Azzal, hogy 2020–21 fordulóján egyetlen nemzetközi párttá állt össze az ellenzék a magyar kormánnyal szemben, a hazai történelemből immár száz éve jól ismert mintázat tért vissza. A magyarországi progresszív erők (radikális liberálisok és velük szövetkező baloldaliak) 1918 óta külföldi érdekeket kiszolgáló, kívülről irányított, egységes csoportot képeznek. A 20. század során több alkalommal is koalícióra léptek egymással, hogy keleti vagy éppen nyugati irányból várva az utasításokat, a nemzeti érdeket alárendeljék a mintául választott égtáj akaratának, amelyet a mindenkori „haladás” aktuális hordozójának véltek. Szövetségük legújabb változata arra készül, hogy 2022-től ezt a hagyományt folytassa.

Progresszív baloldal – nemzeti jobboldal

A jobb- és baloldal immár 250 éves ellentéte korántsem a múlté, bár a közöttük lévő értékkonfliktus tartalma valóban változik, pontosabban hangsúlyai kerülnek máshová. Van, amikor az államforma kérdése (királyság vagy köztársaság) áll inkább ellentétük középpontjában, máskor a kormányzás módja – például a demokrácia hatóköre, ennek részeként a szavazati jog – körüli viták kerülnek előtérbe benne, olykor a vallásos és a szekuláris berendezkedés igénye vagy éppen az osztályhovatartozás határozza meg jobban stb. A jobb és a bal tulajdonképpen politikai pozíció, de tartalmuk könnyen megragadható a konzervatívok és a különböző progresszív frakciók (radikálisok, kommunisták és szocialisták, liberálisok és neoliberálisok) közötti ellentétekben.

Míg a progresszívek a nagy modern hármasság, vagyis a racionalizmus, a szekularizáció és a haladáshit különböző intenzitását képviselik, addig a konzervatívok nem. A konzervatív erők, bármilyen árnyalatúak legyenek is (tradicionalisták vagy szabadelvűek, jobboldaliak vagy népiek), a szerves fejlődés, az értékőrzés, a kulturális örökségvédelem és a természetes rend – ami egyenlő a természet rendjével – tiszteletben tartása mellett állnak. Mindez közvetlen politikai következményekkel jár: miután a progresszív nézetek egyetemes elgondolásokból vétettek (felvilágosodás, marxizmus, kritikai iskolák), ezért az univerzális haladás igényével lépnek fel; ezzel szemben a konzervatív attitűd a természetet és az emberi létezést fizikai, értelmi és érzelmi határok, azaz keretek és korlátok között tudja, ennek megfelelően családokban, nemzedékekben, nemzetben és hazában gondolkodik.

Egyszerűen szólva a nemzetközi-progresszív baloldal és a nemzeti-konzervatív jobboldal az előbbi antropológiai, sőt ismeretelméleti felfogásból és a belőle következő filozófiai alapokból kiindulva végletesen eltérő gyakorlati programokat vall.

Ebből fakad, hogy a progresszív erők rendre univerzális előképeket, utolérésre méltó külföldi példákat, nemzetközi sorvezetőket keresnek, amiket követhetnek, a konzervatív erők viszont a hazai tapasztalatokat részesítik előnyben és itthoni körülményekből indulnak ki.

A progresszív gondolatok természetükből fakadóan univerzálisak, megvalósulásuk politikai kerete a birodalom (jellemzően valamilyen „unió”: Szovjetunió, USA, EU), így nem áll tőlük távol sem az „értékek zsarnoksága” (Carl Schmitt), sem ebből fakadóan a „normatív imperializmus” (Frank Füredi) érvényesítése. Ezzel szemben „a nacionalizmus antiimperialista teóriaként szabad és független nemzetekre alapozott világot kíván létrehozni” (Yoram Hazony), fókusza ezért lokális. Ebből következően a mindenkori politikai éltanulók utánzási vágya és a „saját tengelye körül forgó Magyarország” (Széchenyi István) megteremtésének hivatása áll szemben egymással. Mégpedig kibékíthetetlenül.

A haladás hasznos hülyéi

Az önállótlan mintakövetés hajlama és a folyamatos lekövetés kényszere a progresszív erőket történetpolitikai értelemben az összes égtájnak kiszolgáltatta már, amire a magyar politikatörténet a 20. század eleje óta – egészen napjainkig tartóan – rendszeresen példákat is szolgáltat. Ennek megfelelően a „magyarországi gondolatnélküli utánzó baloldal” gyakran megjárta a „szellemi importáruházakat”, mely viselkedés önkéntelenül is kiszolgáltatta őket ezek fenntartóinak, bár a politikai-ideológiai komprádorszerepet többnyire önként vállalták – amint azt Tőkéczki László megállapította. A mindenkori modernség éppen aktuálisnak és leginkább progresszívnek tekintett verzióit rendre hazai földbe akarták ültetni, akár talajcsere árán is.

Folytonoság figyelhető meg a századelős polgári radikálisoktól a kommunistákon keresztül egészen a szocialista és szabaddemokrata pártokig, sőt a mostani „habarékellenzékig” abban, hogy hol a mitikus Nyugat, hol egy keleti birodalom, újabban pedig ismét „Európa” felől várják az ideológiai innovációt és a politikai patronázst. Ez a politika logikája szerint aszimmetrikus viszonyt alakít ki: a magyarországi baloldal nemzetközi elvei és progresszív céljai miatt – szánt szándékkal vagy naiv önkéntelenséggel: mindegy – mintavételi helyének függőségébe kerül, így válva eleinte „külföldi szolgálatban álló párttá” (Antonio Gramsci), újabban pedig „globális hatalmi csoportok helyi rezidenseivé” (Pokol Béla). Nem nehéz ugyanis belátni, hogy az egyetemes haladás programjának helyi képviselője szükségszerűen és automatikusan rendeli alá magát annak, akit éppen követ.

Márpedig a hazai progresszívok egyöntetűen a „lemaradás diskurzusát” beszélik – ennek a beszédmódnak és a belőle fakadó politikai programnak volt jeles képviselője Bibó István, aki a „koalíciós időszakban” (1945–1948) annál is inkább szabatosan és teljességre törekedve fogalmazta meg a haladáselvűek örök krédóját, hogy ekkortájt a nyugati és a keleti mintakövetést egyformán lehetségesnek tartotta! 1946-ban például úgy fogalmazott (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága), hogy a címben foglalt országok „társadalmi és politikai fejlődése megakadt, […] nem tudta felmutatni azt az egyenesvonalúságot és belső hitelt, mely egyrészt Nyugat- és Észak-Európa, másrészt a Szovjetunió fejlődését jellemzi.” Bibó szemében tehát Nyugat-Európa és a Szovjetunió egyaránt haladónak számított.

Egy évvel később úgy vélte (A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme), hogy Magyarország 1945-ben az 1514 óta felhalmozott lemaradásának pótlására kapott lehetőséget, amikortól végre esélye van a „nyugati fejlődés fővonalára való visszatérésre”, mégpedig „egy tőlünk keletre lévő hatalomnak, a szovjethatalomnak a katonai erőfeszítése” által. Hogy a szovjet megszállók a „keleti fejlődés fővonalának” vágányára kényszerítik a „magyar társadalomfejlődést”, az Bibóban – rá igen jellemző módon – fel sem merült. A progresszív-racionalista felfogásra olyannyira jellemző szekuláris üdvtörténet bontakozik ki Bibónak ezekből a soraiból: „A társadalomfejlődésnek […] a szabadság felé haladó jellege a középkorban és újkorban nyugatról keletre haladva csökken”, és noha „a magyar társadalmi és politikai fejlődés hazai történelmünk első ötszáz esztendejében együtt haladt a Nyugattal, a 16. század elején azonban megakadt, s azóta egészen a legújabb időkig nem tudta a fejlődés egyenes útját megtalálni.” Nálunk megakadás, Nyugaton egyenesvonalú fejlődés.

Bibó egy évvel később, 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel küszöbén már úgy írt (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem), hogy kétféle politika létezik a magyar történelemben: egy „jövőbe, a haladás felé mutató” és egy „haladásellenes”, amelyben egyaránt találunk konzervatívokat, jobboldaliakat és fasisztákat, vagyis olyanokat, akik „a reakció zsoldjába álltak”. Ugyanettől az évtől kezdve a sztálinista kultúrpolitika képviselői (Lukács György, Révai József) is a „haladó erők” és a „reakciósok” harcának újabb és újabb felvonásait pillantották meg: lettlégyen szó államosításról, kulákverésről vagy Mindszenty-perről.

1949 és 1989 között a szovjet típusú progresszió diktatúráját nyögte Magyarország, azt követően húsz évig pedig a transzatlanti haladás hegemóniáját. A progresszió keleti–nyugati forgóajtaján a ’80-as évek közepétől lett igen nagy a tolongás, itt kerengtek például a pártértelmiségi reformközgazdászok, akikből neoliberális „szakértők” lettek (Bokros Lajos, Kornai János, Lengyel László, Tardos Márton), de a Szabad Nép sztálinista belpolitikai rovatvezetőjéből is lehetett Soros György személyes hazai megbízottja és SZDSZ-alapító (Vásárhelyi Miklós).

Külföldi szolgálatban álló pártok évszázada

A 20. század első két évtizedében egy olyan eszmei, politikai és kulturális televény alakult ki a dualizmusvégi Magyarországon, amely mindenestől képviselte a progressziót. Ennek a több komponensből álló „haladó erőnek” a fő képviselője a szabadgondolkodók köre volt (Huszadik Század, Martinovics-páholy, Szabadgondolat, Társadalomtudományi Társaság, Választójogi Liga, Világ), kiegészülve számos destruktív-szubverzív egyesülettel (anarchisták, antiklerikálisok, Galilei Kör) s kapcsolatot tartva a szociáldemokrácia fórumaival (Népszava, szakszervezetek). 1900 és 1918 között ezeknek az egymást személyileg és politikailag is keresztező ellenkulturális mozgalmaknak két olyan mozgatója volt, akik majd’ mindegyik sejt munkájában részt vettek: Szabó Ervin és Jászi Oszkár. Ez a konglomerátum jutott hatalomra 1918 októberében és működtette a Károlyi Mihály nevével fémjelzett „őszirózsás” rendszert, melynek kormányzatát a polgári radikálisokat, szociáldemokratákat és baloldali függetlenségieket tömörítő koalíció adta.

Jászi Oszkár egyetlen évtized leforgása alatt a progresszió valamennyi fokozatát megjárta: 1907-ben liberális baloldali programot hirdetett (Új Magyarország felé), 1911-ben a francia rítust követő (ateista-materialista) Martinovics-páholy főmesterévé avatták (lapjuk a Progresszió címet viselte), ottani „kőmíves testvéreire” alapozva hozta létre 1914-ben a Polgári Radikális Pártot, majd 1918–19-ben kormányposztot vállalt. Írásaiban a progresszív szóhasználat stréber példáira lelhetünk – használt kifejezései (a történelmi fejlődés vas kényszere, egyetemes európai fejlődés, modern haladás, művelt nyugat stb.) rendre a mintahordozó Nyugat utánkövetését diktálják, mégpedig „szegény, sötét Magyarország” számára, ahol még a „feudalizmus mocsara” és „ázsiai rendszer” honol. Jászi következetesen nemzetközi progresszív integrációs keretekben képzelte el a jövőt, akár Duna-föderációról, a Mitteleuropa-terv támogatásáról vagy a napjainkból is ismerős „Európai Egyesült Államokról” való fantáziálásról volt is szó.

Már 1907-ben leszögezte, hogy „a szocializmus a legelső politikai tényező lett, s vele szövetkezve döntögeti meg a szabadgondolkodó polgárság Róma igáját”. E kétkomponensű, látens progresszív párt létrejöttével kapcsolatban azt kérte követőitől, hogy „a radikális haladás hívei differenciálódjanak: egy radikális pártra, […] és egy intranzigens, forradalmi munkáspártra”. A Martinovics-páholy programja mindjárt „a két osztály tervszerű együttműködése” révén a munkásság és a „haladó polgárság” egyesítése volt, emiatt polgári radikálisokat és szociáldemokratákat egyaránt felvettek soraikba. A páholy vezetője, Jászi 1911-ben önmagukat „az emberi haladás internacionáléjának magyarországi seregének” nevezte. A Jászi-forgatókönyvet napjainkig érvényesíti a magyarországi liberális baloldal.

1918–19-ben a magyarországi progresszív erők – a polgári radikálisoktól Károlyin és a szocdemeken át a bolsevikokig – bejárták a külső erőre támaszkodás teljes spektrumát. Károlyi Mihály 1918 legvégén még így szónokolt: „Külpolitikámat a wilsoni elvekre alapítom. Nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson. […] Amerikára az a feladat vár, hogy átgyúrja egész Európát”. Itt a hamisítatlan Nyugat-imádat liberális amerikanizmusa szólalt meg, de rá három hónapra a progresszió keleti változata már Szovjet-Oroszország segítségében reménykedett. A Magyarországi Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsa 1919. március 21-ei kiáltványában úgy fogalmazott, hogy „kijelenti teljes eszmei és lelki közösségét az orosz-szovjet kormánnyal, fegyveres szövetséget ajánl Oroszország proletárjainak”. Kun Béla a KMP és a szociáldemokrata párt egyesítésével megvalósított puccsot egyenesen azzal indokolta, hogy a bolsevik csapatok már Kárpátalja előterében járnak és „sikerülni fog velük egyesülve, orosz segítséggel […] folytatni a diktatúra politikáját”.

A proletárdiktatúra összeomlása után a progresszió visszatért a Nyugat kebelére. A magyarországi kommunisták 1919-től kelet felé vették az irányt, az oktobristák pedig bécsi, prágai, párizsi emigrációba vonulva követtek el mindent hazájuk destabilizálása érdekében, pontról-pontra végrehajtva a nyugati antantországok és a Magyarországot körbevevő kisantantgyűrű akaratát. Megdöbbentően ismerős szavak azok, melyeket Jászi 1922-ben írt: „fel kell rázni Európa és a művelt világ demokratikus, pacifista és szocialista közvéleményét! […] Jöjjön tehát a legintenzívebb, a legkíméletlenebb külföldi propaganda a hatalom mai bitorlói ellen!” Jászi egy Károlyihoz írott levelében „elsősorban a magyar ellenzék kötelességének” nevezte felkelteni a „nemzetközi közvélemény lelkiismeretének viharát”. Ebben a munkában nem átallottak Seton-Watsonnal, sőt Masarykkal és Benešsel együttműködni, 1923–24-ben pedig a Trianon utáni Magyarországnak szükséges népszövetségi kölcsön odaítélése ellen lobbizni (sikertelenül).

Alig telt el negyedszázad, a II. világháború után is ugyanaz volt a recept, mint az előző világháború végóráiban. A szovjet Vörös Hadseregre támaszkodva a Szovjetunióból visszatérő moszkoviták (Gerő Ernő, Farkas Mihály, Lukács, Nagy Imre, Rákosi Mátyás, Révai) és a hazai illegalitás (Kádár János, Rajk László, Péter Gábor) – egymással időnként leszámolva-rehabilitálva – építették ki a kommunista diktatúrát 1945 és 1956 között. A nevezettek egyike-másika, például Gerő és Rajk, kifejezetten internacionalista pártmunkás is volt, hol a spanyol polgárháborúban, hol Csehszlovákiában, hol idehaza bukkanva föl. A diktatúra létrehozásához szervesen hozzájárult a „haladó erők” egyesítése a Baloldali Blokk név alatt működő (1946–1948) választási koalícióban. 1945 után a kommunista pártok (MKP, MDP, MSZMP) mindegyike internacionalista volt, amely a diktatúra természetéből fakadóan a moszkvai akarat puszta végrehajtását jelentette. Mindezt a szovjet megszállók – kifejezetten a hazai pártvezetők által kérvényezett – ittléte is nyomatékosította.

1956-ban, bő évtizeden belül második alkalommal nyúlt a külföldi fegyveres intervenció eszközéhez a magyarországi baloldal. A nemzeti forradalom leverésének politikai haszonélvezője, Kádár János 1957. május elsején a következőket mondta: „Ezen a napon az októberi sikertelen ellenforradalom fölött a munkásosztály nemzetközi segítségével döntő győzelmet aratott. A magyar dolgozó nép [ezért] ünnepli szabadon május elsejét, a proletár nemzetköziség ünnepét.” A fából vaskarika fogalmakra ez utóbbin kívül jellemző volt még a „szocialista hazafiság” kifejezés használata, vagy az az „internacionalista segítségnyújtás”, amelyben a Magyar Néphadsereg a szomszédos Csehszlovákia rovására éppen úgy részt vett 1968-ban, mint 1956-ban a magyarok ellen a Szovjet Hadsereg.

Az 1989/90-es rendszerváltoztatás után a magyarországi progresszió 1918/19 óta megismert mintázata – összefoglalva az, hogy minden árnyalata összefog az éppen aktuális égtáj akaratának kiszolgálására – zavartalanul folytatódott tovább. Az „őszirózsás” Károlyi-koalíció összetétele posztkommunista–liberális verzióban ismétlődött meg, amikor az állampártból létrejött MSZP-t és a „demokratikus ellenzéket” tömörítő SZDSZ-t 1991-től kezdődően a Demokratikus Charta összemelegítette, majd több alkalommal is kormánykoalícióra léptek egymással (1994–1998, 2002–2009). A progresszív szövetség mindkét komponense féltékenyen őrizte örökségét: egyikük a magyarországi diktatórikus baloldal egyenesági leszármazottja, a másik pedig a haladó-felforgató erők legújabb nemzedéke volt.

1990 és 2010 között az újrakötött progresszív szövetség egyöntetűen „a Nyugat” felé fordult, ami a transzatlanti tőke és politikai fórumainak kiszolgálását jelentette. A kritikátlan nyugatos progresszió rendre tettenérhető volt a privatizáció kivitelezésében, az eladósodásban, a szuverenitásátadásban, a globális-föderális fórumoknak (EU, IMF, Világbank) való megalázó alárendelődésben és a vágyott Nyugattól ellesett gazdasági, jogi, politikai és kulturális minták szolgai átvételében. Mindez várható volt, hiszen egyfelől a posztkommunista baloldal előtörténetéhez tartozó reformkommunisták már a ’80-as évek elejétől élénk transzferkapcsolatban álltak a neoliberális közeggel, az SZDSZ forgatókönyve (A rendszerváltás programja. 1989) pedig meg is fogalmazta, hogy „annak az Európának a része akarunk lenni, mely az elmúlt kétszáz évben nagyobb haladást ért el, mint az emberiség egész addigi története folyamán”, így hát „utódai vagyunk a polgári radikalizmusnak, […] amely utoljára érezte át teljes tragikus jelentőségében Magyarországnak a nyugati fejlődéstől való leszakadását.”

A 2010-es kormányváltás óta eltelt tíz év ezzel szemben egyfelől célba juttatta az eltérített rendszerváltoztatást, másfelől egy új korszak kezdetével kecsegtet. Az Orbán-évtized értékei szöges ellentétben állnak a megelőző évszázad progresszív törekvéseivel, hiszen 1) a nemzeti szuverenitás visszabővítését, 2) egy önálló magyar modell létrehozását és a 3) demokratikus legitimációval rendelkező többségi kormány cselekvési körének növelését jelenti. Mindez meg is hozta az eredményét: a 2006 októbere és 2019 októbere közötti tizenkét országos választás eredményei alapján „történelmi blokk” jött létre a Fidesz–KDNP mögött. Ezzel szemben az ellenzéki pártok egyetlen sikert tudnak felmutatni, mégpedig azt, hogy 2018 tavasza és 2021 tavasza között egyetlen nemzetközi párttá álltak össze. A Jászi-forgatókönyv, az oktobrizmus, a Baloldali Blokk, a Demokratikus Charta és a balliberális kormánykoalíció automatikus folytatása ez.

Mindez azt jelenti, hogy napjainkra a százéves mintázat újabb állomásához érkeztünk: ezúttal egy hatpárti progresszív koalíció jött létre, amelyben a különböző csoportok egy-egy „tőkefrakcióhoz” tartozva, a nemzetköziség különféle mutációit képviselik. Van, amelyik régivágású internacionalista (MSZP), van, amelyik eurokrata (Demokratikus Koalíció), egyikük a kozmopolitizmus neoliberális (Momentum), másikuk annak zöldbaloldali verzióját képviseli (Párbeszéd) és olyan is akad köztük, amely a nemzeti kérdés iránt teljes közömbösséggel viseltetik (Jobbik, LMP). A „szivárványkoalíció” valódi politikai stratégája, a magát az „európai magyarok pártjának” nevező DK elnöke, Gyurcsány Ferenc ki is mondta nemrégiben, hogy „a történelem úgy kell alakuljon, hogy ebből egy, belül színes, demokratikus blokk legyen, ez a sorsunk, ekkor tudjuk megcsinálni a történelmi küldetésünket”. Amely nem más, mint a külföldi példákat másoló, következésképpen idegen érdekeket szolgáló progresszió.

Operation Progress

Ebből nem is csinálnak titkot! Nagy volt az öröm a baloldal háza táján, amikor 2020–21 fordulóján Joe Biden lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke. A Momentum elnöke, Fekete-Győr András egyből kijelentette, hogy „a Momentum Biden természetes szövetségese lesz, és ugyanazokért fog küzdeni: a nyugati szövetségi rendszer, így a NATO megerősítéséért, az orosz és kínai befolyás leépítéséért, a világ demokratikus intézményeinek megszilárdításáért”; Karácsony Gergely pedig biztosított mindenkit, hogy „már fel is vették a kapcsolatot a Fehér Ház és az State Department illetékeseivel, hogy erősítsük Budapest és az új amerikai adminisztráció közötti együttműködést, […] legyen szó akár klímavédelemről, akár a járvány elleni védekezéssel kapcsolatos nemzetközi koordinációról, akár a jogállamiság és a demokrácia védelméről”. Az újdonsült washingtoni kapcsolat mellett az európai uniós kötelék is erős: ezesetben egy vezető pártkáder, Apró Antal unokája és egy valamikori illegális kommunista, Donáth Ferenc unokája, vagyis Dobrev Klára és Donáth Anna jár az élen a Magyarországgal szembeni „jogállamisági mechanizmus” érvényesítésében.

Nem véletlen az sem, hogy azon ügyek közös képviselete, amelyekben mindannyian globális fellépést sürgetnek (jogállamiság, klímavédelem, korrupció, migráció, transzparencia), rendre kiegészülnek olyan intézményi integrációk erőltetésével, amelyek szuverenitáscsökkenéshez vezetnek (euró, Európai Ügyészség, korrupcióellenes ügyészség). A kormányzati munkára való felkészüléshez pedig olyan agytrösztök (Egyensúly Intézet, Eötvös Károly Intézet, Mérték Médiaelemző Műhely, Policy Solutions, Political Capital) segítségét veszik igénybe, az általuk előnyben részesített médiákkal (444, Magyar Narancs, Telex) és oknyomozókkal (Átlátszó, Direkt36, K-Monitor) együtt, amelyek a nemzetközi Soros-hálózat forrásaiból (is) üzemelnek.

Előbbi ismert politikusai között feltűnően sokan vannak pályájukat a globális nemkormányzati szervezetekben kezdők (Dorosz Dávid, Jávor Benedek, Szabó Tímea), utóbbi vezetőinek külföldi – egyetemi, gyakornoki, életviteli, akár szolgálati – háttere pedig abból adódik, hogy az Erasmus-nemzedék tagjai (Fekete-Győr – Franciaország, Donáth – Hollandia, Orosz Anna – Németország, Hajnal Miklós – Nagy-Britannia), esetleg eleve a tengerentúlon születtek (Berg Dániel – New York, Cseh Katalin – Torontó [akik ketten egy párt alkotnak]).

A baloldali összefogás tagjai közül a nemzetközi – köztük Soros György által finanszírozott – NGO-kkal és az általuk tematizált ügyekkel leginkább a Párbeszéd tart kapcsolatot, a párt egyik társelnöke, Karácsony Gergely egy ellenzéki főváros-hálózat alapítását is kezdeményezte, Prágától, Pozsonytól kezdve Varsón és Budapesten át egészen Isztambulig. A Momentum-mozgalom 2017-ben azzal indult, hogy megakadályozta a budapesti olimpiarendezést, egyértelműen Párizst hozva ezzel helyzetbe. Ez a baloldali összefogásnak az a pártja, amely eszméin túl kapcsolatrendszerében is a leginkább nemzetközi beágyazottságú. Vezetői hol Macron feleségével találkoznak, hol Mark Ruttéval egyeztetnek, hol pedig Guy Verhofstadttal kampányolnak, képviselői az Európai Parlamentben a föderalista-liberális Renew-frakcióban ülnek, a határainkon túl élő magyarokat pedig nyíltan a román és szlovák testvérpártjaikra való szavazásra buzdítják.

A Momentum, a DK és az MSZP összesen hét európai parlamenti képviselőjének 2019 óta folytatott munkája kifejezetten a magyar nemzeti szuverenitás csökkentésére s ennek érdekében a brüsszeli–strasbourgi testületek informálására irányul. Mindezt a Századvég friss kutatása is megerősíti, amely az ellenzéki pártok európai parlamenti képviselőinek kapcsolati hálóját és az általuk jegyzett módosító javaslatok tartalmát vizsgálta. Eszerint „az ellenzéki képviselők külföldi, külső kapcsolatainak aránya közel 100 százalékos” és „elmondható, hogy a magyar baloldali erők az Európai Parlamentben túlnyomórészt a magyar kormánnyal szemben ellenséges partnerekkel működnek együtt”.

Jászi Oszkár intelligens, művelt, tudós ember volt, aki saját elméleteit is kritika alá vette, amerikai emigrációja alatt antikommunista lett, sőt a végén közel került a népiekhez.

Legjellemzőbb képviselőjük, Fekete-Győr Momentum-elnök a maga primitívségében őszinte módján ezekkel a szavakkal hirdetett programot: „Az ország vezetői nem éltek a nyugati világtól és benne az EU-tól kapott történelmi lehetőséggel […] távolabb kerültünk a Nyugattól […] Az a feladatunk, hogy visszataláljunk a gyökereinkhez, amelyek Nyugaton vannak.” A program ismertetésekor, sajátos politikaföldrajzi felfogás mentén, egy „Románia mögött és még Bulgária előtt” járó, elmaradott országról beszélt, így számukra, mint mondta, „Észtország lett a példa, akiket érdemes viszonyítási pontként szemlélni”. A Momentum a progresszív láncolat legfantáziátlanabb tagja, 2022-es programja (Új Rendszerváltás Terv) és a rákövetkezőkről alkotott víziója (Új Magyarország Terv) már az elnevezés szintjén sem hoz semmilyen újdonságot (vö. A rendszerváltás programja. 1989, Új Magyarország felé. 1907).

Kívülről irányított – belülről vezérelt

Amikor a baloldali politika nemzetközi-progresszív alapjairól és a jobboldali politizálás nemzeti-konzervatív talapzatáról beszélünk, valójában három sík hosszanti keresztmetszetét adjuk. A legmélyebb, antropológiai szinten David Goodhart szerint a „bárhol” és a „valahol” beállítottságú emberek vannak, előbbieket mobil, progresszív individualizmus jellemzi, utóbbiak náluk sokkal „konzervatívabbak és közösségelvűbbek”, ők helyhez és egymáshoz kötődnek. A következő szinten Lothar Fritze szerint az individualista–univerzalista és a kollektivista–partikuláris világnézet ellentétpárja helyezkedik el. Ezek végezetül kétféle politikai törekvésben csúcsosodnak ki, amelyeket Tőkéczki László egyfelől egy „szakértői elit” modernizációs programjával, másfelől „a nemzeti identitás és a közösségi szolidaritás” érvényesítésével ír le.

Ugyanoda jutottunk tehát vissza, ahonnét elindultunk: haladáselvű univerzalisták és nemzeti lokalisták állnak szemben egymással, amely a jelenlegi magyar pártrendszerben a nemzetközi érdekeket szolgáló balliberális ellenzék és a nemzeti értékeket védő jobboldali kormány konfliktusában képeződik le, az európai politikában föderalisták és szuverenisták párharcává tágul, korunk egészét pedig a globális–lokális ellentéttel fogja át. A más és más absztrakciós szinteken, de ugyanarról az alapellentétről szóló szembenállások időben és térben meglehetős állandóságot mutatnak.

Tőkéczki László 1997-ben írott sorainak érvénye mit sem változott: „A magyarországi baloldal évszázados gondolattalansága ismét kiütközik: ők mindig hasonlítani akarnak valakire vagy valamire (Wilsonra, Marxra, Leninre, a Szovjetunióra, Amerikára, a Világbankra), mert azok […] mindig »haladók« és »modernek«.”

A 21. századi globalizáció elmúlt két évtizedének eseményei e régi történet új keretezésére adnak lehetőséget, de egyúttal jó okot is. Kiss Viktor frissen megjelent könyvében például egy földrajzilag nem rögzített konfliktust lát a privilegizált globális Belül és az abból kiszoruló, szintén globális Kívül között. A „posztmodern kapitalizmusnak” – a szerző cáfolhatatlan megfigyelése szerint – intenzív, spekulatív és extenzív tőkelogikája van, amely az autentikus helyeket és a hozzájuk való természetes kötődést felszámolja. Ebben a helyzetben a termelés virtuális centrumában s a hozzá tartozó elosztási gyakorlat kedvezményezetti oldalán lévők igyekeznek kívül tartani azokat, akik a globalizáció árnyékos oldalára kerültek – írja. Ebben a konfliktusban Kiss nem azonosít földrajzi kötöttségeket (szerinte azt a Tőke már úgyis felszámolta), és az osztályegyenlőtlenség leküzdésének régi vágyát megszüntetve-megőrizve alakít ki egy posztmarxista (kulturális, nemi, ökológiai) politikai perspektívát. Újszerű álláspont, amellyel érdemes vitatkozni, főleg a gazdaság helyett a földrajzra fókuszálva!

Ezzel a felosztással szemben nemzeti-konzervatív perspektívából ugyanis határozottan az látszik, hogy a tereket tényleg tőkésítő, a helyeket valóban felszámoló és a közösségeket könyörtelenül szétporlasztó globalizáció összes fegyvere – köztük a neoliberális ökonómia, a „nyílt társadalom” diktátuma, a multikulturalizmus, a bevándoroltatás és a családellenes propaganda – most a Föld utolsó szilárd földrajzi rögzítettsége és kulturális kötöttsége, vagyis a néphez és nemzethez tartozás ellen szegeződik. A progresszió minden rendű-rangú képviselői, bármilyen égtáj felé is nézzenek aktuálisan, annak a gátnak a lebontásán dolgoznak együttes erővel, amely egyedüliként áll a mindenen átcsapó, mindent elmosó globális áradás útjában. Vagyis a kívülről irányított globális progresszióval szemben egyetlen alternatíva van: a belülről vezérelt nemzeti konzervativizmus. A távolból menedzselt helyett a Magyarországról kormányzott Magyarország programja.

Békés Márton

Felhasznált irodalom

A rendszerváltás programja – SZDSZ. kiad. Magyar Bálint, Bp. 1989.

Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. kötet, szerk. Nagy Endre és ts. Magvető, Bp. 1986.

G. Fodor Gábor: Gondoljuk újra a polgári radikálisokat. L’Harmattan, Bp. 2004.

Lothar Fritze: Kulturkampf – Moralischer Universalismus statt Selbstbehauptung? Junge Freiheit, Dresden, 2021.

Fukász György: Szabadkőművesség, radikalizmus és szocializmus az 1918 előtti Magyarországon – A Martinovics Páholy történetéhez. Párttörténeti Közlemények, 1961/2.

Gratz Gusztáv: A forradalmak kora – Magyarország története 1918–1920. Bp. 1935.

David Goodhart: Úton hazafelé – A populista lázadás és a politika jövője. ford. Horváth Judit, Századvég, Bp. 2019.

Éber Márk Áron: Neoliberálisok a szocialista Magyarországon = Neoliberális hegemónia Magyarországon. szerk. Antal Attila. Noran Libro, Bp. 2019.

Yoram Hazony: A nacionalizmus erénye. ford. Horváth Judit–Vági Balázs, Századvég, Bp. 2019.

Jászi Oszkár publicisztikája. vál., szerk. Litván György–Varga F. János, Magvető, Bp. 1982.

Kádár János beszéde. Népszabadság, 1957. május 3.

Károlyi Mihály beszéde. Pesti Hírlap, 1918. december 31.

Dimitrios Kisoudis: Der Globalismus – Terreur und Terroir. Sezession, 100. szám, 2021/február

Kiss Viktor: Kívül/Belül – Egy új politikai logika. Napvilág, Bp. 2021.

Kovács Dávid: A kommunista hagyománypolitika kezdetei Magyarországon = „Tudják már a kisgyerekek is” – Fejezetek a proletárdiktatúra ideológiai és kulturális alapjainak megteremtéséről. szerk. Máthé Áron, NEB, Bp. 2017.

Kun Béla: A Magyar Tanácsköztársaságról. Kossuth, Bp. 1957.

Lánczi András: Már csak egy értelmiségi mítosz menthet meg bennünket? Kommentár, 2011/4.

Liptai Ervin: Adalékok a magyar Tanácsköztársaság és Szovjet-Oroszország fegyveres szövetségének kérdéséhez. Hadtörténelmi Közlemények, 1957/1–2.

Litván György: Hazaárulás-e a hazára „árulkodni”? – A polgári radikálisok nemzetfelfogása. Valóság, 1982/12.

Mályusz Elemér: A vörös emigráció [1931] Attraktor, Máriabesnyő, 2015.

Branko Milanović: Kapitalismus global. Über die Zukunft des Systems, das die Welt beherrscht. Suhrkamp, Berlin, 2020.

Molnár Tamás: A jobb és a bal. Kairosz, Bp. 2002.

Schmidt Mária: Országból hazát – Harminc éve szabadon. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2020.

Szabadkőművesi program. Dr. Jászi Oszkár főmester tv. székfoglaló beszéde a Martinovics páholyban. Progresszió, 1911. február 1. [melléklet]

Tőkéczki László: A magyarországi baloldal száz évének állandó módszere. Hitel, 2014/június

Tőkéczki László: A nemzeti politika funkciói [1995] = Uő: Történelem, eszmék, politika. Kairosz, Bp. 1999.

Tőkéczki László: A racionalizmus problémái. Irodalmi Szemle, 1999/3–4.

Tőkéczki László: Az ideológiák itthoni metamorfózisa. Hitel, 2002/március

Tőkéczki László: Hogyan fordították „Európát” a magyar önérzet és öntudat ellen? Hitel, 2009/november

Tőkéczki László: Ki az igazi európai? [1997] = Uő: A múltból örökölt ország. Századvég, Bp. 2000.