” egy történelmi korszakba. Persze, nagyon is érthető, ha egy évtizedes, stabil, politikatörténetileg is meghatározó rendszert – többnyire névadójáról – politikai, sőt társadalmi értelemben is korszakos jelentőségűnek tartanak. Nem lehet azonban elégszer elmondani, hogy az, hogy korszak lesz-e egy rendszerből, nagyban függ a tágan értelmezett kultúrán. A történelmi korszakká nemesülést a történelmi cél megléte és a köré kanonizálódó kultúra biztosítja.

A nemzeti maximum kora

A Fidesz–KDNP-pártszövetség 2010 és 2022 között, azaz tizenkét év alatt egymás után négyszer szerzett kétharmados törvényhozási felhatalmazást, és a 2010-től 2024-ig eltelt tizennégy évben megnyert négy önkormányzati és három európai parlamenti választást, két alkalommal pedig népszavazáson kapta a legtöbb szavazatot. Ám sikersorozata tulajdonképpen 2006 ősze óta tart, hiszen az akkori belpolitikai válság kezdőpontján megnyerte az önkormányzati választást, 2008 tavaszán a szociális népszavazást, majd a következő év nyarán az EP-választást is. A magyar jobboldal azóta minden választáson többséget szerzett, a 2014 tavasza óta tartott megmérettetéseken immáron kormányzati pozícióból. (Csak a statisztika kedvéért, ez 18 éven belül négy hazai és négy európai parlamenti, valamint öt önkormányzati választást, továbbá három népszavazást jelent.) Ez a politikai többség megszerzésének, sőt a 2022-re kialakult társadalmi többség kialakulásának rövid története.

A szélesen értelmezett magyar jobboldal egésze, mint felelős kormányzat, szuverenista–kereszténydemokrata pártszövetség, társadalmi mozgalom, nemzeti-konzervatív értelmiség és persze a szavazók milliói, egy szélességében és mélységében is tagolt, szervesen fölépült politikai erő, de több is ennél, hiszen céljai önmagán túliak, a politikánál távlatosabbak, sőt kulturálisnál is többek – tudniillik történelmiek. Céljait pontosan azért szükséges a társadalom valamennyi tagjának közösségi érdekeként képviselni s ekként is megvalósítani, hiszen azok nem egyéni vagy speciális pártérdekek, hanem össznemzeti horizontúak. Éppen emiatt határozott ambíciója a további bővülés, értve ez alatt a konszenzusteremtés képességét és az egész társadalom számára megfogalmazott mondanivalót. Legalább százötven éves elméleti-gyakorlati hagyomány áll mögötte, három egymást követő és együtt dolgozó nemzedék alkotja, hivatása pedig nem kevesebb, mint találó reformkori kifejezéssel élve a „magabíró Magyarország” 21. századi megvalósítása – ez a nemzeti maximum.

A Nem az apály peremén, hanem az ár centrumában című írás teljes terjedelmében a Látószögön olvasható.