Az állam stabilitása nagyban függ a kulturális egyediség maradandóságától és a kulturális egység fennállásától, ezek ugyanis a nemzeti szuverenitás és a népszuverenitás talaján álló, külső-belső demokratikus önrendelkezés alapjaihoz tartoznak. Annál is inkább így van ez, mert korunkban egyre inkább államfölötti és nemállami szereplők támadják a nemzetállamokat. Ez a küzdelem a szokványos gazdasági és jogi területek mellett pedig egyre inkább a „puha hatalom” terrénumán zajlik, ahol kevésbé észrevehető és nehezebben megállítható, de éppen ezért veszélyesebb tevékenység folyik az állam alapjainak aláásása, vagyis a destabilizálás érdekében. Manapság a nemzeti határokért vívott küzdelem a kulturális határokért folytatott küzdelemmel esik egybe.

A XXI. Század Intézet igazgatója, Békés Márton a Látószög blogon tette közzé Tézisek a kulturális szuverenitásról című írását, amelynek rövidített változatát közöljük.

A kultúra stratégiai terület

A kultúra nem más, mint az emberi közösségek által létrehozott jelentés. A kultúra tartalmilag mindenekelőtt szimbolikus, kollektív alkotás. Célja az egyes egyénnek egy őt meghaladó összefüggésrendszerbe állítása, világmagyarázat adása és nem csak materiális irányjelzők biztosítása. Thomas Eliot híres megfogalmazása szerint a kultúra „a társadalomnak mint egésznek a megalkotása, olyasvalami, ami a társadalmat társadalommá teszi”. A kultúra hozza létre a társadalmat, és a társadalom teremti a kultúrát. Végeredményben tehát „a társadalom nem más, mint amikor az emberek együtt kultúrát hoznak létre” (Karl Hess).

A kultúra gyakorlati értelemben szimbólumok segítségével elsajátítható jelképrendszer, amelyet emberek megelőző nemzedékei teremtettek. Létrehozása, megismerése és átadása egyaránt társas folyamat; ezek mindegyike olyan csatornákon keresztül történik, mint a hagyomány, a nyelv, a fogalmak, az eszmék, az értékek és normák, a közösségi szokások és törvények stb. Ezek hordozzák a társas együttélés és az egyéni viselkedés szabályait; márpedig ezen információk továbbadásán, elsajátításán, szankcionálásán nyugszik a közösségi élet rendje. Amint Tőkéczki László írta: a kultúra az „egyetlen szellemi hatalom”, amely a társadalom centrifugális erőit „egy konszenzusos és integrálni képes műveltség” által össze tudja tartani.

Egy-egy állam szilárdságát társadalmi rendjének stabilitása adja, amelynek előfeltétele a közös kultúra. Nem csak a gazdasági teljesítőképesség, a belpolitikai stabilitás és a külpolitikai cselekvőképesség tehát az állam létérdeke, hanem a mindezeket egyáltalán lehetővé tévő „kulturális altalaj” sértetlensége és állandósága. A lehető legtágabban értett kultúrának része a politika is – ám nem a kultúra a lágyrész, amelyet a politika páncélja fog körbe és védelmez, hanem fordítva: a kultúra az a rugalmas, de szilárd burok, amelyen belül a közösségről szóló döntések meghozatala zajlik. Emiatt nem a politikán keresztül kell beszélnünk a kultúráról, hanem fordítva: a kultúrán keresztül a politikáról.

Éppen ezért kell bevezetnünk a kulturális szuverenitás fogalmát, amely a kulturális egyediség és a kulturális egység integritását jelenti, beleértve a nemzeti összetartozáshoz kapcsolódó (nyelv, szimbólumrendszer, etnikum, lakóhely) és a család sértetlenségét szavatoló (nemi identitás, gyermekek védelme, szülők jogai és kötelességei, nemzedéki kapcsolatok) elemek összességét. A kulturális szuverenitás nem más, mint az állami szuverenitás fatörzsének gyökérzete.

A szuverenitást kulturális eszközökkel ássák alá

Az állami szuverenitás védelme az önrendelkezés elsődleges ügye. A nemzetállamok szuverenitását évszázadokon keresztül főképpen birodalmak fenyegették, azonban a 20. század utolsó évtizedétől kezdve egy ennél sokkal nehezebben felismerhető és elhárítható veszély jelentkezett. Ez jelenség, amely a 21. században fokozódik, a globalizáció folyamatába illeszkedik. Ennek során egyre inkább nemzetközi kormányközi és nemkormányzati szervezetek (NGO), európai uniós testületek, üzleti körök igyekeznek a nemzetállami szuverenitást csökkenteni, átjárhatóvá tenni vagy a maguk javára kiszervezni. Ennek eredményeképpen a nemzetállamokat ma egy láthatatlan birodalom fenyegeti.

A hagyományosan államokhoz köthető (gazdasági, geopolitikai, katonai, kereskedelmi) fenyegetések mellett ennek révén megjelent egy másfajta ellenséges befolyásszerzés, amely bár lassabban és észrevétlenül zajlik, mégis maradandó, ugyanis hosszú távú kulturális áthangszerelést tesz lehetővé.

Ebbe a folyamatba ágyazódik az az évek óta tapasztalható jelenség is, hogy a hazai progresszív erők (aktivisták, médiák, NGO-k, pártok) mindjobban az európai/transzatlanti centrumok kliensei, hovatovább patronált szervezeteinek klónjai, amely művelődési mércéiket, kulturális témáikat és politikai nyelvhasználatukat sem hagyja érintetlenül. Mindez közvetlen veszélyt jelent a magyar állam (kulturális szuverenitásának) integritására.

Nemcsak szuverenitássérelmet, hanem demokratikus deficitet is jelent, hogy külső állami, államközi és nemállami aktorok ellenőriz(het)etlen befolyást gyakorolnak az államok belső életére. Korunkban megsokasodtak azok a csatornák, amelyeken keresztül olyanok hozhatnak döntést egy-egy állam területén, akiknek erre demokratikus felhatalmazásuk nincsen és következményeik sem vonatkoznak rájuk. Erre a katonai, diplomáciai, jogi és gazdasági területeken kívül immár a kulturális (művelődési, tájékoztatási, szimbolikus) szféra is rendelkezésükre áll. Ennek eredménye előbb a kultúrán, majd idővel a politikán is meglátszik.

A puha hibrid háborút a kultúrán keresztül vívják

A háborúzás klasszikus metódusa a 20. század végére gyökeresen megváltozott. A 21. század új típusú, 4. generációs hadviselése ötvözi egymással a klasszikusnak számító eljárásokat és az aszimmetrikus helyzeteket. A korábbiakhoz képesti legfontosabb változás az, hogy elmosódik a határ a katonai és a civil szektor, valamint a háborús állapot és a békeidőszak között. Időben, térben és fogalmilag egyaránt többdimenzióssá vált a hadviselés, amelyet bárhol folytathatnak: földön, vízen, levegőben, az űrben vagy az információs-kommunikációs tartományban, az emberi pszichében és a kollektív tudatban, illetve tudattalanban. E „korlátlan háború” (Qiao Liang–Wang Xiangsui) kialakulása az új évszázad fejleménye.

A komplex és mindenirányú konfliktusok megvívásának eszközrendszere ennek megfelelően kibővült „politikai, gazdasági, információs, humanitárius és egyéb nemkatonai eljárásokkal”, hiszen „a stratégiai célok nemkatonai eszközökkel való elérésének jelentősége megnövekedett, sőt számos esetben meg is haladta a fegyveres erők hatékonyságát” (Valerij Geraszimov). Ezt nevezzük hibrid háborúnak, melynek fő harci terepe már nem is a katonai műveletek végrehajtása, hanem az információs fölény megszerzéséért indított diplomáciai, gazdasági, kommunikációs és szolgálati műveletek (médiatúlsúly kialakítása, operatív munka, pszichológiai hadviselés, propagandaháború, szubverzív akciók).

Fegyvertárába tartozik a kulturális intézményrendszeren, a médián, a digitális platformokon, a humanitárius szektoron és a civil társadalmon keresztüli behatolás és befolyásolás. A hibrid hadviselésen belül az információs és pszichológiai hadviseléshez tartozó taktikai eljárások mind-mind annak a stratégiai célkitűzésnek a részei, amely az állam destabilizálására irányul. Bár a kulturális szuverenitás megsértése és lerombolása közvetettebb, lassabb és észrevétlenebb folyamat, éppen ezért hatékonyabb és nehezebben visszacsinálható, mint az állami szuverenitás közismert területeinek direkt támadása.

A kulturális hatalom a globális elit kezében van

A 21. század első két évtizedében a megújuló geopolitikai versengés és a kiújuló nemzetközi gazdasági érdekellentétek egyre látványosabban ágyazódnak bele egy olyan globális konfliktusba, amelynek végső tétje a multipoláris világ (érték)rendjének meghatározása. Ennek ellentétes pólusai az egyénközpontúság és a közösségelvűség, valamint a határtalanság és a rögzítettség. Lothar Fritze szerint ez a két ellentétpár az individualista–univerzalista és a kollektivista–partikularista alapbeállítottságok közötti különbségre egyszerűsíthető. Korunk kulturális (h)idegháborúját pedig az okozza, hogy míg a gazdaságban és a médiában uralkodó elit az előbbit vallja, addig az emberek többsége az utóbbit.

A politika látható küzdelmei, kézzelfogható érdekellentétei mögött húzódik meg az a széles és tagolt, metapolitikai értéktartomány, ahol a konkrét politikai végkimenetelt szellemi, szimbolikus és nyelvi eszközökkel előkészítik. Itt márpedig a progresszív elit őrzi azokat a kulcspozíciókat, amelyek segítségével szabályozza a nyelvet, lefekteti a normákat, kijelöli a referenciapontokat s megadja az elérendő célokat. Globális jelenség egy kozmopolita–individualista szövetség létrejötte a baloldali-liberális-zöld pártok, a globális nagytőke, a digitális nagyvállalatok és a progresszív kulturális elit között. Az Európai Unió központosítási törekvése (even closer union) szintén tőlük ered, ami abból is látható, hogy ennek kulturális része mennyire hangsúlyos.

Az elmúlt évtizedekben a kulturális szuverenitás aláásására irányuló tevékenység felgyorsult, akár az LMBTQ-lobbi térnyerését, a BLM-zavargások kulturális vetületét vagy a „nyílt társadalom” ideológiájának és az Európai Egyesült Államok gyakorlatának térhódítását nézzük. A család fogalmának feloldása, a nemi hovatartozás fluiddá tétele, a szexuális identitás végletes diverzifikálása ugyanannak a programnak a része, ami nem mást céloz, mint a természetes rögzítettségek megszüntetését.

Összegezve: a kultúrán keresztül véghezvitt indirekt politikai befolyás olyan közvetett hatalomgyakorlásnak minősül, amellyel azok az elitcsoportok tudnak élni, amelyek kezében az internetes infrastruktúra, a tömegtájékoztatás, a szórakoztató-ipari komplexum és a nemkormányzati szektor összpontosul. A baloldali-liberális politikai–gazdasági elit egy területhez nem kötődő kozmopolita–progresszív hatalmi blokkot alakított ki, amely szövetségre lépett a hasonló attitűddel rendelkező médiaelit ideológiai blokkjával. E kettő uralja azt a globális kulturális kompozíciót, amely a tudás- és tudattermelés, a szimbólumteremtés és a referenciakijelölés területén nemzetállami szinten is egyre nagyobb befolyásra tesz szert.

A kulturális szuverenitást az államnak kell védenie

Az előbbiekből következik, hogy az állam kulturális egységét és az őt alkotó nemzet kulturális egyediségét fokozottan kell védeni korunkban, amikor egyfelől növekszik a globális kulturális kitettség, másfelől a nemzetállam lebontása rejtett-indirekt eszközökkel megy végbe, mégpedig a szélesen felfogott kultúrán keresztül is. Manapság mintegy harapófogóba fogják a nemzetállamokat a nemzetközi (globális, uniós) szervezetek és az ideológiailag-financiálisan hozzájuk kapcsolható nemzetalatti szerveződések (LMBTQ-lobbi, NGO-k, nyomásgyakorló csoportok). Jól tudjuk, hogy közös és egymással összehangolt támadásaik elé fizikai és jogi korlátokat (alkotmányos rend, állampolgárság, határok, szavazati jog, többségi kormány) kell emelni.

A nemzetek kulturális egyedisége és az államok kulturális egysége elleni támadások leglátványosabb része a közös történelem dekonstruálása, a nemzeti összetartozástudat gyengítése, valamint a nemi identitás feloldása és a család természetes formájának megváltoztatása.

Ez utóbbi védelme annál is inkább fontos, mivel az államrend és a gazdaság egyre inkább a kulturális kompozíció és a szimbolikus rend függvénye. Ez utóbbiak védelme, integritásuk biztosítása és bővítése márpedig nemcsak visszahat az előbbiek működésére, hanem stabilitásuk legfőbb garantálója.

A Tézisek a kulturális szuverenitásról teljes terjedelmében a Látószög blogon olvasható.