Európa jövője a múltjában van.
Európában, pontosabban az Európai Unió működési mechanizmusával, ma két probléma van: a kontinens nyugati felének és középső részének politikai vezetése mást gondol a térszervezés és a társadalomműködés elveiről. Közelebből a nemzetállamok cselekvési jogosítványainak köréről és a hagyományos kötelékek fontosságáról. És mivel előbbiek adják az EU jelenlegi establishmentjét, ezért utóbbiakra tudják erőltetni akaratukat, amit antidemokratikus, sőt gyarmatosító gyakorlatnak éreznek. Az Európai Unió intézményrendszerének olyan átalakítása, amely a tagállamok demokratikus legitimációval rendelkező kormányainak kezébe adná (vissza) a közös döntések jogát, a függetlenségüket három évtizede elnyert közép-európai országok vezetőinek igénye. Ezzel szemben a felelősséggel nem rendelkező uniós testületek, elvont mechanizmusok és felhatalmazás nélküli csoportok növekvő befolyását azon államok vezetői – és a velük szövetséges transznacionális eurobürokrácia tagjai – erőltetik, amelyek birodalmi múlttal és ahhoz hasonló jövőképpel rendelkeznek.
Az Európai Unió törésvonalai
Az Európa jövőjéről, pontosabban az Európai Unió berendezkedésének szükséges és eljövendő reformjáról indult eszmecsere-sorozat (Future of Europe) két szempontból is szimptomatikus. Egyfelől, mert a Schuman-nyilatkozat beterjesztésére emlékeztető május 9-i Európa-napon – ami egy nappal követi a II. világháború európai végét jelző dátumot – nyitották meg s nem mondjuk november 9-én, a berlini fal ledöntésének napján, amely az európai egység reménységét hordozta. Másfelől azért, mert meghirdetésével egy időben az európai progresszív erők olyan offenzívába kezdtek, amely önmagában is jól demonstrálja a többnyire közép-európai konzervatív kormányok (élükön Orbán Viktorral) és a leginkább nyugat- és észak-európai (liberális, zöld, szocialista és „jobboldali”) uralkodó elit közötti különbséget, már ami a föderális és tagállami hatáskörök elképzelései között fennáll, például a család alkotmányos meghatározása vagy a szexuális nevelés jogosultsága tekintetében.
Nem kevésbé szimbolikus, hogy az EU jövőjéről szóló vitához Orbán Viktor éppen 2021. június 19-én szólt hozzá, mely napon a megszálló szovjet csapatok Magyarországról való távozásának harmincadik évfordulóját ünnepeltük. Beszédét azzal zárta, hogy a folyamatban lévő brüsszeli birodalomépítéssel kapcsolatban „mi tudjuk, milyen veszély fenyeget, hiszen csak harminc éve élünk szabadon”, majd hozzátette, hogy „mindig is mi voltunk Európa szabadságharcosai. Mi kiharcoltuk a szabadságot, nyugati barátaink pedig megörökölték.” Nagy különbség, amely nyugat felé alázatra, kelet felé pedig felelősségre int.
A bevezetőben jelzett két probléma gyökere közös, és eltérő területi–politikai felfogásokhoz kapcsolódik. Európai nyugati és középső része, nem minden történelmi előzmény nélkül (gyarmatosítás és az abból való kimaradás, birodalomépítés vagy függetlenségi harc, a Vasfüggöny két oldala, az EU alapítói és az „újonnan csatlakozottak”), az 1989 után eltelt két évtized nyugatosító tendenciája után elkezdett távolodni, majd „szétfejlődni” egymástól. A hidegháború után az Európai Unióban megszervezett kontinens az 1992-es maastrichti szerződéstől a nem kevés orientalista attitűddel övezett „keleti bővítés” hullámaiig (2004, 2007, 2013) egyszerre terjedt ki és mélyült el.
Békés Márton teljes írása a Látószög blogon olvasható.
