Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója és a Kommentár folyóirat főszerkesztője interjút adott a Mandinernek. A beszélgetés a folyóirat és az M5 csatorna koprodukciójában készülő Kommentár Klub című kulturális magazinműsor évadzáró részének témáihoz kapcsolódott. A beszélgetésben szó volt a nyugat-európai új antiszemitizmusról, a Magyarország elleni uniós eljárásokról és arról, hogy az elmúlt több mint egy évtized tanúsága szerint a magyar jobboldal társadalmi konszenzusképző erővel rendelkezik. Az erre vonatkozó kijelentések rövidített és szerkesztett változatát közöljük.
Nyugaton a helyzet változóban
A nyugati mainstream progresszív erők (amelyek az euro-bürokrácia derékhadát adják, illetve közülük kerülnek ki a LIBE Bizottság ülnökei és főként a bizottsági jelentéstevők, valamint a háttéranyagíró NGO-funkcionáriusok ) ma már nem a régimódi, partizánromantikás antifasiszta konszenzus, hanem az újgenerációs, szivárványos antirasszizmus képviselője. Amely szerint Izrael egy kirekesztő, etnikai homogenitásra törekvő, az államnak zsidó/izraelita karaktert adni akaró, gyarmatosító hatalom, mellyel szemben a palesztinokat kell támogatni. Ez az 1967-es arab–izraeli háború után a nyugati balos körökben elterjedt nézet, melyet nem kevés ügynöki munkával élesztett fel és terjesztett el az arab országok legnagyobb patrónusa, a Szovjetunió. A baloldal antiszemitizmusa az anticionizmus, amely sokféle módon megnyilvánul, a nemzetközi bojkottmozgalomtól (BDS) kezdve Izrael önvédelemhez való jogának megtagadásán át egészen a Hamász finanszírozásáig.
Hogy a régi, szovjetbarát anticionizmus és az újabbkeletű progresszív Izrael-ellenesség retorikailag mennyire hasonló, arra jól rávilágít a következő idézet a hatnapos háború idejéből, amelyet annak idején a Magyar Néphadsereg lapja közölt: „A villámháborúban aratott sikert Izrael most területrablásra akarja kihasználni. Hangja a győzelemtől elvakult hódítóé, s módszerei, amelyeket a megszállt arab területeken, nemzetközi színtéren pedig a propagandában, a diplomáciában alkalmaz, meghökkentő módon éppen a második világháború náci agresszorainak receptjeit másolják.”
Benjámín Netanjáhú volt izraeli kormányfő szerint „az antiszemitizmus elleni fellépéséért igen sokat tett a magyar miniszterelnök”, amelyet az egymással egyébként nem túl jó viszonyban lévő hazai zsidó szervezetek (EMIH, Mazsihisz) is készségesen elismernek, de legutóbb a Zsidó Világkongresszus elnöke is ráerősített. Az elmúlt tíz évben nemcsak a magyar–izraeli kapcsolatok fejlődtek, de a hazai izraelita közélet is szervesen bontakozik ki, 2017-ben például úttörő, kétkötetes Talmud-fordítás jelent meg, a kormány zéró toleranciája az antiszemitizmussal kapcsolatban vitathatatlan (nem úgy, mint az ellenzéké), zsidó lapok pedig nem csak, hogy működnek, hanem kínálatuk bővül, legutóbb például egy nagyon informatív, szabadelvű-konzervatív termékkel, a Neokohn.hu-val.
Ehhez képest Judith Sargentini Baloldali Zöldek pártja, amely 1989-es megalakulásakor magába olvasztotta a Holland Kommunista Pártot, csatlakozott az Izrael ellenes BDS-mozgalomhoz, a képviselőnőnek pedig közismert palesztinbarátsága vagy inkább Izrael-ellenessége. Ezek után (nem) lesz meglepő, ha elárulom: amellett, hogy határozottan bevándorlásbarát és föderációpárti, Strasbourgban az LMBT-frakcióközi munkacsoport tagja volt.
Sargentini önmagában példázza a nyugati baloldal bizarr perfiditását.
Jobboldali törzsszövetség
„Jobboldali törzsszövetségnek” nevezzük azt a közösség-szerkezetet, amely a hazai konzervatív tábort integrálja. Pogrányi Lovas Miklós megfogalmazásával élve „a törzsszövetség elsőszámú szervező elve a kereszténydemokrácia”, képviselői azok, akik „a demokráciát nemzeti alapra helyezik”, ezen kívül „meghatározó, integráló csoportja a jobboldalnak a népi mozgalom” is. A jobboldali tábor az egyik szárnyon vannak „a nemzeti liberálisok, illetve a liberális konzervatívok, a mérsékeltebb hangnem képviselői”, a másikon pedig a jobboldali radikálisok és forradalmi konzervatívok helyezkednek el, de akadnak még katolikus tradicionalisták és neoprotestánsok, ökokonzervatívok és identitáriusok is. A jobboldali konszenzusnak nem részei a nemzetiszocialista bűnök mentegetői, pláne tagadói vagy nosztalgiázói.
Az a bizonyos kötcsei Orbán-kijelentés, hogy „szélesen megyünk”, pontosan azt jelenti, hogy a jobboldali kormányzás mögött létrejöjjön egy széleskörű társadalmi koalíció és ennek kulturális reprezentációja. Ez nem a „polgári Magyarország” jelszavának meghaladása, hanem éppen társadalmi talapzatának kibővítése. A miniszterelnök 1987-ben szakdolgozatát (Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben) a lengyelországi ellenzék szervezetéről írta, mégpedig Antonio Gramsci Az új fejedelemben tett megállapításai alapján! Semmiképpen nem hathat tehát furcsán, ha az olasz marxista (?) politikafilozófus fogalmaira hivatkozva a következőket állítjuk.
A Fidesz–KDNP mögött olyan „történelmi blokk” áll, melynek fennállását „kulturális hegemóniával” kell megszilárdítani.
Ennek eszköze pedig a konszenzusképzés, amely nem mehet másként, mint a társadalmi-politikai-ideológiai közép kiszélesítésével, melynek tengelye körül minden – így az egymástól távoli szélek párosa is – forog.
Szellemi lejtmenetben a baloldal
Társadalmi képviseletben és bizonyos ideológiai és gyakorlati argumentumokban (multik megadóztatása, munkahelyteremtés, neoliberalizmus-ellenesség, rezsicsökkentés, stratégiai ágazatok visszavásárlása) a mai magyar jobboldal nemcsak szerencsésen, hanem – össznemzeti képviseletre irányuló határozott igénye miatt – magától értetődően integrálta magába a baloldal legszimpatikusabb vonásait, mint amilyen a szociális biztonság megteremtése, a tőkejövedelem társadalmasítása, az államvagyon visszaszerzése. Mindez persze a nemzeti érdekvédelem miatt történik. A hazai baloldal politikai képviselete ezzel szemben jóideje feladta a társadalmi többség anyagi érdekeinek képviseletét, mégpedig a ’90-es évek második és a kétezres évek első felében nyugatszerte népszerű neoliberális napirend kedvéért.
Clinton, Blaire, Schröder és Gyurcsány közel egy időben kormányoztak/kommunikáltak, mindannyian a „washingtoni konszenzus” nevében.
Ennek a programnak még volt ideológusa, Anthony Giddens személyében, aki kidolgozta a „harmadik út” (third way) elméletét, mégpedig az általa leírt „reflexív modernizáció” keretébe ágyazva. Giddensnek 2005 és 2007 között három könyve is megjelent idehaza a Demos Könyvek sorozat részeként, amelyet a DEMOS Alapítvány gondozott, jócskán élvezve a Miniszterelnöki Hivatal támogatását. Sőt, Gyurcsány Mozgó Világba adott interjúinak kötete egyenesen Giddens professzor úrnak pedig azt válaszolom… címmel jelent meg. Ehhez a 15 évvel ezelőtti – laposka, utánzó, önállótlan – ideológiatermelési gyakorlathoz képest a mai pártszerű baloldal, egészen pontosan a magyarországi progresszív erők politikai képviselete szellemi restségben szenved, eszmék iránt nem érdeklődik, ideológiára nem tart igényt, folyóiratai nincsenek, könyveket nem ír és nem olvas. A baloldal szellemi fölénye megszűnt, politikai válsága pedig kulturális válság.
Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.
