A centrális erőtér évtizede után a nemzeti blokk évtizede következik. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének első tíz évét meghatározó centrális erőtér után néhány évig kialakulni látszott egy duális pártrendszer, a 2022. április harmadikai választások azonban teljesen új helyzetet teremtettek. A Fidesz–KDNP-pártszövetségre olyan, eddig nem látott többségben szavaztak a választópolgárok, hogy az történelmi győzelemmel ért fel, ami egyben a hatpárti baloldali koalíció történelmi vereségét is jelentette. Ennek következtében drámaian átalakult a hazai pártpolitika s vele a parlament összetétele, de ezeken túl társadalmi értelemben is jelentős változásnak vagyunk tanúi. A jobboldal Magyarországon ugyanis ettől kezdve nem csak parlamenti, hanem társadalmi többséget is élvez: a domináns pártrendszer mögé létrejött a nemzeti blokk.

Békés Márton, a XXI. Század Intézet igazgatójának nagyelemzése a 2022. április harmadikai országgyűlési választás és a vele együtt tartott népszavazás eredményeit értékeli, politikai és társadalmi szempontból egyaránt.

Új rend született

A 2022-es országgyűlési választások és a vele együtt tartott gyermekvédelmi népszavazás következtében a Fidesz–KDNP történelmi győzelmet aratott, nagyobbat, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszerének létrejöttét eredményező 2010-es győzelme és a rákövetkező 2014-es és 2018-as, szintén kétharmados parlamenti felhatalmazással végződő diadalai. Ez egyben azt is jelenti, hogy a hat párt összefogásából álló magyarországi baloldal történelmi vereséget szenvedett: pártjai még egy listán indulva is jócskán kevesebb szavazatot szereztek, mint amikor a megelőző választáson külön-külön próbálkoztak. Mindez nem marad következmények nélkül a magyar pártrendszerre, merthogy azt jelzi, hogy annak társadalmi feltételei is átalakultak. Jóval nagyobb horderejű változás következett be annál, mintsem, hogy – amint többhelyütt olvasni lehet – „visszaépült a centrális erőtér”.

A tíz évig (2009–2019) tartó centrális erőtér és a rákövetkező, 2019 és 2022 közötti duális pártrendszer után most kezdetét veszi a nemzeti blokk politikai korszaka, amelyben egy domináns kormányzópárt fejezi ki a mögötte álló társadalmi többség akaratát. Röviden arról van szó, hogy a centrális erőtérben a kormányzópárt mellett jobbra és balra is volt egy-egy nálánál kisebb, egymással azonos méretű tömb, amelyek nem tudtak egyesülni. Ennek a felállásnak az vetett véget, hogy a szélek idővel összefogtak és ezáltal a centrummal látszólag azonos erőt képviseltek. Ezt nemcsak a sorozatos választási vereségek tanulságainak levonása, de a 2019-es önkormányzati választás eredményeinek (félre)értelmezése és a koronavírus-járvány kénytelen-kelletlen akolképzése eredményezte. A 2022-es választás utáni országgyűlés összetétele azonban nem e két korábbi forma valamelyikét idézi, hanem teljesen más képet mutat. Tézis, antitézis, szintézis: most is van egy központi pozícióban lévő pártszövetség, amely viszont minden korábbinál nagyobb, és megint találhatóak tőle mindkét irányban kisebb pártok, amelyek összereje azonban távolról sem kelhet vele versenyre.

Mindez nem csak a hazai pártrendszer újfajta berendezkedését jelenti (ismét röviden: domináns kormánypárt és vele még együttesen sem összemérhető kispártok), hanem a magyar társadalom átrendeződését is. Tegyük egyértelművé: a domináns pártrendszer alapja egy olyan nagy pártszövetség, amely széleskörű társadalmi szövetséget képvisel. A Fidesz–KDNP-nek nemcsak parlamenti többsége van, hanem társadalmi többsége is. Ez az Orbán-koalíció, vagyis az a társadalmi tömb, amely a nemzeti integráció keretei között az össztársadalmi érdekek érvényesítését várja a kormánytól (munka, család, béke, biztonság). 2022 politikai szempontból a domináns pártrendszer kezdete, és egyben az Orbán-korszak visszavonhatatlan nyitánya.

Mi történt 2022. április harmadikán?

A Fidesz–KDNP egymás után a negyedik országgyűlési választáson szerzett kétharmados parlamenti felhatalmazást, amely bizonyítja, hogy tizenkét év alatt minden részvételi arány mellett, egy- és kétfordulós választási rendszerben egyaránt és minden típusú pártversenyben győzni tudott, függetlenül attól, hogy vetélytársai külön, egymással koordináltan vagy teljes összefogással indultak-e ellene. A végeredmény szerint a kormánypártokra listán több mint 3 millió 57 ezren szavaztak, míg a teljes baloldali összefogásra mindössze kerekítve 1,95 millióan. Ez azt jelenti, hogy a jobboldalra 232 ezren többen voksoltak, mint négy évvel korábban, az egyesült baloldal pártjai viszont mintegy 753 ezer szavazattal kevesebbet kaptak, mint ahány szavazója ugyanezen pártoknak 2018-ban külön-külön volt, hozzájuk számítva az azóta megszűnt Együtt nevű formációra leadottakat is.

A választás számos adata kiválóan alkalmas arra, hogy szemléltessük: a Fidesz–KDNP össztársadalmi merítésű össznemzeti néppárttá bővült, a baloldal pedig szociokulturális és társadalomföldrajzi értelemben egyaránt majdhogynem szubkulturális jelenséggé zsugorodott.

A Fidesz–KDNP-re adott belföldi listás szavazatok például százezerrel meghaladják 2010-es rekordját, amihez még hozzájön a negyedmillió határontúli levélszavazat nem kevesebb, mint 94 százaléka. A 106 egyéni választókerületből mindössze tizenkilencet volt képes megszerezni a baloldal, s ebből is tizenhét Budapesten található. A Fidesz–KDNP nemcsak listán tudott látványosan több szavazót szerezni (míg a 2018-ban külön induló ellenzéki pártok listaeredményeit összeadva enyhe többséget kapunk, most közel 20 százalékkal maradtak kisebbségben), hanem 106 egyéni jelölje közül 102 ért el a négy évvel ezelőttinél jobb eredményt. És ha már itt tartunk: a baloldal csak nagyvárosi körzetekben tett szert egyéni mandátumokra, de ennek sem örülhet felhőtlenül, ugyanis bár Pécs és Szeged egy-egy felét megnyerte, a másikat a jobboldal vitte, a budapesti választókerületekben két helyen egy-másfél százalékon belüli volt a különbség és a 2018-as eredményekhez képest többen szavaztak jobbra Pest déli és keleti részén.

A fővárosi és megyeszékhelyeken lévő, lakótelepi övezetekhez tartozó szavazókörök eredménye alapján nem csoda, ha Tölgyessy Péter kénytelen volt belátni, hogy „a Fidesz egyre inkább a munkásosztály pártja”. Meg persze a teljes vidéki Magyarországé, hiszen a 2022-es egyéni választókerületi eredményei átlagosan 5,2 százalékkal voltak magasabbak a négy évvel ezelőttinél, és a Budapesten kívül található 88 egyéni körzet közül 24-ben 60 százalék fölötti eredményt ért el a jobboldal. Magyarország több mint háromezer települése közül csak 43 olyat találtunk, ahol a baloldal nem kapott ki listán a kormánypárttól! Ezek között két nagyobb település akad (Kazincbarcika, Tiszaújváros), valamint a már említett két dél-magyarországi megyeszékhely. A jobboldal viszont olyan városokat hódított vissza, vagy egyenesen el, mint Érd, Dunaújváros, Komló, Miskolc, Nyíregyháza, Szentendre, Szigetszentmiklós, Szombathely és Vác. Ezeket az eredményeket egyébként előre jelezte 2019 két megmérettetése, a májusi európai parlamenti (EP) választás, amelyen a Fidesz–KDNP egymaga megszerezte a szavazatok 52 és fél százalékát, illetve az októberi önkormányzati választás, ahol mint a 19 megyei közgyűlésben jobboldali többség alakult ki.

Budapesten akad választókörzet, ahol az összefogás reménybeli szavazóinak fele-harmada elveszett, sőt az északkelet-magyarországi megyékben ez akár szimpatizánsaik felére is elmondható. Egyértelmű az is, hogy a Jobbik-szavazóknak csak harmada tartott ki a párt mellett, így az összefogáshoz való csatlakozásból valójában – a kormánypártok mellett – a parlamentbe bekerülő Mi Hazánk húzott hasznot. Ennek is köszönhető, hogy ezúttal sem nem tévedett, sem nem túlzott Gyurcsány Ferenc, amikor azt mondta, hogy „az elmúlt 30 év legsúlyosabb vereségét szenvedte el ez az oldal, a vereség megrendítő.”

Ezt híven tükrözi az országgyűlés összetétele. Míg 2014-ben és 2018-ban egyaránt 133 képviselőt küldhettek a kormánypártok a parlamentbe, most ez a szám 135-re emelkedett, és mivel ellenzéki oldalon a Mi Hazánk hat mandátumot nyert, a féltucat baloldali pártnak 57 széken kell osztoznia. Legnagyobb ellenzéki frakciója a Demokratikus Koalíciónak lesz (belső megállapodásaik miatt valószínűleg 15 hellyel), amely egyébként választásról-választásra hízik, fordított arányban az MSZP és a Jobbik képviselőcsoportjaival, amelyek közepes méretű frakcióból fokozatosan lettek egyre kisebbek (jelenleg 10 és 9 hellyel), miközben a Momentum egyből felzárkózott melléjük 11 fővel. De helyet kell szorítani a 7 fős Párbeszédnek is és kipótolni öt főig az LMP mandátumait, hogy utóbbi a házszabály értelmében frakciót alapíthasson. Ellenzéki összefogás – bölcsőből koporsó.

Ez a parlamenti arány természetesen befolyással van az egyes pártok állami támogatására és közéleti láthatóságára, s nem csak a törvényhozási munkát (bizottsági elnökség, felszólalási időkeret), hanem a médiában való szereplési lehetőségeket illetően is. Azzal a trükkel, hogy közös listán indultak, a politikailag lejárt szavatosságú pszeudopártok (LMP, Párbeszéd) újabb négy évvel hosszabbították meg életüket, míg mások (Jobbik, Momentum, MSZP) tovább tudják leplezni döbbenetes szervezeti–szellemi válságukat. A Mi Hazánk bekerülésével viszont tarthatatlan az a képzet, hogy a hatpárti baloldal volna az egyetlen ellenzéki erő, miközben utóbbiak egymás közötti veszekedése garantált. Az ellenzéki kutyaszorítót mi sem jellemzi jobban, minthogy az összefogás hibás konstrukciójának feladásánál már csak az lenne hiteltelenebb, ha kitartanának mellette.

Többség dönt

A többség sohasem adott, a többséget meg kell szerezni, ehhez pedig meg kell szervezni s újra és újra előállítani. A többséget leginkább politikai eszközökkel lehetséges összetartani és főként kulturális eszközökkel szükséges megszilárdítani. A társadalmi többség megnyeréséből fakad a politikai többség létrejötte, amely parlamenti többséget eredményez és ha ezt kulturális többséggé sikerül transzformálni, akkor az tartós kormányzást ígér. A különböző politikai eszközökkel, gazdasági intézkedésekkel és kulturális üzenetekkel megkötött „társadalmi szerződés” betartásával és folytonos megerősítésével, sőt újabb és újabb rétegekre való kibővítésével érhető el a huzamosabb ideig tartó, egyetértés övezte kormányzás.

A Horn-koalíció például a rendszerváltoztatás gazdasági-társadalmi sokkhatásából ocsúdó posztkádári társadalom konszenzusán nyugodott (Hogy a szakértelem kerüljön kormányra – szólt az MSZP 1994-es szlogenje), az ezredfordulós „polgári kormányzás” ezzel szemben egy jövőorientált új többséget akart létrehozni (A jövő elkezdődött. 2001), aztán Medgyessy Péter ezzel szemben hirdetett „jóléti rendszerváltást”, majd következett Gyurcsány Ferenc 2004 és 2009 közé eső időszaka, amely a megszokott szocialista–liberális koalíciók progresszív változata volt. Ám a jozefinista attitűddel végrehajtott neoliberális reformok végül társadalmi ellenállással találták magukat szembe (2006 ősze, 2008-as szociális népszavazás), amely a 2006-os önkormányzati és a 2009-es EP-választások eredményeiben is kifejeződött. A Gyurcsány-féle fél évtized végén az MSZP–SZDSZ-koalíció felbomlott, a kommunikációs válságkormányzás, a szakértői technokrácia és a liberális értelmiség egyszerre lepleződött le, az SZDSZ kiesett az EP-ből, majd a magyar parlamentből is, a Bajnai-féle csődbiztosság pedig pontot tett a kétévtizednyire nyúlt posztkommunista időszak végére.

2010-re kialakult az új többség, amelyet szintén egy hozzá illő, kézenfekvő politikai csoportosulás vezetett: a Fidesz–KDNP-pártszövetség, élén Orbán Viktorral. A 2006-os önkormányzati választások óta tudni lehetett, hogy a baloldal legnagyobb tehertétele (Gyurcsány Ferenc) és legrosszabb szelleme (szabaddemokraták) ellenében földindulásszerű változás készülődik, amely a 2010-es választáson megszerzett, kétharmadot érő felhatalmazással be is igazolódott. A Fidesz még 1998-ban megfogalmazott vágya, vagyis hogy „rendszerváltásnál kevesebbre, kormányváltásnál többre” van szükség, végül 2010–12 között valósult meg, amikor 1989/90 folyamata végre befejeződött (Alaptörvény, kettős állampolgárság, médiatörvény, választási törvény). Ez rögvest egy új rendszer megalapítását is jelentette (Nemzeti Együttműködés Rendszere). Mindez az újabb két alkalommal megszerzett alkotmányozó felhatalmazással és az immár tizenkét évre bővülő (2010–2022) kormányzással korszakalapítással ér fel, pláne, ha – minden okkal és joggal – hozzászámítjuk ehhez Orbán Viktor első kormányzásának idején (1998–2002). A 2022-ben elkezdett ötödik Orbán-ciklus végére összesen húszévnyi kormányzást számolhatunk majd össze.

Centrális erőtér: 2009–2019

Történelmi szempontból 2010-ben a negyvenöt évig tartó kommunista diktatúra (1945–1989) és a rákövetkező húsz éves posztkommunizmus (1990–2010) – avagy egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat – után egy új korszak megnyitásának lehetősége állt elő, amely politikai szempontból új rendszert követelt meg.

Orbán Viktor 2009. szeptember 15-én nagy beszédet tartott a kötcsei találkozón, amelyben azt mondta, hogy a magyar politika erőterét sokáig jellemző kétpártiság véget ér, ugyanis „napjainkra megszűnni látszik a rendszer dualitása, s egy centrális politikai erőtér van kialakulóban”. Így pedig „megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg”, hiszen „huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza […] hosszú távon egy nagy centrális erőtérben rendezi el a politikai kérdéseket”.

Ez a berendezkedés hasonlít a Horthy-korszak törvényhozására, amelyben a kormánypárt (KNEP, Egységes Párt, Magyar Élet Pártja) központi szerepe érvényesült, és tőle jobbra és balra is voltak ellenzéki pártok, amelyek azonban ideológiai okokból kifolyólag nem tudtak egymással egyesülni. E berendezkedés érett megvalósulásának az 1926-os választás után összeülő Képviselőház összetételét tekinthetjük, ahol az Egységes Párt a vele szövetséges Keresztény Gazdasági és Szociális Párttal együtt – a szavazatok 66 százalékát begyűjtve – a mandátumok 84 százalékát bírta, kisebb balközép frakciók és néhány fajvédő között terpeszkedve. Az 1931-es és 1935-ös választások eredményeképpen ugyanez a felállás ismétlődött, némileg változó összetételű, töredezett baloldallal (kisgazdák, liberális demokraták, szocdemek) és cserélődő jobboldali főszereplővel (legitimisták). Az 1939-es választáson aztán a centrumtól balra stabilizálódás következett be (FKgP, Polgári Szabadság Párt, Szociáldemokrata Párt), a szélsőjobboldalon pedig nem kevesebb, mint féltucat frakció kapott helyet. Ez a pártrendszer szűk negyedszázadig stabil kormányzásra adott lehetőséget.

A centrális erőtér, vagyis a sajátosan háromosztatú pártrendszer a két világháború között és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének első tíz évében egyaránt jól leképezte a magyar társadalom politikai rétegzettségét. A két, egymással nagyjából azonos erőt képviselő szél közül ki tudott magasodni az egységes közép, amely elválasztotta őket egymástól. Ez a status quo addig tudott érvényben maradni, amíg sem a szélek önmagukban, sem együttesen nem voltak képesek integrálódni. Vagyis a centrum mellett nem jött létre egy egységes, vele azonos erőt képviselő tömb, azaz egy másik oldal. Ilyen a két világháború között valóban nem alakult ki, a negyedik Orbán-kormány alatt viszont igen. Ekkor megszületett egy olyan konstrukció, melynek reprezentánsa kijelenthette, hogy „ezt a szivárványkoalíciót, a liberálisokat, a kommunistákat, a konzervatívokat és a fasisztákat a szövetségben mi külön-külön képviseljük”.

Nemzeti blokk

A következő belpolitikai felállás lehetőségből néhány év alatt vált valósággá. A 2018-as választások után a magyarországi ellenzéki pártok (baloldaliak, szélsőjobboldaliak, neoliberálisok, zöldek) elkezdtek közeledni egymáshoz, amely a közösnek érzett kudarc együttes elsiratásával kezdődött a „Mi vagyunk a többség” címmel meghirdetett tüntetéseken. De már a választás előtt is voltak olyan szervezetek (Közös Ország Mozgalom, Viszlát Kétharmad), amelyek a „befogott orral” való taktikai szavazásra buzdították a különböző ellenzéki pártokat preferáló szavazókat. Végül 2018–19 fordulóján megszületett az ellenzéki egység a „rabszolgatörvény” ellenzéséből kiinduló parlamenti obstrukció, az MTVA épületébe való betörés és a szervezett utcai vandalizmus közös akciói során. A 2019-es EP- és a rákövetkező önkormányzati választáson már koordinált együttműködés valósult meg köztük, majd a koronavírus-járvány két éve alatt megtörtént a programszintű megállapodás (Közös alap), valamint az előválasztás lebonyolítása s ennek révén a közös miniszterelnök-jelölt kiválasztása, a 106 egyéni választókerületi jelölttel egyetemben, majd a közös kampánystáb felállítása s végül a közös lista tető alá hozatala következett.

Ezzel a hosszú, összesen négy évbe telő, hiszen 2018. április közepétől 2022. március közepéig elhúzódó folyamattal megszűnt a centrális erőtér és másfajta politikai felosztás jött létre, amely a megelőző évtizedeket jellemző konfliktusokat (kommunista–antikommunista, bal–jobb, progresszív–konzervatív) is integráló törésvonal mentén alakult ki, valamint számos, újabban felmerült globális és összeurópai kérdésre is választ követelt (koronavírus-járvány, infláció, orosz–ukrán háború). Ezt legjobban a nemzeti–nemzetközi ellentéttel jellemezhetjük, amely megszüntetve őrizte meg a rendszerváltoztatás hajnalától 1994-ig érvényesülő kommunista–antikommunista törésvonalat, valamint integrálta magába, de meg is haladta az 1994 és 2010 között domináló baloldali–jobboldali megosztottságot. A part a legaktuálisabb hazai, uniós, valamint világszerte egyszerre jelentkező konfliktus mentén szakad, ugyanis ezúttal globalisták és lokalisták, föderalisták és szuverenisták, nemzetiek és nemzetközi érdekeket szolgálók csapnak össze.

E három politikai felosztás között a folytonosságot a nemzeti kérdéshez való hozzáállás jelenti, a siker kulcsát pedig az, hogy a Fidesz–KDNP évtizedről évtizedre ki tudta bővíteni annak a nemzeti középnek a területét, amelyet fokozatosan helyezett a közélet centrumába. 2010 és 2019 között is jellemző volt, hogy a Fidesz–KDNP kormányon a nemzeti értékeket és a hazai érdekeket védelmezte, sőt ez már ellenzékben eltöltött éveikre is igaz volt, akárcsak a Fidesz ezredfordulós és a KDNP rendszerváltoztatás utáni koalíciós kormányzására. A 2010-es választásra az akkor már félévtizede együttműködő két, kezdettől fogva antikommunista, jobboldali párt egyenesen a Nemzeti ügyek kormánya címmel írt programot. A 2008 óta folyó, egymást felerősítő hatással bíró nemzetközi válságok (gazdasági válság, migrációs krízis, uniós szuverenitásharcok) és a jelzett hazai belpolitikai változások végül a 2010-es évek végére, 2020-as évek elejére élezte ki a nemzeti kormányzat és a nemzetközi érdekeket szolgáló ellenzék feloldhatatlan ellentétét. Ez az a törésvonal, amely a 2022-es választás idején is meghatározta a politikai látképet.

Egy ilyen helyzetben többséget szerezni, azt stabilizálni, sőt bővíteni a korábbiakhoz képest eltérő stratégiát jelent, ugyanakkor számos korábbi integráló eszköz továbbra is használható. Az 1998 és 2002 közötti kormányzás polgári platformja például egyre inkább nemzeti talapzattá szélesül, a politikai konszenzusképzésre használt eszközök (Békemenet, nemzeti konzultáció, népszavazás) fontossága csak fokozódik, a 2018-as választási győzelem utáni kötcsei beszédben megfogalmazott kívánalom („szélesen megyünk”) a jobboldali pártszervezésen túl pedig immár társadalompolitikai értelmet nyer.

A Fidesz–KDNP a 2022-es választásokon, mint már volt szó róla, listán több mint 3 millió szavazatot szerzett, többet, mint bármelyik párt az 1990-es első szabad választások óta. Ami legalább ennyire fontos, hogy a gyermekvédelmi népszavazáson a pártszövetség által támogatott álláspontot (4 X NEM) százezerrel többen osztották, mint akik listán rá és a Mi Hazánkra együttesen szavaztak. Ehhez képest a hivatalosan érvénytelen szavazásra buzdító Egységben Magyarországért listájára 235 ezerrel többen szavaztak, mint ahányan a népszavazáson megfogadták tanácsukat. Az eddigi népszavazásokra egyébként is jellemző volt, hogy a Fidesz–KDNP maga mögé tudta állítani a stabilan rá szavazókon és a rajtuk túl lévő peremszavazókon túl lévőket is. Példa erre, hogy a 2008-as szociális népszavazás mindhárom kérdésére 3,33 millió fő válaszolta azt, ami a pártszövetség álláspontja volt, és ugyanígy tett a kötelező betelepítésről szóló 2016-os népszavazáson is 3,36 milliós ember. A gyermekvédelmi népszavazáson pedig, még egyszer, immáron 3 millió 490 ezren osztották a kormánypártok véleményét.

Ez a helyzet arra utal, hogy vitathatatlanul létrejött egy domináns párt, amely a szavazók abszolút többségének akaratával kormányoz, ellenfelei pedig – ha egyáltalán képesek lennének rá – még összeállva sem tudnának vele azonos súlycsoportba kerülni. Mindez nagyon hasonlít a dualizmus korának belpolitikai berendezkedésére. Itt is egy-egy domináns párt uralta a közéletet: 1875-től egészen az 1905-ig a Szabadelvű Párt, majd 1910-től kezdve nyolc éven keresztül a Nemzeti Munkapárt. A Szabadelvű Párt bukásához az vezetett el, hogy 1904-ben formálisan is megalakult ellene a Koalíció (más néven „szövetkezett balpárt”), amelyben helyet kapott az egymással alapkérdésekben sem egyetértő összes magyar ellenzéki párt (Függetlenségi és 48-as Párt, Katolikus Néppárt, Nemzeti Párt, Országos Alkotmánypárt, Polgári Demokrata Párt, Új Párt). Akiknek egyetlen egy céljuk volt: megbuktatni gróf Tisza Istvánt.

Az 1905-ös választáson az éppen harminc éve hatalom lévő Szabadelvű Párt megbukott és e többpárti koalíció szerezte meg a parlamenti többséget, de kormányt alakítani nem voltak képesek, ami másfél évig tartó belpolitikai válsághoz vezetett. Az egykori kormánypárt fel is oszlott, így az 1906-os választáson elért eredményének köszönhetően a négypárti „szövetkezett ellenzék” kormányt tudott alakítani. A felemás eredményekkel járó ciklus után a Tisza által újjászervezett Nemzeti Munkapárt diadalmasan visszatért: az 1910-es választásokon közel kétharmados parlamenti többséget szerzett, a Függetlenségi Párt több kisebb pártra esett szét, egyes pártok frakciója elolvadt, mások feloldódtak vagy új ellenzéki pártok kerültek be a helyükre. Mindenestül visszaállt a világ rendje: Tisza kormánypártja a kellős közepén, körülötte az ellenzéki kispártok darabkái.

A centrális helyzetbe való visszakerülésen túl immár társadalmi többségbe is kerülő kormánypártok mögött széleskörű választói szövetség, egy valóságos nemzeti blokk alakult ki. A most megkapott, párját ritkító felhatalmazással élve a kormányzó pártszövetség képes lesz „megteremteni az osztályszövetségek rendszerét” (Antonio Gramsci), mégpedig a nemzeti integráció gazdasági és kulturális eszközeivel. Ebben a politikai helyzetben a legfőbb feladat most már nem az lesz, amit Orván Viktor 2009-es kötcsei beszédében még úgy fogalmazott meg, hogy hagyjuk magunk mögött a megosztó „állandó értékvitákat”, hanem hogy ezek túlnyomó részének végső lezárása után „elérjük az egyetemleges társadalmi egyetértést” (Guglielmo Ferrero). Vagyis az egész társadalom horizontjára szélesítsük ki a nemzeti konszenzust.

Felhasznált irodalom

A magyar politikai fejlődés logikája – Összehasonlítható-e a jelen a múlttal, s ha igen, hogyan? szerk. Csizmadia Ervin, Gondolat, Bp. 2017.

Békés Márton: Nemzet blokk – A Nemzeti Együttműködés Rendszere. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, Bp. 2022.

Guglielmo Ferrero: A hatalom – A legitimitás elvi a történelemben. ford. Járai Judit, Kairosz, Bp. 2001.

G. Fodor Gábor: Az Orbán-szabály – Tíz fejezet az Orbán-korszak első tíz évéről. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2021.

Antonio Gramsci: A déli kérdés néhány aspektusa [1926] = Uő: Politikai írások (1916–1926) vál. Szabó Tibor, ford. Farkas Mária és ts. Kossuth, Bp. 1985.

Kiss Viktor: Dominancia és hegemónia: politikai ideológiák a mai Magyarországon [kézirat] 2022.

Orbán Viktor: Megőrizni a létezés magyar minőségét [2009] Nagyítás, 2010. február 17.

Tilo Schabert: Boston Politics – A kreatív hatalomgyakorlás művészete. ford. Nagy Andrea–Szlukovényi Katalin, Alapjogokért Központ–MCC Press, Bp. 2022.

Simon János: Mi volt a Fidesz–KDNP sikerének titka (tények és hipotézisek) [kézirat] 2022.

Uralkodó párt – A Fidesz nemzetközi és hazai történeti összehasonlításban. szerk. Csizmadia Ervin, Méltányosság Politikaelemző Központ, Bp. 2021.

 

A szövegben közölt archív képek: Bethlen István Egységes Pártjának 1926-os választási plakátja (Bedő-gyűjtemény, Árverés 90 Bt.); a Tisza István-féle Nemzeti Munkapárt ellenzékének szatirikus ábrázolása a Borsszem Jankó 1904. november 27-ei számában.